Nagy János szobrászművész „Küzdelmeim” című kiállítását 2010. december 10-től tekinthetik meg az érdeklődők a Pro Arte Danubií Duna Mente Művészetéért Polgári Társulás szervezésében a komáromi Limes Galériában. Ennek apropóján Holecz Attila komáromi újságíró a művésszel készített interjúját közöljük.
Nagy János 1935. június 17.-én született, Rákosszentmihályon. 1954-ben érettségizett a Komáromi Gimnáziumban, majd 54-61-ig a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Olyan kiváló tanárok útmutatásával, mint Fraňo Štefunko és Rudolf Pribiš, akik bevezették a szobrászat világába. 1961-66 között Besztercebányán, majd három éves időtartamban a nyitrai Tanárképző Főiskolán tanított. Komáromban dolgozott a Duna Menti Múzeumban, majd a nyitrai Pedagógia Főiskola adjunktusaként tevékenykedett. 1990-ben megalakították a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságát, amelynek elnökeként munkálkodott. Nevéhez fűződik a hetényi Lilla Galéria megalapítása is. Jelenleg Helembán él, és alkot, Nagy János szobrászművész, aki szobraival, domborműveivel, plakettjei sokaságával népesíti be, és örvendezteti meg a magyar ajkú közösség által lakott területeket, ezáltal szilárdítja a nemzeti identitástudatot.
Szívesen látott vendégként, barátként fogadott hajlékában, egyben műtermében, ahol szinte vibrált a levegő a remekművek láttán. Egyes korok atmoszférája, az alkotó által megmintázott események, személyiségek regéltek számunkra, visszarepítettek a múltba…
Megtudhatnánk pár konkrétumot, meghatározó élményt, melyek hatására a szobrászat felé orientálódott?
„A komáromi gimnazista években, Harmos Károly festőművész rajzköreinek állandó látogatója voltam, aki nagy hatást gyakorolt rám. Rajzolgattam, festegettem, próbálkoztam. Nem nyertem felvételt a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára, mivel az iparművészek nagy előnnyel indultak a velünk szemben történő versengésben. Matematika-rajz szakra mentem, ahol észrevették, hogy plasztikusan rajzolok, mint egy szobrász, és biztatást kaptam. Elkezdtem mintázni. A mosdó vált a „műtermemmé”, mindenkit megörökítettem, akit csak tudtam. Takarítónőkkel megegyeztem, hogy rendet rakok magam után, miután végeztem az agyagozással. Reliefeket és portrékat készítettem, mert tudtam a felvételi tematikáját: fejet kellett mintázni és figurát. Ennek a „szárnypróbálgatásnak” is köszönhetem, hogy felvételt nyertem a későbbiekben, és átléptem. Első év előkészítő volt, Pribiš tanár úrnál. Majd Štefunkohoz kerültem monumentálisra, akinél nagyon jól éreztem magam. Inkább apánk volt, nagyon szerettük őt, éjszakákat átbeszélgettünk. Úgy viszonyult hozzánk, mint kollégákhoz, nem kisdiákokhoz, és engedett engem szabadon dolgozni. Nem kellett betartanom a megszokott „trendet“, hogy az oktató stílusát másoljam. A főiskolát is elég furcsa körülmények közt fejeztem be. 4. évfolyamban kiakartak rúgni. Pribiš tanár úr jóindulatának köszönhetem, hogy visszafogadott. Egyik kollégám épp egy Szent-Flórián, barokk szobrot fejezett be, néztük, és megemlítettem, hogy sokkal szebbet készítek, csak engedje meg, hogy befejezzem az iskolát…Jóságosan rám mosolygott, és maradhattam. Kaptam egy szép modellt, megmintáztam, diplomamunkámat kőbe készítettem, amely most is látható Pozsonyban. Éjt nappallá téve dolgoztam, szinte látástól-vakulásig. Ennek az aktivitásnak híre ment, így a záróvizsgán már könnyű dolgom volt.”
Összefoglalná a művészi illetve életfilozófiáját?
„Miután bekerültem a főiskolára, láttam, hogy itt, Felvidéken nagyszerű szlovák művészek vannak. Azt vettem a fejembe, és ettől a mai napig nem tágítok, hogy ez a kis magyarság is megérdemelne egy-két művészt. „Letettem a garast”, hogy magyar szobrász leszek. Nemcsak nemzetiségre való tekintettel, hanem formailag, tematikailag is olyan alkotásokat akarok készíteni. Az volt az álmom, hogy Csallóközt, Mátyusföldet telerakom szobrokkal, pl. mint régen voltak keresztek,kis kápolnák, Szent-Flórián szobrok, én kapás, kaszás asszonyokkal, magyar motívumokkal, sajátjaimmal népesítem be a földemet. Öt évvel ezelőtt volt kiállításom Pozsonyban, ahol egy művészettörténész úgy értékelte alkotásaimat, hogy jók ezek a szobrok, csak egy bajuk van: túlságosan magyarok. Számomra dicséretnek számított, mivel nekem ez volt a szándékom. De ez csak tematika, a forma az érdekes. Monumentális szobrász vagyok, így minden alkotás, legyen az egy történelmi esemény, király, betlehem, mind más, nem lehet egy „skatulyába”, sablonba helyezni. Mindegyik más formát, anyagot kíván. Az egyéniséget kell megmintázni, azt a valamit, amit ha egy ember meghal, magával viszi: a lelkét. A földi javakat itt hagyjuk, a halott zsebe be van varrva. Az egyén a lelkével visz valamit tovább, és arra kell rátapintani. Ha ez nincs benne, akkor nem műalkotás. Olyan vélemények is elszoktak hangzani, hogy annyi féle módon dolgozom, hogy az szétesik. A témák esnek szét, és ha egy ember ténylegesen művésszé tud érni, akkor majd az alkotó lelke összefogja. Az egyéniség, lélek fogja össze a műveket, nem a tematikák sablonos azonossága.“
Melyik alkotása áll legközelebb a szívéhez?
„Nagyon kedves munkám pl. a búcsi Bulcsu vezér lovasszobra. Csodálatos történelmi személyiségnek tartom, talán a legnagyobb magyar hadvezérnek. Aztán jöttek a kérdések…Egy monumentális szobornál nagyon sok a követelmény, amelynek meg kell felelni. Mérlegeltem, vajon elkészítsem a fejedelmet, aki fehér lovon, hajában, szakállában gyöngyök fűzve, egy csodálatos alak, vagy egy olyan szobrot, ami most hozzánk beszél? Ahányszor mi kezet nyújtottunk, mindig beleköptek a tenyerünkbe. Hiába volt a jóindulat, soha nem sikerült. Nem a pompás egyéniséget örökítettem meg, hanem azt a vezért, aki harcba viszi a népét, mert elég volt a megaláztatásból! Úgy van elkészítve, hogy Bulcsu a vágtató lovát visszafogja, és majd ő vezet. Ő mutatja meg a helyes utat. Dinamikus szobor, amely előre mutat. Nem megalkuszik, nem kér, hanem most már követel!”
Mint az köztudott, sokat vándorolt az évtizedek folyamán. Minek tudható be ez a nyugtalanság?
„Komáromban kezdtem, de jött 1968. Tagja voltam a Csemadoknak, és kicsit belefolytam a politikába. „Megkértek“, hogy lépjek ki, mert bajom származhat belőle. A városban azt híresztelték, hogy lebontják a műtermemet, amelyet felépítettem, és már csak az utolsó simítások lettek volna hátra. Mindez tíz éves munka eredménye volt, és azt gondolták, hogy én könyörögni fogok a négy falért? Hát nem! Eladtam a házamat, műtermemet, és Helembára, egy Ipoly-parti házba költöztem. Jött viszont a nagymarosi vízlépcső „projekt”. Régi házunknak nem betonalapja volt, hanem kő, és egyesek véleménye az volt, hogy elfog süllyedni az iszaprengetegben, ha megemelkedik a Duna és Ipoly vízszintje. Támadások értek, az anyagi helyzetem még kielégítőnek sem volt mondható. Innen is el kellett mennem. Elegem lett már, mert a pártunk, és kormányunk úgy intézte, hogy addigra mindenki eladta nemzetét, vallását, barátait jelentgette fel. Léva fölött, a Selmeci-hegyek tövében, Almáson, gyönyörű környezetben, patak partján éltem egy öreg malomban, messze a falutól. Csodás természet, csend, és nyugalom vett körül. El is felejtettek. Megint jött a politikai változás. 90-ben megalakítottuk a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságát, amelynek elnöke lettem. Megsokasodtak teendőim, és onnan nem tudtam volna intézni az ügyes-bajos dolgokat, így Hetény lett a következő állomás, ahol megalakítottuk a Lilla Galériát. Lakás, műterem is biztosított volt számomra. A tízes szám, egy évtized, meghatározó időtartam az életemben-a vándorlások tekintetében, mivel letelte után visszatértem újra Helembára. Hiszen ez egy csodálatos táj, mindig jól éreztem itt magam. Úgy terveztem, hogy a családom is itt jön össze, és öregségemre nem leszek egyedül. Dehát ez sem sikerült teljesen úgy, ahogy elterveztem…”
Hogyan éli mindennapjait a 75 éves Nagy János, illetve milyen érzésekkel tekint a jövőbe?
„Nagyon sok dolog van, amit még realizálni szeretnék. Sokszor megkérdezik, mit csináltam? Az már a múlt. Egy művésznek az a feladata, hogy örök optimista legyen, és merjen álmodni. Az álom maga a jövő. Nekem is vannak álmaim, szeretnék Esterházy-zarándokhelyet létrehozni, karmester szobrot, új kálváriát, szávitri-indiai hőskölteményt mintázni, Balassi szobrot alkotni, Csokonaival foglalkozni. Ló és ember közti viszonyt, harmóniát megfoghatóan mutatni. Úri, harcoló, dolgozó lovast készíteni. Az ember és a természet közti összhangot megörökíteni. Annyi mindent kellene még csinálni, szép, gazdag tárgyakat. Az anyagot, agyagot tisztelni, amit több száz évig hagyunk érni, majd kiveszünk belőle egy darabot, azt vissza is adni a végtermék által. Sajnos, elveszítettük a világ iránti tiszteletünket, pusztítjuk magunk körül, meg kell találnunk a harmóniát. Sokat tanulok a kínaiaktól. Egy kínai kép maga a csoda. Megtalálható rajta: kompozíció, rajz, szín, vers, kaligráfia, filozófia… Ha egy műből, egy szoborból hiányzik a zene, akkor az nem szobor. Ha a zenéből hiányzik a szobor, akkor az nem zene. A művészet valamiféle egység, amelyet sokféleképpen lehet kifejezni. Eltáncolhatom, megmintázhatom, megfesthetem, verset írhatok róla, de mindig ugyanarról van szó.
Az embert a jónak, a szépnek, költőinek a megismerése teszi igazán emberré. Ha tőlem elveszik azt, hogy nem mehetek ki a természetbe, és nem láthatom a csodát, akkor én egy nagyon szegény ember leszek, de lehet, hogy éhes vagyok, és látok egy gyönyörű naplementét, boldoggá tesz, akkor gazdaggá válok. Valahol itt a baj, probléma gyökere, hogy az egyén lelki gazdagságát lopják el. A szép, a jó, az erkölcs, a tisztaság összefügg. A mi régi, ősi, nomád népünknek volt egy szokása. Minden este belenézett a lélekharang tükrébe. Megkérdezte magától: ez a napom, milyen volt? Ha jó, egy fehér követ tett a zacskóba, ha rossz, egy feketét. De, képzeljük el, ki az az ember, aki a mai, rohanó világunkban bele mer nézni a tükörbe, és elmondhatja: ma gonosz voltam, ma jót cselekedtem?! Ez a „pogány” nép, amely idejött, ilyen volt. Ha ide vissza tudunk kapaszkodni, és jelen állapotban hasonló erkölcsi normának megfelelni, akkor fel tudunk emelkedni, és van, lesz jövőnk…“
Nagy János, felvidéki magyar szobrászművész, polihisztori igényességgel szemléli a világot. Érdeklődési körét szinte behatárolni is lehetetlen. Alkotási vággyal telve, népének szeretetével szívében folytatja, amit egykor elkezdett. A jó Isten lámpást adott a kezébe. Szerencsés embernek mondható, hisz tehetsége által, monumentális, dinamikus alkotásai magukban hordozzák mindazt, amit képvisel: az eszmét, eltökéltséget, tisztaságot, és mesélnek az utókornak. A Mindenható áldását kérjük, hogy vezesse tovább erőben, egészségben a számára kijelölt úton!
Megjelent az Atelier képzőművészeti folyóirat 2010/4-es számában
Holecz Attila
