Budapesten, az Erdős Reneé Házban július harmadikán ünnepélyes keretek között nyitották meg a Pozsonyi Magyar Galéria Hommage a Esterházy János festmény-, szobor– és grafikai gyűjteményének bemutatóját. Ismert írók, képzőművészek,közéleti méltóságok jelentek meg nagy számban annak a nemes kiállításnak a bemutatóján, amelyen a legnagyobb felvidéki magyarra, Esterházy Jánosra emlékezett alkotásain keresztül a Kárpát-medence huszonkét magyar képzőművésze.
A Ház igazgatója, Ádám Ferenc, miután bemutatta a kiállításon résztvevő képzőművészeket – a kiállítás megnyitóján a Pozsonyi Műtermek csoport két képzőművésze, Schrantz György-és Kalita Gábor vettek részt személyesen -, beszélt arról, milyen fontos is az, hogy az egyes művészeti ágak képviselői szívükön viselik az emlékőrzést, hiszen – amint kifejtette – múltidézés nélkül nem létezhet virágzó jelen. A művészettörténész egyben minden felvidéki s mindeni jóérzésű magyar embert bizonyára megörvendeztetett azzal a friss hírrel, hogy a Budapesti Fővárosi Közgyűlés júniusi ülésén arról hozott döntést, hogy embermentők nevét veszik fel az alsó rakpartok. Tehát a végleges döntés alapján a Budai alsó rakpartnak a III. kerületi Mozaik utca és az Árpád híd közötti szakaszát gróf Esterházy János rakpartnak nevezik el.
A bevezetőben Szelepcsényi Sándor, a Rákosmenti Múzeumbarát Egyesület elnökségi tagja részletesen szólt a mártír, Esterházy János életútjáról, s arról a nehéz időszakról, amikor a gróf tizenkét évig volt rabja – politikai fogolyként – kommunista rabtartóinak, bejárta a szovjet gulágokat,s számos csehszlovák börtönben sínylődött – egészen halála pillanatáig. Habár a grófnak az anyaország kormánya tárca nélküli miniszteri posztot kínált fel, ezt nem fogadta el, ugyanis hetvenezer felvidéki magyar maradt volna méltó képviselet nélkül Szlovákiában. Szelepcsényi Sándor beszámolója valóban autentikus visszaemlékezés volt, hiszen, mint Pozsonypüspöki szülötte a negyvenes évek második felében szintén átélte a nincstelenség érzését. Szülei – menekülve a Csehországba való kitelepítés elől – a befagyott Dunán keresztül mentek át – mindenüket hátra hagyva – az anyaországba, s hosszas egzisztenciális gondok után végül is Budapesten sikerült letelepedniük. Szelepcsényi Sándor visszaemlékezéseiben, könyvében hű képet nyújt a nincstelenek, a menekültek sorsáról, ezzel is hozzájárulva az akkori idők zordságainak rögzítéséhez, ennek a jövő számára való átmentéséhez.
Kalita Gábor, a Pozsonyi Magyar Galéria művészeti vezetője megnyitóbeszédében szólt arról, hogy a 2008-ban indított – folyamatosan bővülő – gyűjtemény a Kárpát- medencében eddig már nyolc helyen volt bemutatva, s a kitartó és önfeláldozó magyar szívű képzőművészeknek, közösségszervezőknek, a segítőknek köszönhetően a gyűjtemény anyaga állandóan bővül – és sikeresen folytatja vándorútját. A gyűjtemény kurátora a továbbiakban beszámolójában arról is szólt, hogy milyen nagy erkölcsi jelentősége van annak, ha olyan példakép emlékét őrizzük – nemcsak jubileumok alkalmával -, akinek példaértékű élete a mai nemzetiségi, nemzeti gondjainkra is teljes értékű feleletet adnak. A jelen helyzetünkben is erőt kell merítenünk Esterházy János nemes emberi cselekedeteiből, most is, amikor százkilencezer felvidéki magyar maradt parlamenti képviselet nélkül, nemzetiségi törvény nélkül, amikor mindannyian azt látjuk, hogy még mindig, húsz év után is olyan erkölcstelen, az elmúlt rezsim nomenklatúrái csakis önérdekeket képviselő, a keresztény és demokratikus erők képviselőit kiközösítő, alattomosságukat, könyöküket használó kaméleonok – az emberek szó nem is méltó hozzájuk – tülekednek politikai, kulturális és társadalmi életünkben, akiknek már régen a történelem szemétdombján volna a helyük. Arra, hogy még mindig itt vannak, tiszta múltú képzőművészeink az egyik mű címét idézve ezt üzenik nekik; Emlék/eztető/tábla volt besúgók és csatlósaik figyelmébe / a relief tábláján Esterházy János – vörös festékkel – leöntött névfelirata, fölötte két vérrel szennyezett tenyér,mellette a mindannyiunk által jól ismert NKVD – és StB felirat/.
A gyűjtemény kurátora a továbbiakban szólt a kiállításon reprezentált színvonalas művekről, amelyek méltón reprezentálják azokat a szlovákiai magyar, az anyaországi és Kárpát –medencei képzőművészeinket, akik nem bújnak el az idegen kultúrák hírnevet ígérő rébuszai mögé, akiknek nem közömbös közös sorsunk, közös múltunk, s jövőnk.
Nagyszámú közönség előtt nyílt meg az értékes üzeneteket közvetítő kiállítás
(A kiállításon készült további fotók megtekinthetők Képgalériánkban)
A gyűjtemény két triptichonja közül Schrantz György; az Áldozat oltárán című művét láthatjuk itt, mely alkotás érzékeny szimbólumrendszere, a központi motívumként szereplő stilizált portré érthetővé teszi számunkra azt, hogy hősünk emelt fővel viselte azt a sorsot, amelyet az élet kimért reá. A másik, közel három méter széles alkotás A Mi oltárunk című triptichon,melynek keresztje a nemzetiség szavacska betűiből van plasztikusan megformálva, s további szövegrésze Trianon nemzettipró, szomorú eseményeit sorolja fel. A gyűjteménynek ez a darabja méretei miatt most nem látható ezen a tárlaton, s ez a triptichon Kalita Gábor alkotása.
Ismert szlovákiai magyar képzőművész társaink, mint Nagy József, Lőrincz Zsuzsa, Jaksics Ferenc, Nagy Zoltán, Csótó László portrékat is készítettek más jellegű műveik mellett gyűjteményünk számára, melyek közül ezekből itt is többet kiállítunk. A székesfehérvári Simon M. Veronika festőművész alkotócsoportjának hat tagjával együtt gyarapította a Pozsonyi Magyar Galéria gyűjteményét zsánerképekkel, portrékkal. Ismert magyarországi képzőművészek, mint Kántor János, Bangó Miklós, Ölveczky Gábor, Lévai Ádám, s a többiek nagy lelkesedéssel fogadták azt, hogy jeles munkáikkal ők is részt vehetnek Esterházy János emlékének őrzésében. A Kanadában élő Nyilasi Tibor festőművész, aki több neves nemzetközi művészeti szervezetnek a tagja, a fenyők országából hozta el gyűjteményünk számára pátosszal telített, emlékőrző festményét. Csémy Éva festett üveg technikával készült művet ajándékozott a gyűjtemény számára.
A pozsonypüspöki származású Nagy József, aki szintén tagja a gyűjteményt vándorútjára indító csoportunknak-, a Pozsonyi Műtermeknek, idős kora ellenére is mindig nagy-nagy lelkesedéssel vesz részt emlékőrző tematikus kiállításainkon. Szíves figyelmükbe ajánlom Az Alfa és az Omegák című grafikáját, amely tulajdonképpen első ránézésre egy kolorált tusrajz, egy portré, persze – ez a mű ennél jóval több. Történelmi események sora íródott fel a rajzra; Az Alfa, vagyis Esterházy János egyedül mert az élet, a folytatódás mellett dönteni akkor is, amikor több száz omegával, vagyis az akkori szlovák parlament tagjaival kellett jó keresztényként egyedül szembe szállnia a zsidók deportálásának megszavazása ellen. Az Alfa szerepében vállalta, hogy igazítsa útjukat a biztonságos menhely felé azoknak a lengyeleknek, s más üldözötteknek, vagyis jelképesen az omegáknak, akik tömegesen menekültek Szlovákián keresztül Magyarország felé. Esterházy akkor is vállalta a jelképes Alfa szerepét, amikor tárca nélküli miniszteri posztot ajánlottak fel neki az anyaországban, ugyanis jól tudta, hogy a felvidéki magyarok – parlamenti képviselet nélkül maradtak volna akkor, ha ő Alfaként – a kényelmesebb posztot választja. Nagy József festőművész további két műve, A kakukkfióka, s az Összeborulók már címükben is utalnak szívszorító mondanivalójukra, s a tematikus kiállítás krédójára.
Az alkotások között olyan művek is találhatók, amelyek a rossz hírű StB, az NKVD, vagyis a csehszlovák és a szovjet politikai rendőrségek véres gonoszkodásait fogalmazzák meg. Szabó Gábor kollázsa a beneši dekrétumok jogfosztói mivoltát teszi amolyan mementóként láthatóvá a képzőművészet gazdag eszköztárának segítségével. Nagy Zoltán grafikus a gulágokban és a csehszlovák politikai börtönökben sínylődő Esterházy János sorsát ábrázolja drámai felépítésű pasztell képein.
Az Esterházy János emlékére létrehozott, a szakma által is magasan elismert gyűjtemény augusztus végéig látható a budapesti Erdős Reneé Házban.
Felvidék Ma, Foto; – ita –
