Jézus más evangéliumok tanúsága szerint csak a zsidóknak hirdette az Isten országának igéjét, sőt a tevékenysége, így gyógyítása is csak a zsidókra terjed ki. Ez a történet azonban talán nem véletlenül a szamaritánusok között végzett tevékenységére utal.
A leprások kora gyógyíthatatlan betegei voltak, bár a Biblia így Lukács is, különösebb pontosítás nélkül használja ezt a betegség fogalmat. Ugyanis mindenféle bőrbetegséget leprának neveztek ebben az időben. Akit viszont ez a betegség megfertőzött annak el kellett különülni az emberi társadalomtól. Nem csak azért volt rémes ez a betegség, mert gyógyíthatatlan hírében állt, hanem azért is, mert a beteg embert megfosztotta a más emberekkel való érintkezéstől. Ezért a leprások gyakorta csoportot alkotnak és távol a lakott területtől éltek, kiáltozni kolompolni kellett, ezzel hívva fel a figyelmet magukra, ha ember közeledet feléjük. Az elbeszélés tehát kicsit pontatlan mert inkább mielőtt a faluba betérhetett a falu határában kellett találkozni ezekkel a szerencsétlenekkel.
Jézus beteg gyógyító, csodatevő híre megelőzte őt. Nem csak a rossz hír jár gyors szárnyakon, hanem a jó hír is ellenőrizhetetlen forrásokon keresztül terjed. A legtöbb csoda rabbi életében egyetlen gyógyítást, vagy csodát tudott felmutatni, Jézus azonban számos csodát tett, és a meggyógyultak, mint fogadatlan követek mindenkinek elmesélték mit tett velük.
A betegség elmossa a zsidó és a szamaritánus leprás közötti határokat. A betegség a közös nyomorúság szolidaritást teremt. Így a leprások nem jelzik, ki a szamaritánus és ki a zsidó. Mindannyian betegek és nyomorultak. Jézus nem érintkezik a leprásokkal, hanem azt teszi, amit törvény parancsol, hivatalos tanúkhoz küldi, aki megállapítja a gyógyulásukat (Lev 13,45-46). Ez esetben ugyanis nem csak a betegségtől kellett meggyógyítani a beteget, hanem a betegséggel járó kirekesztettségét is fel kellet oldani. A Jézusban való bizalom jele, hogy a beteg leprások elindulnak megmutatni magukat a papoknak anélkül, hogy tudnák meg fognak gyógyulni. Ez a folyamat időközben történt. A történet eddig szokásos gyógyítási elbeszélés, de itt megváltozik. Mindannyian, az egész csoport meggyógyul, és mint gyógyultak már kategorizálják magukat, a szamaritánust lenézik a többi zsidók. De éppen ez a szamaritánus (másutt idegen) érzi a szükségét, hogy Istent dicsőítve, megköszönje a gyógyítást Jézusnak.
A történetnek farizeus, a jeruzsálemi zsidók elleni éle lesz ezzel, hogy hasonlóan az irgalmas szamaritánus történetéhez itt is a zsidókkal szemben a lenézett kisebbség lesz az erkölcsi példa.
Az is újdonság, hogy a gyógyulás nem eredményez automatikus megtérést, mindenkiben. Ezzel Lukács egy új tanítást tár elénk. Az Isten mindenkin könyörül, de ez a csodás segítség nem mindenkiben váltja ki a hála érzetét, nem mindenki tér meg ennek hatására.
Ez a történet mondandója. Ebben a történetben a testi gyógyulás és a lelki szétválik egymástól. Ezzel a történet sokkal pontosabban leírja a mi korunk emberét, aki szorult helyzetében fogadkozik, a szükség elmúlta után pedig minden fogadalmáról megfeledkezik.
Az emberi segítséget nem mindig követi automatikusan a hála, ezért sokan visszariadnak a segítségtől, de nem az Isten. Ő mindenkin könyörül még akkor is, ha mindegyik gyógyulás nem szerez neki tanítványokat és a meggyógyultak hada, az elitélésekor nem szólal fel mellette. Jézus Isten feltétlen nélküli jóságát képviseli, az emberek viszont akik erre érzéketlenül reagálnak, magukat minősítik. Őket nem gyógyítja meg lelkileg az hálátlanságuk. Ez súlyosabb betegség, mint a lepra.
Felvidék Ma, Dr. Benyik György
