Tartozom egy vallomással, hálából, hogy az írásom megjelent a blogjukon. A párom volt rá a legkíváncsibb. Meg is jegyezte, „látod Bélám, te is közelebb lehetnél most a „húsosfazékhoz”, mint a másik Béla, ha akkor nem ragaszkodsz annyira a szakmádhoz, és hallgatsz az „elvtárs-urakra”, akik kértek, hogy állj be közéjük!”
Nos, erről az „akkorról” szeretnék most szólni. Nem lesz tanulság nélkül, mert vészesen hasonlít az akkor a mostanra.
Az „akkor” 1992 júniusában történt, az első Mečiar-kormány idején. A „Hukót” (az akkori Kelet-Szlovákiai Vasművet) már szétdarabolták és a Rezešék kezdték privatizálni.
Az „elvtárs-urak”, a negyedik szlovákiai magyar párt megalapítói, amely a köztudatban „Gyimesi-pártja”, vagy „hosszúnevű pártként” maradt fel a köztudatban. Már magam sem emlékszem a párt hivatalos nevére. Én középvezetői beosztásban dolgoztam a Vasműben. A feleségemmel magunk közt „elvtárs-uraknak” neveztük őket, mert a beszédeikben, ha belelendültek, gyakran keverték az uram megszólítást az elvtárssal.
Egy pártsejt-alakuló megbeszélésre hívtak meg, ismerve nemzetiségi hovatartozásomat. A jogász úr, akit a Csemadok volt főtitkáraként mutattak be (már neki sem emlékszem a nevére), a közösségünk jövője szempontjából meggyőző beszédében ecsetelte a szlovákiai magyar baloldali párt megalakulásának szükségességét. Sejtette már, hogy Csehszlovákia jövője a szlovákok és csehek külön útjában képzelhető csak el igazán. Ilyen helyzetben a magyarok jövője is csak egy erős érdekvédelem mellett érvényesíthető, amelyet csak a baloldal tud megfelelően képviselni, amelynek gyakorlata van a politika munka terén. Lásd, a Csemadokban végzett eddigi munkáját. Bár a jobboldali pártok már megalakultak (a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés, az Együttélés), ők elsősorban a tőke érdekét fogják képviselni, és csak ikszedik sorban a magyar kisebbség ügyét. Hallgattam, hallgattam a beszédét, mellettem a nejemmel. Aztán a vitában szót kértem. Rövid voltam. „Nagyon szép, amit a jogász úr mond, szimpatikus. Engem viszont az érdekelne, hogyha Csehszlovákia kettéválik, mint ahogy kinéz, az önálló Szlovákiában vajon ugyanazok a jogok fogják megilletni a Pétert, mint a Pált, illetve fordítva. Mert a naptárban (június 29.) is csak úgy férnek meg békében.” Meglepően jól vágott a jogászúr esze, mert tudta miről, illetve kikről (a magyarok és szlovákok majdani viszonyáról) beszélek. A kollektív jogokat is biztosítani akarják, a kollektív bűnösség ellensúlyozására.”
Nos, én „akkor” ezeknek az emberek nem hittem. (Bár tévedtem volna.) A tizenhét év történelme igazolt. Irreális álmokat kergettek akkor, más egyéb programjukkal is. A szlovákság – önző módon – 1993-ban már csak önmagára gondolt a „jogok asztalánál”. Akkor, a mi érdekünket csak egy egységes szlovákiai közép-jobbos magyar politikai párt tudta volna igazán érvényesíteni, és ez sajnos még nem volt meg! Később, az önrendelkezés programon sem szerepelt a Magyar Koalíció Pártjában. Szerintem, nagy hiba volt „kifelejteni”.
Akkor, 1992-ben, Szlovákiában Péter megfeledkezett Pálról!
Én pedig, – bocsássa meg a nejem – nem lettem politikus.
Bárány Béla
