.JPG)
A nemzeti identitástudat gyakran nem csupán emberekhez kötődik, hanem sokféle élő és tárgyi valósághoz is. Tájakhoz, földrajzhoz, a vidékhez és a vidékről készült absztrakciókhoz, vagyis térképekhez, országrajzolatokhoz is. A Haza térképe gyakran olyasféle, mint amit a pszichológiában testsémának neveznek – valahogy mintha szüksége lenne rá a léleknek, hogy azt belülről ismerje: külső formája ilyen és ilyen. A lekerekített, a kiteljesedettet, egyfajta tökélyt, sajátos kozmoszt szimbolizál – hol tudatosan, hol tudattalanul. A magyar nemzeti identitásra vonatkozó elemzések utalnak arra, hogy a történelmi Magyarország ország-rajzához igen erőteljesen ragaszkodó magyarok körében a történeti ország e rajzolatához hozzákapcsolódott térképi formájának szépsége is. Hozzátehetjük: talán a szépen megsült, kemencéből kikerült kenyérnek a képe, e kép felső íveltsége, domborulatossága. A kenyér pedig az élet jelképe, friss melegségében az otthon, kicsit – akár pszichologizálóan is fogalmazva – az anya képzettársítója. A boldogsághoz lelkünk gyermeki részének valahogyan szükséges mindez így együtt: anyával, otthonnal, meleggel, jó ízzel, teljes ívű, kenyér alakú, erdős-bérces határú hazával.
Ám valójában a haza – ha kissé persze mind e felsoroltak is – mégis főként emberek közössége. Embereké. Nem boldogtalan embereké, nem másodlagos embereké, hanem olyanoké, akik oda is akarnak tartozni. A teljesség mindenekelőtt az emberek körét jelenti, nem pedig az embereket megelőző, valahogy eléjük sorolt tájakét, elvont tájrajzokét.
Vajh mennyire jelentős hazájuk térképének ilyen teljességet sugalló köralakja, körkörössége a románság nemzettudatában, jelentőség- és emancipáltság-érzésében? Talán nem kevésbé, mint a Trianon előtti Magyarország sajátos szépségét érzékelő magyarokéban. A román államterület is egyfajta kör. A Trianon előtti Románia nem az – a mai igen. A két világháború közötti – Dnyeszter-határral, az akkori teljes, szélesebb Dobrudzsával – pedig még inkább az volt. A volt Transznisztriát is birtokló és a mítoszok Tisza határolta Romániájának képe pedig alighanem a leginkább az.
Vajon egy kört közelítő, országnyi pátria-univerzumban telepedett-e meg a románság? Persze, nem egészen. Inkább egy aránylag nagyon széles, sávszerűen körbefutó gyűrűn. E körgyűrű-sáv közepén helyezkedik el a hozzá képest kicsiny Székelyföld. E széles gyűrű közepén ugyan, ámde a székek ,,országa? nem része a kompakt módon románság lakta etnikai ,,román glóbusznak? – ahogy ötven éve az egyébként a jogszerűség értelmében legitimitásától azóta sem maradéktalanul megfosztott, ám akkor hivatalosan is magyar autonóm területtel rendelkező Románia képe ezt szembeötlővé tette.
A román patriotizmus tekintsen el mint jelentéktelentől, ettől a középen ugyan, de mégis kívül elhelyezkedettségtől? Ne legyen kíváncsi a román nemzet tényleges elhelyezkedésére, kissé patetikusan fogalmazva: ne legyen kíváncsi a mozgásban, települési trendekben is megnyilvánuló nemzeti habitusra? Aligha válaszolhatunk erre igennel, hiszen a patriotizmus tárgyilagos embere persze legyen kíváncsi az ilyen habituselemekre is, a tájjal ténylegesen – és nem csupán államhatalmi-bürokratikus értelemben – összefonódott nemzeti sorsra, a települtségbe is kódolt közösségi szellemiségre. Persze, ha magyar patrióta és tárgyilagos ember, szintén legyen kíváncsi a sajátjára is.
Ha egy európai nemzet valami módon kulturálisan, akár csupán önkormányzatiságából és autonómiájából is kibillentve beolvasztani igyekszik egy másik európait – ha csak részét, töredékét is -, akkor valahogy nem éppen nemes, nem éppen elfogadható úton jár. Ha egy nagy nemzet egy kis töredékkel teszi ezt, akkor még – ki kell mondani – kicsinyes is, és kicsinyességében bizony sajnálhatóvá, gyarlóvá válhat.
Akkor becsülünk és tisztelünk egy szomszéd nemzetet, ha óvjuk pitiáner beolvasztó szerepektől. Ezt kell tennünk. Különösen, ha tudjuk, hogy az a szomszéd nemzet potenciálisan nagy nemzet, hogy önmagának is ártana, ha engedné, hogy autentikus méltósága helyett egyesek álnagyságot, végvidéki gólem mivoltot kényszerítsenek rá.
Vessünk véget a beolvasztásoknak végre mi, európaiak Európában is. A ma már uniós keretekben megosztott szuverenitások kontinensén is. E tájon, e körben: működő autonómiával. Integráció és autonómia pedig egyaránt puhább, partnerségre törekvő szuverenitásokat jelent a hajdani szigorúan nemzetállamiaknál. Az autonómia stabilabb állami szuverenitást és egységet teremt.
A saját zsarnokoskodásának kényszerétől megszabaduló kéz egyébként talán még több szabadságot, önbecsülést és méltóságot nyer ezzel, mint amennyit egy ,,szabadon engedett?, az önigazgatás szabadságába nemesen és nagylelkűen elbocsátott, másik nemzethez tartozó nemzetrész.
Jól tanúsítja mindezt az európai gyarmatosítás lassan fél évszázados felszámolása is.
Dr. Kolozsi Béla, Felvidék Ma
