Válasz a „Református magyar vagyok…” című írásra

Az alábbiakban Fazekas László püspök reagálását olvashatják a Református magyar vagyok…c. írásra, amely honlapunkon jelent meg.
A felvidék.ma hírportálon 2010. 06. 28-án megjelent „Református magyar vagyok…” című írásra szeretnék reagálni. Teszem ezt több oknál fogva is.
Elsősorban azért, mert református magyar egyháztagnak tudom magam, akinek egyháztagságomhoz megfelelő módon kell legyen némi fogalmam az egyház életéről és működéséről.
Másodsorban azért, mert jómagam is lelkipásztor vagyok és teljes mértékben ismerem a lelkipásztorok életkörülményeit és lehetőségeit.
Harmadsorban azért, mivel ifj. Kiss László, magát református magyarnak valló egyháztag alávaló módon, református múltunkat és egyházi törvényeinket hiányosan ismerve próbálja bemocskolni nemcsak a lelkipásztorokat, hanem a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat is. Ezért mint a gyülekezetek által egyházkormányzati tisztséggel megbízott vezető nem hagyhatom mindezt szó nélkül.
Ha valaki református magyarnak vallja magát, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy milyen egy református magyar ember. Ezt érzékeltetni kívánva hadd hozzak fel egy példát a török megszállás idejéből. Szegedi Kis István prédikátort egy előkelő ember feljelentette a török vajdánál, mert az istentiszteleten megszégyenítő módon szólt egyik szolgája Orsolya nevű hitveséről, amikor nevét pogány névnek mondta. A vajda fogságából a prédikátort csak úgy lehetett kiváltani, ha a közösség összead két kiló aranyat, ami 30 jobbágytelek, azaz 900 hold föld ára volt. S a prédikátor megszabadult.
A református magyar ember legfőbb jellemvonása az, hogy tud áldozatot hozni és mindent az Isten igéjén keresztül néz. A legfontosabb számára, hogy az Ige hirdetve legyen, a sákramentumok Isten igéje és hitvallásaink értelmében ki legyenek szolgáltatva és „mindenek ékesen és jó renddel legyenek”(1Kor 14,40). Ez utóbbi összefügg az egyházfegyelem gyakorlásával, ami annyit jelent, hogy ha törvénytelenség és rendellenesség lép fel, s a közösség élete nem a jó rendhez igazodik, amit a Szentírás és az egyház törvényei megkövetelnek ahhoz, hogy az egyház élete a földi lét viszonyai között megfelelő kerékvágásban haladjon, akkor ez ellen mindenképpen fel kell lépni.
A kiskövesdi gyülekezetben felmerült problémák anyagi jellegűek. A megjelent írásban vád éri az egyházat amiatt, hogy életének mozgatórugója a pénz. Sajnos, a pénz szükséges rossz, amely jelen van az egyház életében is. Nem is beszélve az egyének és a társadalom életéről. Viszont a Szentírás világos utasításokat ad arra nézve, hogy a keresztyén ember hogyan bánjon a pénzzel, ill. az Istentől ajándékba kapott javakkal. A keresztyén ember háládatossága többek között az adakozásban is megnyilvánul. Persze ezzel együtt sem tudunk igazán hálásak lenni Istennek a tőle kapott ajándékokért.
Viszont Isten törvénye megszabja azt is, hogy a szolgálattevő az Úr asztalára vitt ajándékból él. Az Újszövetségben Pál apostol írja Timóteusnak címzett 1. levelében: „Méltó a munkás a maga jutalmára.”(5,18)
Mindezek komolyan vétele és hitvalló őseinknek tapasztalata alapján kerültek kidolgozásra egyházi törvényeink. Az alapjuk régi, nem is csak 60 éves, hanem a reformáció, sőt az első gyülekezetek korára nyúlik vissza. Ez nem változhat semmiféle körülmények között, mivel nem emberi meghagyások. Viszont a lehetőségekhez és kihívásokhoz mérten ami változtatható, az állandóan újítva van.
Így például az alkotmányt 2002. december 14-én hagyta jóvá a gyülekezetek presbitériumai által választott zsinat. A zsinat egyházunk legfelsőbb törvényhozó testülete, amelynek törvényei és rendelkezései kivétel nélkül mindenkire érvényesek.
Rendellenesség akkor lép fel, amikor valaki elszakad a bibliai alapoktól, s úgy gondolja, hogy a saját maga alkotta törvényekkel megpróbálja felülírni ezeket.
A kiskövesdi gyülekezetben pontosan ez történt. A húsz év óta folyó változások és áremelkedések mellett a bevételüket nem növelték az egyházfenntartói járulék emelésével, amint azt a legtöbb gyülekezet tette, hanem a presbitérium a lelkipásztor törvényben előírt javadalmát kurtította meg, amiből – ahogy mondják – a templomot szeretnék felújítani. Ezért hajlandók még a törvényszegésre is, hogy aztán eljátszhassák az egyház vezetősége által tönkrevert gyülekezet színjátékát, amely arra van kényszerítve, hogy az egyetemes egyházat is eltartsa. A gonosz, pénzéhes vezetőség pedig erre leváltja a presbitériumot.

Na ez a valóság elferdítése és a közvélemény félreinformálása! Ferdítés azért, mert még soha sem találkoztam olyan gazdálkodással, amely arra épített volna, hogy egy ingatlant az alkalmazott, vagy alkalmazottak visszatartott járandóságából kell felújítani. Persze ez a legegyszerűbb!
De vajon mit szólnának mondjuk a községháza alkalmazottai, a polgármester, vagy a gondnok-alpolgármester Kiskövesden, ha példának okáért a községháza javítása miatt a képviselőtestület megkurtítaná a fizetésüket? Vajon a felettes szervek nem utasítanák a teljes fizetés kiutalására? S ha ezt nem tennék, akkor bizonyára jönnének a szankciók.

A mi esetünkben is ez történt. Egyházunknak a lelkészi szolgálatról szóló 1/2005. számú törvénye a 30.§-ban a következőket mondja:
„Az állásfenntartó köteles a megválasztott lelkész és családja megfelelő lakhatását biztosítani és az ezzel kapcsolatos rezsi- és karbantartási költségeket fedezni.”
A presbitérium hozott egy ezzel ellenkező határozatot, amelyre a felettes szerv, az egyházmegye reagált, s az Egyházalkotmány X. fejezete 19.§-a 2. bekezdése alapján ezt a határozatot hatályon kívül helyezte: „(2) Az alacsonyabb szinten működő egyházi szerv olyan határozatát, amely az egyházalkotmánnyal vagy a törvényekkel (szabályren-deletekkel) ellenkezik, köteles a közvetlen felettes egyházi szerv hatályon kívül helyezni.”

A presbitérium eközben – ottlétem alkalmával is – olyan vádakkal illette a lelkipásztort, amelyek ismét csak féligazságokra épülnek és semmiképpen sem méltók a gyülekezethez, amelyben a lelkipásztor végigszolgálta életét, tanított, hitvallástételre készített, keresztelt, esketett és temetett. Sőt, nemcsak magánbeszélgetések alkalmával, hanem azóta levélben is kifejezésre juttatták egyesek azt az óhajt, hogy más lelkészt szeretnének.

Ha tényleg nem az volt a gyülekezet célja, hogy elüldözze a lelkipásztort, akkor a felmerülő problémát egészen másként kellett volna megoldani. Ahhoz nem szükséges törvényt szegni! Hisz az így visszatartott bevételből nem sok mindent lehet javítani. De felelősségteljesen gondolkodó, egyházukat és a jövő generációját féltő keresztyénekként inkább az elég rossz állapotban lévő parókiát kellett volna korszerűsíteni, például a nyílászárókat, vagy a régi, elavult fűtésrendszert kicserélni, amint azt sok gyülekezet teszi, hogy ezáltal csökkenthessék kiadásaikat. Ha hitüknek szárnya lenne – amint az Juhász Gyulától idézve van –, akkor ezt tették volna! S ez az igyekezetük, biztos vagyok benne, hogy az idős özvegyasszonyokon nem bukott volna el, hiszen tudjuk jól, hogy ők még abból a világból vannak, amikor még az odaszánt élet, a becsület, a hűség és a törvények betartása jelentett valamit. Ezen kívül ők a leghűségesebb adakozók.
Így azonban a presbitériumot erősen befolyásoló egy-két ember olyan helyzetet teremtett a jövőre nézve, amely nehezen orvosolható és oldható fel. Ez tényleg a gyülekezet szétverését, vagy esetleg a gyülekezet feletti uralkodást szolgálja, és nem az egységet.

Egy lehetőség azért mégis van: az alázat és a bűnbánatra jutás. Ha a hit útján járó, Isten igéjét tekintélynek elismerő, egyházát szerető emberek felsorakoznak és odaállnak a lelkipásztor mellé tevékenyen, nem várva csupán azt, hogy egymaga próbáljon valamit tenni, akkor sok minden megváltozhat. Péter apostol 1. levelében ezt olvashatjuk:
„A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese:
Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal;
Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.
És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját.”(1Pét 5,1-4)

Kívánom ifj. Kiss László testvéremnek is, hogy ilyen szellemben nevelje gyermekét református magyar keresztyénné, mint aki tudja, hogy kinek szolgálunk. Mert az egyház létrehozója Krisztus, Ő a fej, mi neki tagjai vagyunk, akik arra méltattunk, hogy szolgálatunk által Ő megdicsőüljön. Az Egyház, mint olyan, akár nélkülünk is létezik. Annál nagyobb felelősség az egyház tagjának lenni, mivel akkor életünkkel, cselekedeteinkkel, ajkunk beszédével Krisztust kell megmutatni.
Mint felelősséggel felruházott egyházi vezetők intézkedéseinkkel elsősorban nem a lelkipásztort védjük, hanem a jó rendet és törvényeink betartását. A presbiterek megválasztásukkor is erre esküsznek: „…egyházunk törvényeit betartom és betartatom.”

Ezért úgy gondolom, hogy az elkövetett törvénytelenségért, de a honlapon megjelent becsmérlő írásért is van szégyellnivalójuk!

Végezetül még a Magyar Református Egyház megalakulásáról:
A csatlakozás kérdésben az Önök által is választott zsinat képviselői döntöttek. A május 22-én történő harangozásra való felhívást minden gyülekezet megkapta. Önöknél sajnos – ahogy megtudtam – épp az ön nagybátyja felejtette el meghúzni a harangot!

Fazekas László
püspök