Hozzávetőleg 450 határon inneni és túli település vezetőjének részvételével vasárnap Gödöllőn megkezdődött a Magyar Polgármesterek VIII. Világtalálkozója, ennek egyik szekciójában, amely a kistelepülések fennmaradásának esélyeivel foglalkozott, előadást tartott Kvarda József, a szlovákiai Csenke község polgármestere, a Nagyszombati kerület önkormányzatának alelnöke. Az alábbiakban az elhangzott helyzetelemzést olvashatják. Szlovákia a vidék országa — mondhatnám sommásan, hiszen az ötmillió kétszázezernyi lakos összesen több mint 2900 településen él, amelyek közül mindösszesen 138-nak van városi rangja. Még inkább igaz ez a megállapítás, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az ország településeit a lakosság száma alapján kilenc kategóriába sorolják, miközben a legmagasabb, a kilencedik kategóriájú település a 100-ezer lakos feletti, s ebből mindössze kettő van, a főváros Pozsony és az ország keleti részének központja, Kassa. Egyébként mindkét város megyei székhely is, amiből összesen nyolc van Szlovákiában, a többi hat azonban csak a 8. kategóriát alkotja, vagyis lakosainak a száma 50 és 100 ezer között van. A legkisebb települések alkotják az 1. kategóriát, ide sorolják azokat a falvakat, ahol a lakosság száma nem haladja meg az ötszázat, ilyenből csaknem nyolccszáz van az országban, az önkormányzatiság szempontjából — de helyzetükre is jellemzően — ugyanazokkal az alanyi jogokkal és átruházott jogkörökkel — tehát feladatrendszerrel — rendelkeznek, mint az első kategóriájú települések. Ezt azért hangsúlyozom, mert Szlovákiában Magyarországgal ellentétben nincs jogszabály a kistérségi együttműködésről, ennek megfelelően vannak olyan jog- és feladatkörök, amelyek ellátására a kistelepülések nem foghatnak össze, nem egyesíthetik erőiket, ami súlyos gond — de ehhez a kérdéshez még visszatérek.
Előadásom alcímében jeleztem, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeknek vannak olyan sajátosságai, amelyeket nem szabadna figyelmen kívül hagyni, többek között azért nem, mert az önkormányzatokra vonatkozó törvények gyakorlatilag semmilyen módon nem veszik figyelembe az alanyi és átruházott jogkörök ellátása során ezt a kérdést, holott a települések nemzetiségi összetétele sok esetben a közepesen nagy településeket is olyan gondok, bajok megoldása elé állítja, ami egyébként a kistelepülésekre jellemző. A szlovákiai magyarság megmaradása, identitása megőrzése szempontjából alapvető kérdés az anyanyelvi oktatás szervezettsége, illetve a helyi kultúra és hagyományok őrzése, ápolása — gondolom, ezt különösebben nem kell magyarázni —, ezért hát erről a területről vennék példát előbbi megállapításom igazolásául. Tehát: egy egészséges demográfiai szerkezetű, kétezer-kétezerötszáz lelket számláló — vagyis közepes nagyságúnak mondható — település önkormányzata magabiztosan láthatja el az óvoda és iskolaalapító jogát, hiszen 40-60 óvodással és 180-200 tanulóval számolhat, ami a Szlovákiában érvényes normatív támogatás esetén elégséges az óvodák korcsoportos megosztásának megszervezésére szakképzett pedagógusok alkalmazásával, illetve egy teljes szervezettségű általános iskola működtetéséhez is. Amennyiben azonban egy nemzetiségileg vegyesen lakott településről van szó, ahol — a számolás egyszerűsége miatt — mondjuk fele-fele arányban oszlik meg a szlovákok és a magyarok száma, a két húsz-harminc fős óvoda, illetve a 90-100 tanulós két kilencéves általános iskola fenntartása olyan teher a településnek, amilyen kistelepülési óvodák és iskolák fenntartása esetében jelentkezik. Hasonlóan alakul a helyzet például a helyi könyvtár építése során is: a példaként említett egynemzetiségű közepes település számára előnyös szolgáltatás a folyamatosan frissülő könyvtár kiépítése és fenntartása, de ha a nemzetiségi megoszlás alapján gyakorlatilag két könyvtár építése a feladat, eleve kevesebb pénz költhető mindkettő könyvállományának a frissítésére, éppenséggel feleslegessé válik a könyvtár fenntartása, mert szolgáltatásai nem felelnek meg a kor követelményeinek — vagyis: ugyanaz a helyzet áll elő, mint a kistelepüléseken, ahol általában nincs helyi könyvtár, holott tudjuk, fontos helyi intézményről van szó.
Említettem már egy szlovákiai, a lakosság számára épülő települési kategeprizációt, s vázoltam, hogy ezen belül nem mellékes bizonyos jog- és hatáskörök ellátása szempontjából a városok és falvak nemzetiségi összetétele. Hadd ismertessek önökkel egy másik besorolást is, amelyet a bársonyos forradalmat követő években gyorsan felépülő önálló szlovákiai magyar politika, illetve a szlovákiai magyar politika kommunális képviselői kezdeményezésére készítettek el a Szlovákiai Városok és Falvak Szövetségének megbízásából — éppen azzal a céllal, hogy a fenn említett gondokra igazságos és törvényes megoldást találjunk a településeken együttélő nemzeti közösségek egyenrangú és egyenjogú fejlődésének biztosítása céljából.
A felmérésbe és a besorolásba az összes szlovákiai települést bevonták, nemzetiségi szempontból pedig három kategóriát állítottak fel: azokat, ahol a „más” nemzetiségűek aránya nem érte el a tíz százalékot, „szlovák”, „magyar”, „roma” stb. megjelölést kapták, azok, ahol a lakosságnak legalább a tíz százaléka más nemzetiségű volt, mint a település domináns nemzeti közössége, kettős meghatározást kapott, azaz „szlovák-magyar” avagy „magyar-szlovák”, attól függően, melyik nemzeti közösség alkotta a többséget, tehát legalább ötven százalék plusz egy főt. Alcsoportokba sorolták azokat a településeket, amelyekben több nemzeti közösség élt egymás mellett, s mindegyik elérte a lakosság legalább tíz százalékát. Az ilyen település a nemzeti közösségek arányától függően kapta a például „szlovák-magyar-roma” megjelölést, miközben a sorrend a nemzeti közösségek nagyságát jelölte, első helyen a legerősebb nemzetiséggel. Nos, a felmérés és besorolás azt az eredményt hozta, hogy a szlovákiai magyarság összesen 437 településen nevezhető dominánsnak, vagyis alkot többséget a vele együttélő más nemzetiségű polgárokhoz viszonyítva. A 437 településből a „magyar” jelzőt 192 kapta meg, azaz ezeken a településeken a magyarsággal együttélő más nemzeti közösségek nem érték el a 10 százalékot, „magyar-szlovák” jelzőt 227, „magyar-roma” megjelölést pedig 6 település kapott, vagyis ezeken a településeken a magyarság alkotta a többséget. Hármas jelzős besorolást — „magyar-szlovák-roma” — 12 település kapott, ami ugyancsak azt jelenti, hogy ezekben a falvakban is a magyarok alkották a többséget. A magyarság által lakott városok és falvak besorolása esetében a teljességre törekedve mondom el, hogy 83 olyan település van, amely a „szlovák-magyar” megjelölést kapta, három pedig a „szlovák-magyar-roma” jelzőt, vagyis ezeken a telpüléseken a magyarok aránya minimum 10 százalékos volt, de nem haladta meg az ötven százalékot. Csak megjegyzem, hogy jelentős mennyiségű magyar él a lakosság száma szerint meghatározott első kategóriás két városban, Pozsonyban és Kassán, de ezek a telelülések „szlovák” jelzőt kaptak, minthogy a magyarok aránya Pozsonyban mindössze 4,2 százalék (mintegy húszezer emberről van szó), Kassán pedig 5,9 százalék, ami csaknem 10 ezer személyt jelent.
Amennyiben azt állítottam vitaanyagom bevezetőjében, hogy Szlovákia a vidék országa, akkor azt kell mondanom, a szlovákiai magyarság a kis- és közepes településeket alkotó nemzeti közösség. Az, mert az imént ismertetett besoroláshoz tartozik tényként, hogy két kezünkön megszámolhatók azok városi rangú települések, ahol a magyarok többségben élnek még, miközben nagyságrendileg ezek a városok a lakosság száma alapján meghatározott hatodik kategóriába tartoznak csupán, azaz 10 és 20 ezer közötti lélekszámú településekről van szó. Ilyen városnak minősül még Somorja, Dunaszerdahely, Nagymegyer, Komárom, Gúta, Párkány, Királyhelmec és Nagykapos. Olyan településeken, mint Galánta, Érsekújvár vagy Rimaszombat már kisebbségben élnek a magyarok, sőt, Losoncon, Léván vagy Szepsiben arányunk már a harminc százalékot sem éri el.
Amennyiben arról számolok be önöknek, hogy a kistelepülések legnagyobb gondja Szlovákiában is a pénzügyi források szűkössége, nyilván senkit nem lepek meg, ha pedig hozzáteszem, hogy a magyarok által lakott régiókban a feljebb vázolt nemzetiségi megosztottság okán a közepes települések is a kistelepülések gondjaival küszködnek, akkor megintcsak nem meglepő, ha azt állítom: a szlovákiai magyarok által lakott régiókban az önkormányzatok nagy többsége folyamatosan borotvaélen táncol, a napjainkban tapasztalható válságos időkben pedig az összeomlás szélén áll. Pedig az első és második Dzurinda-kormányzás idején — amikor a Magyar Koalíció Pártja kormányon volt, jómagam pedig a parlament közigazgatási bizottságában fejthettem ki aktív munkát — igazából elfogadható önkormányzati törvények születtek megfelelően széles jogkörökkel felvértezve a mi települési önkormányzatainkat is, s elvben a mai napig elfogadható pénzügyi decentralizációt is sikerült végrehajtani. Ez utóbbinak az a lényege, hogy az állami költségvetésből a személyi jövedelemadóból befolyó bevételeket az önkormányzatok kapják meg, nevezetesen a helyi önkormányzatok, tehát a falvak és a városok a bevétel 70,3 százalékát kapják, a megyei önkormányzatok — szlovákiai terminológiával az önkormányzati kerületek — 23,5 százalékban részesülnek az adókból, az állam pedig az esetleges korrekciós célokra átmenetileg 6,2 százalékot tarthat meg magának. Napjaink gondjait az okozza, hogy az elmúlt négy év nemzeti-szocialista kormánya további feladatokat ruházott át az önkormányzatokra további pénzügyi források nélkül, miközben a 2004-ben „átmenetinek” mondott 6,2 százaléknyi bevételt is beépítette a kormány költségvetésébe, s nem osztotta tovább a településeknek. Ez önmagában költségvetési zavart okozott a kistelepüléseknek, ehhez társult a válság, amely növekvő munkanélküliséggel, a bérek stagnálásával, illetve csökkenésével járt, ami — röviden és nagy számokban — azt jelenti, hogy amíg 2008-ban a települési és a megyei önkormányzatok és az állam 1 milliárd 280 millió 973 ezer euró összegen osztozott, ez az összeg tavalyra 80 millió euróval zsugorodott, az idén pedig pedig további 70 millióval csökken a tervek szerint, ami azt jelenti hogy két év alatt az önkormányzatok költségevtése mintegy 150 millió euróval, azaz több mint 30 milliárd forintnyi összeggel zsugorodott.
A kistelepülések esetében a gondok többszörösek, mert a központi költségvetésből a személyi jövedelemadó-bevételt százalékarányosan osztja a kormány, éspedig négy szempont szerint. A települések lakosságának létszáma adja a bevételek (avagy a támogatás) 23 százalékát, a település nagysága a 32 százalékot, 40 százalék a tanuló ifjúságra érkezik a településre, a fennmaradó 5 százalékot pedig a 62 évnél idősebb polgárokra kapják az önkormányzatok. Minthogy Szlovákiában is az a jellemzője a kistelepüléseknek, ami Magyarországon, hogy általában már nincs óvoda és iskola, ugyanakkor a lakosság elöregedett, a fent vázolt pénzügyi források elosztási formája eleve hátrányos helyzetbe hozza a kistelepülési önkormányzatokat, s mert ezzel párhuzamosan az önkormányzatoknak hozzá kell járulniuk a rászoruló — idősebb — emberek szociális biztonságához, a kistelepülések szinte kilátástalan helyzetben vannak.
Mégsem szabad temetni a kistelepüléseket, ellenkezőleg, meg kell keresni és találni azokat a kapaszkodókat, amelyek nyomán újra élet költözik a településekbe. Sajnos, vannak olyan kezdeményezések, amelyek a lakóparkok telepítésében látják a megoldás kulcsát, de Szlovákiában ez a megoldás nem jó, különösen nem a magyarok lakta településeken. Azért nem, mert ezekbe a lakóparkokba általában a közeli városk lakói költöznek be, akik viszont megtartják városi lakásukat és lakhelyüket, vagyis rájuk az állami normatívát, a „fejkvótát” a lakóhely szerinti város kapja, de például a közvilágítást, a járdák, utak kiépítését és karbantartását már az egyébként is agyonnyomott önkormányzatnak kell állniuk. A magyarok lakta kistelepüléseken az ilyen lakóparkoknak ráadásul veszélyes közösségromboló hatásuk is van, hiszen a beköltözők nagy többsége szlovák nemzetiségű, akik jelenlétükkel megbontják a helyi társadalmakat, gyöngítik a kisközösségek megtartó erejét, fertőzik az őshonos közösségek kulturális és szellemi életét, nyelvváltásra késztetik a helyieket, de még politikailag is befolyásolják őket, aminek van egy szomorú és látványos eredménye napjainkban: nevezetesen az, hogy a szlovákok ” a békés egymásmellett élés jelszavával” szóban Most-Híd szlovák-magyar párt elfogadására ösztönözték lakótársaikat az önálló magyar politizálást követő Magyar Koalíció Pártjával szemben, miközben ők maguk szlovák pártokat választottak, ezért is alakulhatott ki olyan helyzet, hogy a parlamentbe az önálló magyar poltizálást követő MKP nem jutott be, miközben a Most-Híd párt további hét szlovák képviselővel erősítette a szlovák parlamentet, ahol a magyarság képviseleti aránya a rendszerváltás óta első alkalommal csökkent tíz szazalák alá, hiszen a 150 fős parlamentben mindössze kilenc magyar nemzetiségű képviselő van.
Mi lehet hát az igazi kapaszkodó? Hozzászólásom eleján említettem már, hogy Szlovákiában nincs törvény a kistérségi együttműködésről, ami egy nagyon fontos jogszabály lehetne a kistelepülések életképessége szempontjából. Amennyiben törvényes feltételei lennének a kistérségi együttműködésnek, négy-öt kistelepülés jogszerűen hozhatna létre közös hivatalokat a különböző feladatkörök ellátásához, megfelelően képzett szakemberekkel, közösen működtethetnének olyan önálló jogalanyiságú intézményeket, ahol összpontosíthatnának pénzügyi forrásokat, és lehetőséget nyernének arra is, hogy közvetlen módon pályázhassanak különböző célokra az európai uniós alapoknál — amire Szlovákiában kistelepülésnek önállóan nincs joga. De pályázhatnának állami alapoknál is, például önkormányzati bérlakások építésére a településeken élő fiatalok számára megtartásuk céljából, hogy ne kelljen a már említett lakóparkok építésével keresni a megoldást, ami — mint mondtam — a szlovákiai magyarok esetében egyenes káros.
Ez a fajta együttműködés nem azonos a Leader-programba bekapcsolódó települési együttműködésnek, ami egyébként egy másik kapaszkodó lehet a kistelepüléskenek. A gond az, hogy Szlovákiában az ilyen pályázatok esetében nemcsak az öt százalékos önrészt kell biztosítaniuk az érdekelt önkormányzatoknak, hanem a beruházás áfáját is állniuk kell, merthogy azt nem számolhatják el, ami által gyakorlatilag a beruházások 25 százalékát kell előteremteniük. Ezt a gyakorlatot egyszerűen meg kell szüntetni.
Kapaszkodót jelentene a kistelepülések fenntartásához és életképességének növeléséhez a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának következetes betartása is. Szlovákia 2007-ben nagy büszkeséggel vállalta fel a charta egészét és kötelezte magát teljes betartására, például arra, hogy „A pénzügyileg gyengébb helyi önkormányzatok védelme szükségessé teszi olyan pénzügyi kiegyenlítési eljárások, illetőleg ezekkel egyenértékű intézkedések intézményesítését, amelyek célja a számításba jövő pénzügyi források egyenlőtlen elosztása, valamint a teljesítendő pénzügyi terhek által okozott hatások korrekciója. Az ilyen eljárások, intézkedések nem csökkenthetik a helyi önkormányzatoknak a saját feladatkörüket illető döntési szabadságát.” Nos, Szlovákiában ennek kell érvényt szerezni, ennek a nemzeti törvényes feltételeit megalkotni, s ilyen célokra felhasználni például azt a 6,2 százaléknyi személyi jövedelemadó-bevételt, amit tartalékként tart meg magának évek óta a kormány.
A charta idézett pontjának betartása alapvető segítséget tud nyújtani a kistelepüléseknek. Ezt azért merem bátran kijelenteni, mert nemcsak Csenke község polgármestere vagyok, hanem a Nagyszombati Kerületi Önkormányzat alelnöke is, s mi megyei szinten minden törvényes kötelezettség nélkül hoztunk létre alapot a kistelepülések számára az oktatásügy, az egészségügy, a helyi kultúra fejlesztése, az ifjúsági és sporttevékenység valamint a szociális ügyek terén egyenként 135 ezer eurós, vagyis mintegy 45 millió forintos támogatással, amivel — higgyék el nekem — a kistelepülések igen hatékonyan tudtak és tudnak élni.
Felvidék Ma
