Lokális felmelegedés

Májusban immáron Pozsonyt is eléri az a betegség, amely Európa nagy részét már megfertőzte (helyenként azonban heves immunreakciókat váltott ki): a szexuális deviancia hivalkodó, provokatív, nyilvános demonstrációja – vagy ahogy a divatos eufemizmussal illetik: melegfelvonulás.

A hangsúly a nyilvános demonstráció szavakon van, ez ugyanis az, amitől a dolog visszataszítóvá és nyilvánvalóan provokatívvá válik. Hogy ki mit gondol a saját nemiségéről, s hogyan él a természet adta lehetőségeivel – az kinek-kinek a saját legbensőbb magánügye, amelyet a négy fal között (avagy egyéb, a nyilvánosságtól azonban megfelelően elzárt helyen) azzal és úgy gyakorol, akivel és ahogy óhajtja. Ennek ez a rendje. Nem törvény írja elő, hanem az európai kontinensen (eddig) honos jóerkölcs, valamint ennek nyomán a társadalmi együttélés hosszú időn keresztül kialakult és rögzült alapvető szabályai. Mint ahogy a többséghez tartozók sem riszálják magukat fél (vagy teljesen)meztelenül nyilvános helyen szexuális identitásukat hangoztatva, úgy talán elvárható ugyanez mindenki mástól is. Az utca, a tér – egyszóval a közterület – ugyanis mindenkié, nem pedig egyes csoportoké. Az utcára – mily meglepő – olykor kitévedhetnek gyermekek is, márpedig nem biztos, hogy az egészséges fejlődésüket az szolgálja, ha ilyesmit kell látniuk.

S ha már betegségről írtam: Európa, az öreg kontinens igen súlyos betegségben szenved, amellyel a saját kultúrájának aláaknázásán ügyködik. Ez pedig a tolerancia, a sokszínűség elfogadásába, a (politikai) korrektség álarcába bújtatott öngyilkos hisztéria, amely pusztítani kíván mindent, ami európai, mindent, ami keresztény – mindent, ami eddig számunkra érték volt. Karácsony ünnepe az évek során Jézus Krisztus születésének napjából előbb a szeretet ünnepévé alakult (mintha nem éppen az év minden napjának ennek kellene lennie…), napjainkra pedig az év legnagyobb shoppingoló hadjáratává silányodott le. A keresztény gyökerekre való utalás az, ami kimaradt az EU alapdokumentumaiból is – noha mi az, ha nem a kereszténység, amely meghatározza az európai kultúrát? A normálistól, az általánosan elfogadott, bevett és gyakorolt szokásoktól, viselkedésmintától való (súlyos) eltérések felkarolása, pártolása manapság sokak megélhetését biztosító kiváló biznisz.
Mindazonáltal az a tény, hogy ránk erőltetik a devianciák elfogadását, hogy lenyomják a torkunkon a jóízlésünkkel és erkölcsi értékrendünkkel ellenkező magatartásokat (a megbélyegzés, a közéleti ellehetetlenítés terhe mellett) még nem jelenti azt, hogy ezt ennyiben is kell hagyni. Az a közösség ugyanis (és Európa normális fele jelenleg még a túlnyomó, döntő többséget képviseli), amely hagyja elveszni gyökereit, a saját létének felszámolása mellett teszi le a voksát.

De hogy mégis miben álljon ez a küzdelem az értékeink megőrzéséért? Először is abban, hogy jó lenne mindenkivel tudatosítani, hogy nem csak jogok léteznek, de kötelességek is. Az alapjogainkkal (így a gondolatszabadsággal, véleménynyilvánítás szabadságával, gyülekezési szabadsággal stb) élni kell, nem pedig visszaélni. Uti, non abuti – ahogy a régi rómaiak is mondták. Jelen esetben tehát, a fent leírtak szerint nyilván mindenkinek joga van a maga nemi életét úgy élni, ahogy tetszik – ahhoz azonban már aligha, hogy ezt másokra is ráerőltesse, hogy provokatív módon, a jóerkölccsel szembemenően nyilvánosan demonstrálja. Ennek semmi köze ugyanis a (meleg) büszkeséghez: egy magára valamit is adó, büszke ember ugyanis nem az utcán éli ki ilyen-olyan irányultságait.

Ha a békés egymás mellett élés lenne a cél, akkor az könnyen megvalósítható lenne a nyilvános provokációk mellőzésével. Ez esetben ugyanis a kutyát sem érdekelné, hogy ki kit szeret – mert ez senkinek sincs a homlokára írva. No persze ezzel sokak (hasznos munka nélküli) megélhetése szűnne meg. Ez pedig manapság igen komoly (ellen)érv…

Szűcs Dániel, Felvidék Ma