2011 a népszámlálás éve lesz, így ismét pontos képet kaphatunk majd a szlovákiai magyarok lélekszámáról. Az 1991-es népszámláláson a magukat magyaroknak vallók száma 7 ezerrel nőtt a korábbi évekhez képest, ám a 2001-es összesítés már megdöbbentő képet mutatott. Tíz év alatt mintegy 47 ezerrel csökkent a magyarok száma. Az okokról és a jövő évi kilátásainkról is kérdeztük Gyurgyík László szociológust.

Milyen tényezők játszanak szerepet a népességi adatok megállapításánál?
Egy tíz éves ciklus alatt a természetes népmozgalmi folyamatok – a születések és a halálozások alakulása a meghatározó. A másik befolyásoló tényező a migráció. Nemzetiségi szinten viszont az elvándorlás mellett számottevő lehet az asszimiláció, tehát a nemzetváltás folyamata is. És a népességszám-változást befolyásolhatja a népszámlálás módszertanának változása is. Emellett különböző mérésbeli pontatlanságok, hibalehetőségek is előfordulhatnak. Romániában 2001-ben a statisztikai hivatal nem tudott elszámolni 600 ezer fővel. Ez abból adódott, hogy tíz évvel korábban más módszert alkalmaztak népszámláláskor, akkor minden külföldön tartózkodó állampolgárt összeírtak. 2002-ben viszont már csak azokat, akik rövidebb ideig tartózkodtak más országban. A módszertani eltérés okozta tehát a nagy különbséget. Szlovákiában ez, eddig ilyen meghatározóan nem jelent meg.
Ha a természetes népmozgalmat nézzük, a magyaroknál magasabb a halálozások száma, és alacsonyabb a születéseké. Mivel magyarázható ez, hiszen nincsenek nagy különbségek az életkörülményekben?
Azt kell mondanom, vannak különbségek. Országosan a legtermékenyebb régiók északon és keleten vannak. Északon a katolikus térségekben kisebb a beavatkozás a termékenységbe, kelet felé haladva pedig a romák számaránya a meghatározó. A déli járásokban alacsonyabb a születések száma. A kép azonban mozaikszerű, mert például a Dunaszerdahelyi járásban jobb a helyzet, és viszonylag kedvező a Rozsnyói és a Rimaszombati járásban is, bár itt magas a roma népesség aránya.
A 2001-es népszámlálás szerint közel ötvenezerrel csökkent a magyarok száma. Ebből a veszteségből hány százalék írható a migráció számlájára?
Viszonylag pontos adataink vannak a születésekről, halálozásokról, a migráció azonban a leginkább kérdéses. Az országok igyekeznek a bevándorlást ellenőrizni, kordában tartani, de a kivándorlásra ez nem érvényes, a rendszer kifelé nyitottan működik. Nem igazán kimutatható, hogy hányan távoznak. Ez alól némi kivételt képeznek a Magyarországon tanulók és munkát vállalók, hiszen joggal feltehető, hogy döntő többségük magyar. Becslések szerint a 47 ezres létszámcsökkenésből mintegy kétezer fős veszteséget lehet a migráció számlájára írni. A határon túli területekről Magyarországra történő bevándorlás egyébként Szlovákiából a legalacsonyabb, már csak azért is, mert az itteni magyar lakosság a határ mentén él, és a határ menti munkavállalásban érdekelt.
A számok egyértelműen alátámasztják, hogy fogyatkozásunkért elsősorban az asszimiláció a felelős?
Nem lehet azt mondani, hogy nagymértékben növekedne az asszimiláció. A 47 ezres népességfogyás fő meghatározó összetevője az asszimiláció, de a 90-es években drasztikusan csökkent a termékenység. A 70-es, 80-as években a természetes szaporodás még 25-35 ezres többletet mutatott, a 90-es években pedig már 2 ezer fős a csökkenés. Fontos az is, hogy népszámláláskor a kérdőívet a kérdezőbiztos jelenlétében töltjük-e ki, mert ha nem így van, sok kérdés kitöltetlen marad. 91-ben 7-8 ezer ember nem jelölte meg nemzetiségét, 2001-ben pedig már több mint 50 ezer kérdőíven maradt üres a nemzetiségi kategória. Ez a lakosság 1 százaléka. És akkor ez még jó eredmény, mert a különböző szerkezeti kérdésekre, mint például, hol dolgozik, mi a foglalkozása, a polgárok 20 százaléka nem válaszolt. Egyrészt érthető a passzív hozzáállás, mert a 90-es évek túldimenzionáltak voltak a lakossági felmérések, közvélemény-kutatások szempontjából. Másrészt viszont az emberek nem tudatosították, hogy a népszámlálás több ennél, ezzel az adatgyűjtéssel kaphatunk képet tízévente a demográfiai mutatókról.
 Mégis minek köszönhető, hogy rohamosan megnőtt a nemzetiségváltók száma? Lehetnek érvei az önként vállalt asszimilációnak?
A 91-es népszámlálás időszakában az adatok sokkal összetettebben alakultak, mint korábban, hiszen kiderült, hogy a fogyatkozás már a 80-as évek végén elkezdődött, de az adatok szintjén ez csak a 90-es évek közepén jelent meg. A számítások is megerősítették, hogy a Statisztikai Hivatal által regisztrált adatok bizonyos mértékben eltértek a valós adatoktól. Ez előfordul a nemzetiségeknél, de nem szándékos torzítás miatt. Születések szintjén minimális, 2-3 százalékos a különbség, a nagy eltérést a halálozási adatok rögzítése okozza. Úgy tűnik, a Statisztikai Hivatal kimutatásánál mintegy 20 százalékkal magasabb a magyarok halálozása. Ennek megvannak az okai. Egyrészt délen magasabb a halálozások száma, másrészt, az a feltevésem – bár, ezt még jobban meg kell vizsgálni -, hogy amikor egy idősebb polgár meghal, a gyermekei, akik közben nemzetiséget váltottak, a hivatalban szlovákként jelentik be az elhunytat is. De ha ez így van, akkor a 1991 és 2001 között a természetes okokból kimutatott kétezer fős csökkenés ténylegesen akár a 12 ezret is elérheti. Tehát nem kizárt, hogy a feltételezett, nyomasztóan nagy asszimiláció valamivel kisebb, és nagyobb a természetes fogyás. És még egy tény a létszámcsökkenést illetően. 1991-ben nagyon sokan olyanok is magyaroknak vallották magukat, akik korábban nem. A rendszerváltás után ugyanis egy rövid időre magyar eufória volt. Tételezzük fel, hogy nincs rendszerváltás, és akkor nagy valószínűséggel nem 2001-ben, hanem már 1991-ben bekövetkezett volna a fogyatkozás.
2001-ben viszont a Dzurinda- kormány volt hatalmon, az MKP is tagja volt, a társadalmi klíma nem volt kedvezőtlen.
Csakhogy a hosszú mečiari-éra megtette a magáét. Hiába jött 98-ban a Dzurinda-kormány, addigra a jövőképek nagyrészt kiüresedtek. Az évtizednek megvolt a nyomasztó hatása, a nyelvtörvény, az alternatív oktatás…. és még folytathatnánk. Ezt a kormányváltás már nem tudta felülírni. Így a 2001-es népszámláláson a többnyelvű adatlapoknak sem volt jelentőségük.
Jövőre is lesznek magyar kérdőívek. Ez nem adhat bátorítást a bizonytalanoknak?
Nagy változást ettől várni nem lehet, bár lehet pozitív hatása, adhat egy jó érzést az embereknek az adatok kitöltésekor.
A népességfogyás milyen tendenciákat mutat a falvak és a városok szempontjából?
A korábbi évtizedekben elég hosszú időn keresztül megmaradt a magyar lakosság viszonylag kedvező településszerkezeti eloszlása. Tehát a magyarok többsége korábban is erős magyar többségű településen élt, ahol a számarányuk 80 százalék fölött is volt. Enyhe magyar többségű településnek azt tartjuk, ahol a számarány 50-80 százalék közti, a magyarok egyharmada élt ilyen faluban vagy városban. És 15-20 százalék közötti azok aránya, akik kisebbségben, illetve szórványban élnek. És itt történt változás. Most már a megváltozott számarányok miatt a legtöbben nem erős, hanem enyhe magyar többségű településen élnek, és nőtt a szórványban és kisebbségben élők aránya is. Tehát egyértelműen kimutatható, hogy ott volt a legerősebb, kb. 20 százalékos a fogyás, ahol kisebbségben, vagy szórványban élnek a magyarok. Ez logikus is, hiszen az asszimiláció elsődleges mozgatórúgója a vegyes házasság. Vegyesházasság-kötésekre legnagyobb arányban a szórványban, illetve magyar kisebbségű településeken kerül sor, ott, ahol sokkal kisebb az esélye azonos nemzetiségű partnert találni. A vegyes házasságból származó gyerekek mintegy 80 százaléka a későbbiekben a többségi nemzethez tartozónak vallja magát, és csak 20 százaléknyian a kisebbséghez. Az asszimiláció tekintetében ez a legsúlyosabb tényező, ami elsődlegesen hozzájárul a magyarságfogyáshoz.
A nemzeti önazonosságtudat szempontjából azonban az anyanyelvi oktatásnak is kulcsszerepe van.
Mindenképpen nagy szerepe van, és árnyalja a képet, hogy a gyerek milyen oktatási nyelvű iskolába jár. Ha egy homogén magyar családból származó gyermek magyar iskolába jár, szinte száz százalék, hogy magyar nemzetiségű marad. Viszont azok a magyar gyermekek, akik szlovák iskolába járnak, átlagosan 30 százaléknyian vallják magukat a későbbiekben szlováknak. Az iskola meghatározza a baráti kört, majd a kapcsolatok révén későbbiekben a párválasztást is, tehát a szlovákiskola-választás már a nemzetiségváltás felé visz.
A szociológus dolga, hogy a számokból kiolvassa a tendenciákat, de emellett valószínűleg önt is foglalkoztatja, hogy mivel állítható meg ez a negatív folyamat, hogy milyen önrendelkezési formákban kellene gondolkodnunk?
Az önrendelkezés politikai kérdés, és a többség-kisebbség viszonyában párbeszédkészséget feltételez, márpedig tudjuk, hogy most milyen a helyzet. Persze, különbféle alternatívákat meg lehet fogalmazni, de kérdés, mennyi az esély a megvalósításukra. Én a problémát inkább abban látom, hogy a meglévő, rendelkezésünkre álló lehetőségeket sem használjuk ki. És nem látom a szolidaritás színtereit sem. A szlovákiai magyaroknál talán még nagyobbak a társadalmi különbségek, mint az összlakosságnál. Ugyanakkor nem látni a visszacsatolást, illetve valamiféle felelősségvállalást a kedvezőbb helyzetbe kerültek részéről a rászorultak irányába.
Nyáron a Fórum Intézet felmérést készített a szlovákiai magyarok politikai értékrendjéről, de a kérdések ennél széles spektrumot öleltek fel. Számomra az egyik legmeglepőbb eredmény, hogy a magyarok 80 százaléka büszke magyarságára, miközben felerősödött az asszimiláció, és a szülők jelentős hányada nem győzhető meg az anyanyelvi oktatás fontosságáról sem.
Más, amikor valamiről tét nélkül nyilatkozunk, és megint más, amikor konkrét döntést kell hoznunk. Tehát ez két különböző helyzet. Nem kizárt, vannak, akik egyrészt büszkék a nemzetiségükre, de ugyanez már másodlagos, amikor a gyermekük iskolájáról kell dönteni, vagy párválasztáskor. Egyébként a számítások egyértelműen kimutatják, hogy valamennyi nemzetiség saját nemzetiségét preferálja, de ahol a magyarok kisebbségben élnek, tehát nincs adekvát partner, ott természetes módon alakulnak a partnerkapcsolatok.
Ezek azok az élethelyzetek, amelyek következtében nemzetiség és anyanyelv közt különbséget tesznek?
Igen, az anyanyelv a szigorúbb kategória, ez inkább a származásra vonatkozik. A nemzetiség ilyen szempontból puhább, hiszen a szlovákiai magyarok történelmében is voltak, akik kényszerűségből váltottak nemzetiséget. Másrészt látnunk kell, hogy sokan vannak, akik vegyes házasságból származnak, ők valahol a két nemzetiség, két kultúra között találhatók, igaz, hogy általában sokkal közelebb a többségihez. De az értelmiség egy részénél, főként az államapparátusban, közigazgatásban dolgozóknál lehet nagy a „kísértés” a nemzetiségváltásra.
Nagyon fontos a jövőre esedékes népszámlálás, mert tíz évre ismét hivatkozási alap lesz. Vannak optimistább és vannak pesszimistább becslések. Ön mire számít?
Én 460-490 ezer közöttire becsülöm a magyarság várható számát. Legutóbb 520 ezer volt, tehát azt jelenti, hogy 30-60 ezer fős csökkenésre számítok, és inkább az alsó értékhez, tehát a 60 ezerhez fog közelíteni. A becslésnél, illetve számításnál van azonban két tényező, ami nehezen meghatározható. Az egyik a migráció, ezúttal háromszor akkora migrációval számolok, mint tíz éve. És a másik, amiről nincs képem, az a romák számarányának az alakulása. 1991-től mutat ki a statisztikai hivatal roma nemzetiséget, és ők szituációtól függően különböző mértékben romának, magyarnak, szlováknak vallják magukat. Itt tehát még lehet változás. Még történhetnek ezen a téren főleg regionális szinten meglepetések, amelyek árnyalhatják a vázolt előrejelzéseket.
De ha ötvenezres léptékben fogyunk, akkor közösségünknek száz éve van, vagy még kevesebb.
Nem lehet így leegyszerűsíteni, ez annál összetettebb. Ez területspecifikus, a fogyás elsősorban a peremvidéket érinti majd. Ahol most magyar többség van, ott a fogyás is lassúbb lesz, tehát a Csallóközben, a Bodrogközben kevésbé lesz meghatározó. A nyelvhatárok mentén, a nyelvszigeteken, a szórványban élőknél és a magyar kisebbségű városi népességen belül gyorsul majd fel a fogyatkozás.
Vagyis a helyzet már sürgetné egy átfogó megmaradási stratégia megfogalmazását.
Mindenképp. Arról azonban nem szabad elfeledkeznünk, hogyha ez nem kapcsolódik gazdasági stratégiához, csak megmarad a kultúra, vagy az oktatásügy szintjén, nem hoz kellő eredményt. Az embereket helyben kell tartani. De olyan területen, ahol nagyon magas a munkanélküliség, és belátható közelségen belül nincs is munkalehetőség, ott nagyon nehéz csak a kultúrára, nyelvi kérdésekre és az oktatásügyre hagyatkozni. Nem lehet az egyéni és a nemzeti büszkeségre apellálni, ha a megélhetésnek nincsenek a feltételei biztosítva.
MOLNÁR JUDIT (Megjelent a Szabad Újság hetilapban)