A Ghymes együttes pályafutása 27 éve az autentikus táncházi muzsikával indult. Ma a világzene képviselőiként tartják számon őket, de zenéjükben félreismerhetetlenül fellelhetők a gyökerek ma is. Nem is szeretik, ha kategorizálják a zenéjüket. „Ez Ghymes-zene” – mondják. Magas szinten művelik azt, de éberen figyelnek arra a világra, melyben élnek. Erről beszélgettünk az együttes szólistájával, zeneszerzőjével, szövegírójával, megannyi zenés színjáték szerzőjével, három (több ezer példányban elkelt) verseskötet költőjével, Szarka Tamással.
A koncertjeitek túlnyomó része Magyarországon van, így talán sokkal egyszerűbb lenne számodra az élet, ha ott is élnél… Nem merült fel benned ez a kérdés?
– Bennem nem, de gyakran kapok hasonló kérdéseket. Megtehetném azt, hogy Magyarországra költözöm, de ennek semmi értelmét sem látom. Hogy miért? Ránk, felvidéki magyarokra mondják, hogy zavaros a haza- és az identitástudatunk. Nekem nem az. A szülőföldemet, a Mátyusföldet tartom a szűkebb értelemben vett hazámnak. Királyrévet, ahol gyermekkoromat töltöttem, Galántát, ahol lakom. És elsősorban itt akarok otthon lenni. De a hazatudatot tekintve tágíthatom a kört a Csallóközre, Gömörre, Bodrogközre, Ung-vidékre, a Felvidékre és Magyarországra is, ahol barátaim élnek. Ma a határok már nem számítanak, az én hazám ott van, ahol értik és szeretik a zenénket. A Ghymes magyar zenét játszik, így tágabb értelemben a hazám tulajdonképpen a Kárpát-medence magyarok által lakott területe. Ebből persze az is adódik, hogy az egész Szlovákiát nem tudom a hazámnak tekinteni, már csak azért sem, mert „szépen erősödő” hungarofób hangulat uralkodik errefelé. Ezt a mérget egyébként természetesen és logikusan „föntről kapjuk”. Ám Szlovákia azon magyarok által lakott területei, ahol természetes, hogy magyarul beszélek, az igazi hazám. Ezeken az áldott helyeken rám köszönnek, megismernek, és én is ismerem őket, az itteni embereket. Itt vagyok otthon.
Első szóra elvállaltad, hogy fellépsz Dunaszerdahelyen, a Magyar Koalíció Pártja által szervezett nagygyűlésen, mely egyben a szlovák államnyelvtörvény elleni tiltakozás is volt. Miért?
– Én azt szeretem tenni, ami természetes. És ez az volt. Nekem éppúgy, mint sok-sok ezer Kárpát-medencei magyarnak, hogy oda elmenjen. Nem is elsősorban azért mentem oda, hogy az anyanyelvemet védjem, mert az sok ezer éves, és az a néhány „paprikajancsi”, aki most vályúhoz jutott, ezt egyik pillanatról a másikra nem fogja, nem tudja megváltoztatni. Azért mentem Dunaszerdahelyre, hogy minél többen legyünk együtt. Bennem elsősorban ez a rendezvény nem is úgy maradt meg, mint egy tiltakozás, hanem mint egy ünnep, a szelíd, természetes erő és szeretet ünnepe.
Nem egészen egy évvel ezelőtt Érsekújvárban a felvidéki magyar egységes politizálás jegyében tartott nagygyűlést az MKP. Itt nem léptél fel, de szintén jelen voltál. Ez azt sejteti, hogy művészemberként fontos számodra a közéleti történések alakulása…
– Azért mentem el, mert emlékszem, hogy 1998-ban mennyire örültünk sokan, hogy az akkori magyar pártok egy párttá egyesültek. Ez nagy siker volt, és egyben megnyugtató is. Azokban a lázas időkben bölcsek tudtak lenni azok, akik döntéshelyzetben voltak. Ezt a bölcsességet kívánom mindannyiunknak most is.
És végül talán a legfontosabb: akik kedvelik a Ghymes-zenét, azoknak nem kell sokat várniuk, sem pedig messzire utazniuk. A Magyar Koalíció Pártja komáromi kampányzáróján is fellépnek, 2010. június 11-én. Egy újabb ok arra, hogy ismét sokan legyünk együtt.
O.N.
