Mögöttünk tudhatjuk az óévet. Az utolsó perceiben sorra hangzottak el a szlovák állami vezetők évértékelő nyilatkozatai. Az elhangzott mondatok nem voltak tanulság nélküliek, mert elárulták azt is, hogy melyik közméltóság jár a Földön, és ki az éterben, egy nem létező galaxison.
Dicsérjük meg Ficot, talán még a Paškát is, ők most jobban ügyeltek szavaik súlyára, mint évközben. Paškának csak a címadó mondata volt az, amivel nem lehet egyetérteni. Véleményem szerint, nincsenek eltúlozva a Szlovákia címére eddig megfogalmazott magyar kritikák, sem a demokrácia, sem az emberi jogok betartásával kapcsolatban. A kisebbségi jogok területén – szerintem – még túl diplomatikus is az eddig megfogalmazott „ismételt nyugtalanság”.
Ivan Gašparovič újévi köszöntőjét, érezhetően mások írták, mint a Szilveszter előtti nyilatkozatát. Újévi köszöntőjében kerülte a kényes témákat, és egy „bölcselkedő lelkiatya” módjára szólt a szlovák hívságokról, a pénz romboló hatalmáról, a közerkölcsök alacsony szintjéről. Ez inkább megfelelt az elnöki szerepnek, mint a politikában „kavaró”, a korlátozott hatalmát fitogtató államfői szerep. (Hogy lássák milyen kemény fiú a mi köztársasági elnökünk, az újév alkalmával Szlovákiában egy elítélt sem kapott kegyelmet.)
Foglalkoznom kell viszont a Szilveszter előtti nyilatkozatával, mert emberi jelemével kapcsolatban leginkább ott nyilvánult meg önmaga, az igazi Iván. Az a szlovák anya gyermeke, aki a második elnöki időszakában sem tudott felülkerekedni kicsinyes emberi gyarlóságai fölé. Mert megint csak kettéosztotta az országot, mint egy „kiskirály”, rosszakra és jókra. Nos, mondanom sem kell, hogy mi, a magyar közösség tagjai melyik oldalon találtuk magunkat. De valahogy nem tudtam elpirulni amiatt, hogy rossz vagyok! Iván bácsitól, már megszoktam, én is, rossz szlovákiai magyar „gyerek” vagyok. Most a hibám az, hogy elszakadtam a valóságtól, és nem tudom, hol élek?
Mióta elolvastam a nyilatkozatát, mint gólya-kaki a levegőben kóválygok szülőföldemen, Felvidéken. Mert gondolom, főleg az fáj neki, hogy mi magyarok felvidékinek tartjuk magunkat, és nem szlovákiainak. Hiányzik belőlünk a lojalitás a „tápláló anyánk” iránt, aki szerinte Szlovákia. Szerintem, az igazi, az a magyar anyám, akinek a tejét szívtam, s akitől a nyelvét, a magyar nyelvet kaptam. Még csak azt sem mondhatom, hogy Szlovákia a választott hazám, mert őseim – Lengyelországból menekülve – Magyarország akkori királyának tettek hűségesküt. Ez kötelez engem is. Később senki sem kérdezte őket, hogy udvarukból ki sem lépve, hol akarnak élni. A véleményükre sem voltak kíváncsiak, helyettük döntöttek. Mint most is, Szlovákiában oly sokszor, helyettünk döntenek. Mások, mint Ivan Gašparovič akarja megmondani, hogy viselkedjek, hogy tartsam a lépést, hogy ne lógjak ki a sorból. Különben a rosszak közé sorol, és nyilván majd a pokolba (vagy börtönbe) jutok!
De nemcsak ez az egy valótlanság volt szavaiban, amit a címünkre elmondott. Az is fáj neki, hogy jogainkért szót emelünk, merthogy ezekről is valótlanságot állítunk. (Még az sem hatott meg, hogy az elnök úr, kissé árnyaltabban fogalmazott, mint Slota, Maďarič, Čaplovič, vagy Lajčák.) Ők azt állítják, hogy hazudunk, és nincs szükségünk semmi többletjogokra, mint amit eddig kegyesen megadtak. Sőt. Azt is korlátozni kell, mert nem tudunk vele élni, és folyton lázadozunk. Lásd, még tizenhat nemzeti kisebbség él Szlovákiában, és ők egy „büdös szót” nem szóltak a nyelvtörvény ellen, csak ezek a „rosszgyerekek”, a magyarok. És fúrt a magyarok, határon innen és határon túl. Az izgágák, az összeférhetetlenek, akik nincsenek tisztában a szlovákiai valósággal. Akik állandóan Nagy-Magyarország képével az agyukban róják Szlovákia útjait, és csak ártanak, és ártanak drága hazájának, amit mi nem is tartunk „drágának”, és hazánknak. Nem, mert a magyaroknak drukkolunk, mert a magyar himnuszt énekeljük egy szlovákiai csapat stadionjában. „Ria, ria, Hungária!” kiabáljuk, még álmunkba is. Azt is el kellene venni tőlünk, az álmunkat is. Ha nem álmodnánk, talán jobban látnánk a szlovákiai valóságot, és lojálisabb hazafiak volnánk.
Ezekkel a „valóságokkal” a gond az, hogy valóban valóságosak, csak amit az Iván bácsi gondol róla, az a valótlanság!
A valóság az, hogy ebben a valótlan Szlovákiában úgy kell élnünk, mintha való volna, hogy mi is polgárai vagyunk, mivel a Szlovák Alkotmányban sem szerepel a létünk. Mert Szlovákia nemzetállam. Mégis, mint magyaroknak, itt kell élnünk. Akarnánk mi államalkotók lenni, de a többség „demokratikusan” nem teszi lehetővé. Kizártan ténfergünk itt az országban, és kilencven éve várjuk, hogy befogadjanak. Nem megtűrt lényként, hanem teljes értékű polgárként, kollektív jogokkal. Ma, a szlovákiai valótlanságban ez a valóság!
Iván Gašparovič, elnök úr, Ön számára ezt a valóságot megérteni, miért képtelenség?
Debrődi D. Géza, Felvidék Ma
