„Tiltják nekünk, hogy szlovákul beszéljünk” – panaszkodik egy Angliában dolgozó szlovák vendégmunkás. A londoni szlovákok számára létrehozott fórumon öntudatos uniós állampolgárként fejti ki a véleményét a diszkriminációról. Angliában egy angol nem tilthatja meg a szlovák nyelv használatát az általa létrehozott munkahelyen, de Felvidéken az őshonos magyaroknak megtilthatja egy szlovák? Erről csak egy nagyon közhelynek minősülő mondás jut eszünkbe: aki másnak vermet ás…
Íme, a fórumon talált szlovák panasz magyar fordítása:
“Többen dolgozunk egy angliai hotelben, ahol a kollégáink és az angol főnökeink tiltják nekünk, hogy szlovákul beszéljünk egymás közt. Próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy a vendégek előtt angolul beszélünk, de őket zavarja, hogy nem értik, amit egymás közt beszélünk, ezért a főnökünk parancsba adta, hogy nem használhatjuk anyanyelvünket a munkahelyünkön. De mi nem vagyunk hajlandók ezt betartani, s ha kell jogi lépéseket is fontolóra veszünk. Nem félünk, hogy elveszítjük a munkánkat emiatt! Eléggé szomorú, hogy Angliában, a XXI. században, egyes embereknek semmit nem jelentenek az alapvető emberi jogok! Ha tudnátok segíteni, vagy tanáccsal ellátni bennünket ez ügyben, azt megköszönnénk. Mit gondoltok, forduljunk a rendőrséghez, vagy az angliai szlovák külügyminisztériumhoz?”
Ez pedig egy alternatív fordítás, amit a nyelvtörvénnyel kapcsolatban ajánlunk szlovák szomszédaink figyelmébe:
“Páran, magyarok még dolgozunk az üzemben. Bár úgy gondoljuk, már mi sem sokáig. Szlovák főnökeink a nyelvtörvény miatt megkövetelik, hogy kizárólag szlovákul beszéljünk még egymással is. Próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy jogunk van az anyanyelvünkön megszólalni még a munkahelyünkön is, de ők feljelentéssel és pénzbírsággal fenyegetve emlékeztettek minket arra, hogy magyarok vagyunk. Hallgatunk, mert félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. A Felvidéken kevés a munka és a családnak enni kell adni. Így várunk, hátha változnak a dolgok. Fiatalabb társaim a 12 órás műszak után fontolóra vették, hogy ‘mi lenne ha, rendőrség elé vinnénk a dolgot, vagy netalán jogi úton próbálnánk támadni?’ De hamar rájöttünk, hogy ez Szlovákia, nem pedig Anglia. Mi több, ez egy törvény, így ‘joggal’ tilthatják anyanyelvünk használatát, s őszintén szólva, egyikünknek sem lenne pénze ügyvédet fogadni. Mi félünk, bár vannak köztünk, akik elmennek tüntetni, mi mégis félünk. Mióta Dunaszerdahelyen Péter barátomnak vágtak oda viperával, azóta is úgy érzi, ez nem egy szabad ország – főleg nem egy magyar számára. Vagy mikor Nyitrán vertek meg egy magyar lányt, azóta óvatosan hangoztatjuk, hogy magyarok vagyunk. Eléggé szomorú, hogy a XXI. században, a szlovák kormány semmibe veszi az anyanyelvem szabadon történő használatát, és én még azt hittem, ehhez jogom van. Pedig nem vagyok bevándorló, sem vendégmunkás, de még csak naplopó vagy autótolvaj sem, mint az a ‘népszerű’ szlovák politikus… De hát akkor mi lehet a baj? Sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy csupán két dolog: magyar vagyok és birkán tűröm a sorsomat.”
Felvidék Ma, Jozi – Szent Korona Rádió
