Jaro Vojtek (1968) szlovák rendező több film alkotója, legutoljára Slovenský sen (Szlovák álom) című alkotását vetítette a Szlovák Televízió, a mozikban pedig My zdes című dokumentumfilmjét mutatták be nagy sikerrel. Legutolsó munkája szintén egy dokumentumfilm, mégpedig a szlovák-ukrán határon fekvő kettéosztott faluról, Szelmencről. A filmet 2001 és 2007 közt forgatta Jaro Vojtek, saját elmondása szerint sokkolták az ott hallott és az ott tapasztalt dolgok, és a forgatás szinte teljesen kimerítette, mind fizikailag, mind pedig szellemileg. A kettévágott faluról először egyik osztálytársától hallott, ezt követően pedig elhatározta, személyesen keresi fel a falut, hogy meggyőződjön a valós helyzetről. „Két napig utaztam. Majd megérkeztem a faluba, és tényleg, hirtelen ott volt egy sorompó, és utána – már Ukrajnában – folytatódott a falu” – emlékszik vissza a rendező a faluval kapcsolatos első élményére.
Jaro Vojtek a forgatás során fokozatosan ismerkedett a falu történetével, a helybeliek elbeszéléseiből sok mindenre fény derült. Többek közt kiderült, hogy a szelmenciek kezdetben csak ideiglenesnek gondolták a falu kettéosztását, és csak később jöttek rá, hogy ez az állapot nagyon is tartós. A kettéosztott falu két része közt teljesen megszűnt az átjárás, a híreket galambposta szállította, vagy dalba ágyazva szó szerint „áténekelték” a határ túloldalán ácsorgó ismerősöknek, rokonoknak az információt, miközben a mezőn dolgoztak.
A film egyik fontos mondanivalója, hogy bár mostanság az átjárás a falu két része közt könnyebb, mint az elmúlt években, pláne évtizedekben volt, valami mégis visszavonhatatlanul megváltozott Szelmenc életében: a feltépett sebek gyógyíthatatlansága. „Azok a lelkek tulajdonképpen mára már holtak. Elmehetnek a határhoz, sőt, át is mehetnek, de már késő. Előbb a politikai, majd pedig a gazdasági hatalmi henger abszolút módon elnyomta az egyes emberi sorsokat. És közben senki sem vette őket észre, mert értékteleneknek tartották őket” – mondja a film kapcsán a szlovák filmrendező.
Jaro Vojtek saját bevallása szerint azért forgatta a filmet, mert saját bőrén szerette volna tapasztalni az ott lakók személyes érzéseit. „Volt osztálytársam, Tibor, elment a faluból, az ő barátja öngyilkos lett, egy másik pedig csempészésre adta a fejét. Szerintem én is hasonlóan végeztem volna. Vagy csempész lennék, vagy már halálra ittam volna magamat, de biztosan rosszul jöttem volna ki az egészből” – vallja meg személyes érzéseit a filmforgatás során összegyűlt élményeivel kapcsolatban. A falu lakóinak valódi tragédiáját pedig abban látja, hogy miután lehetővé vált az átjárás a falu két része közt, tulajdonképpen elidegenedett egymástól a község ukrajnai és szlovákiai része. Az idősek ugyanis fokozatosan meghaltak, a fiatalok pedig már nem ismerik egymást, mert a hosszú évtizedek alatt, főleg az ukrajnai részen nagyrészt kicserélődött az eredeti őslakosság.
A dokumentumfilm érdekessége, hogy a szereplők javarészt magyarul beszélnek, ami Jaro Vojtek szerint teljesen normális dolog, hisz Szelmenc lakossága magyar nemzetiségű. „Ha szlovákul beszélnének, bizony furcsán néznének ki” – érvel a film készítője, aki ugyan nem tud magyarul, de volt segítsége a forgatás során.
A Hranica (Határ) című film világpremierje 2009. október 28-án volt a Jihlaván rendezett Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ahol elnyerte a 2009-es év legjobb közép- és kelet-európai dokumentumfilmjének járó díjat. A hazai nézőközönség pedig szintén ez év november 11-én láthatta a filmet először, mégpedig Pozsony Zrkadlový háj városrészének kultúrházában. A filmnek egyébként saját weboldala is van: www.hranica.sk, ahol a filmmel kapcsolatos legfontosabb információk elolvashatók, illetve a dokumentumalkotásból rövid részletek is megtekinthetők.
Felvidék Ma, tt.
