Jövőre népszámlálásra készülünk. Sokakat foglalkoztat, mennyien leszünk? A rendszerváltáskor abban reménykedtünk, sokan, akik a diktatúra éveiben nem merték bevallani valódi identitásukat, most ezt megteszik. Ma már látjuk, nem ez történt.
A tartás hiányának sok oka van. A skála a kényelemtől kezdve az etika tagadásán át a tudatlanságig terjed, nem tévesztve szem elől a külső körülményeket sem, melyek lélektani torzulást okoznak. Erről még bizonyára sok szó esik majd a következő hónapokban. A szülők felelőssége átruházhatatlan. De nem csupán nálunk veszítették el sokan a talajt a lábuk alól. Nem vigasztaló jelenség, de másutt is hasonló gondok adódnak annak ellenére, hogy ott a média és a közeg nem gyakorol állandó nyomást. Mégis a szülők elkövetik azt a merényletet gyermekeik ellen, hogy nem biztosítják számukra az anyanyelvű oktatást. Hogyan is szól a Tízparancsolat egyik rendelete? „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!” A szülők tisztelete anyanyelvünk tiszteletében is megnyilvánul. Szüleink nyelvét tehát utódainknak is át kell adnunk, mert máskülönben nem fogunk hosszú ideig élni szülőföldünkön sem. Igen, az a magyar, akinek az unokái is magyarul beszélnek!
Mindez akkor villant át agyamon, amikor a minap egyik kedves miskolci ismerősömmel beszélgettem a svédországi magyarokról. A lányánál járt odakint, aki orvosként dolgozik ott olyan feltételek között, hogy valószínűleg már nem fog hazatérni. 30.000 magyar él kint, egy tizedük Göteborgban. Az ottani törvények szerint, ha a szülők öt gyermek számára igénylik az anyanyelvi oktatást, akkor osztályt lehet nyitni. De még kivételekre is lehetőség adódik. Egy szuahéli gyermek számára tanárt hozattak, hogy fejleszthesse anyanyelvét. Ám Svédországban nem találni öt magyar családot, mely igényelné gyermekeinek anyanyelvű oktatását. A rossz példával épp az erdélyiek járnak elől. Már otthon sem beszélnek csemetéikkel magyarul. Minél jobban be akarnak „illeszkedni”, minél hamarább svédekké kívánnak válni. Csak találgathatjuk, mi motiválja őket, hogy ezt a merényletet követik el nemcsak gyermekeik, hanem nemzeti közösségünk ellen. A jólét? A nyájszellem, mely annyira jellemzi a svédeket? Meg akarják kímélni gyermekeiket a kisebbségi sorstól és az azzal járó embert próbáló, véget nem érő kihívásoktól? De mit ér az ember, ha nem kell harcolnia? Kálvin János mondotta: „Ki tisztítaná le rólunk a rozsdát, ha nem lennének ellenségeink?”
Válasz helyett, inkább Sütő Andrást hívom segítségül: „Akik kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá; a gyermekkel, aki anyanyelvének ösvényein elindulva testvérnyelvek, testvérnépek humánumának közös tereiről küldheti majd köszönetét az egyetlen lehetséges indíttatásért a bölcső felett virrasztóknak. Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés: csak gyermekeink tekintetében. Ahány szóra váró gyermek: a jövőnek megannyi lámpása a meglódult időben.”
Ma gyakran emlegetik a másság tiszteletét különböző marginális csoportokkal kapcsolatosan, miközben a kultúránkban, anyanyelvünkben megnyilvánuló másságot még saját magunk sem tiszteljük? „Ne kívánd a másét!” – szól az utolsó parancsolat. Tehát a másik anyanyelvét sem! Van sajátod, mely fölbecsülhetetlen kincs logikája, képei, játékossága és bősége okán. Ezt számos világszerte elismert személyiség vallotta és ismerte föl. Csak mi lennénk vakok és süketek!? Igaz, „akit az Úr el akar veszejteni, vaksággal veri meg!”
Kelj fel és láss!
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
