Egy pozsonyi születésű személyiségről kívánok megemlékezni, aki csupán 75 évvel ezelőtt született, de szülővárosában, meg egyáltalán a Felvidéken alig ismerik. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995 c. kötetben nevét hiába keresnénk. Sajnos, ezt a kerek évfordulót már nem érhette meg.
Marczell Péter érdekes pályát futott be. Közgazdászként piackutatással és –fejlesztéssel foglalkozott tanácsadóként Genfben, de mint újságíró film- és műkritikus is elismerést szerzett. A cannes-i nemzetközi filmfesztiválokról folyamatosan közölt kimagaslóan színvonalas elemzéseket. Szellemes filmkritikáit, a nemzetközi filmszemlékről, kiállításokról küldött tudósításait erdélyi napilapok hosszú időn át közölték. Az európai filmfesztiválokat értékelte a svájci német nyelvű lapokban is. Szomorú, hogy a felvidéki lapok ezzel a lehetőséggel sohasem éltek, szégyenünkre inkább a kádárista belügyér E. Fehér Pált szólaltatták meg. E kitűnő művészeti közíróra nem figyeltünk föl. Ez arra figyelmeztet bennünket, még mindig nem tudunk lehetőségeinkkel élni. Emellett jelentős Kőrösi Csoma Sándor kutatóként is számon tartják, hiszen a Ladakh-kutatások nemzetközi szervezetének tanácsadó testületének (IALS – International Association for Ladakh Studies) tagjaként dolgozott.
Igaz, hogy minden ember sorsa egy külön kötet. Kié vastagabb, kié vékonyabb. De ez nem a Földön eltöltött évek függvénye. A Pató Páloké nagyon vékonyka lenne. Az ő „kötete” viszont a Felvidék történetét is gyarapítja.
Marczell Sendlein Péter János Gyula néven látta meg a napvilágot Pozsonyban 1936. február 17-én. Péter nagyatyjára, János apjára, Gyula pedig anyai nagybátyjára utalt, aki fölnevelte. 1938-ban, az első bécsi döntés után, a Sendlein család a visszacsatolt Komáromba költözött. Apját Bárdi László tehetséges zongoraművésznek és zenetanárnak mondja. De a korabeli lexikonok ignorálják nevét. A pozsonyi Toldy Körben is működött, ahol a darabokhoz szükséges zenekart, táncosokat és énekeseket irányította. Vélhetőleg azonos a pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara elnökekével, aki a fiatalkorúakat támogató jótékonysági intézmény munkájában is tevékenykedett. A kor számos neves zeneművésze megfordult otthonukban. A második világháború kezdetén apját behívták katonának. Francia hadifogolytáborban hunyt el. 1945 őszén édesanyja is távozott az élők sorából. Őt fiatal kora óta az asztma kínozta, majd a tüdővész gyötörte. Tőle a törékeny egészségi állapotot és gondolatgazdag stíluskészséget örökölte, ahogy édesapjától a művészeti esztétikum iránti vonzódást.
A magyaróvári árvaházba került. Anyai nagybátyja, Marczell Gyula fogadta végül örökbe, ám ő is elhalálozott. Budapesti rokonságával 1956 után szakított. Ám ne szaladjunk előre az időben!
Szegedi középiskolai évei és az érettségi után Budapesten az ELTE magyar-angol szakán kezdte meg tanulmányait. Itt érte 1956 októbere és mi sem természetesebb, hogy részt vett a forradalomban és szabadságharcban. A szovjet invázió után gyalogszerrel elhagyta az országot, mert nem akart egy hazug politikai rendszer visszaéléseinek részese lenni. Ehhez hozzájárult rokonainak magatartása. A nagy reményeket ébresztő napokban mint fiatal hőst rajongták körül, amikor már világos volt, a forradalmat eltiporták, még egy éjszakára sem fogadták be. Idegenek adtak neki szállást. Úgy érezte, nem tud úgy élni, mintha mi sem történt volna. Akkor azt mondták, az egyetemistákat berendelik kikérdezésre és hűségre fogják szorítani őket a rendszer iránt. Olyasmit is hallani lehetett, a lakosság egy harmadát deportálni fogják a Szovjetunióba. E kósza és bizonytalan hírek között hánykódva kérdezte meg egy művészettörténész diáktársa, nem menne-e vele Nyugatra. Igen mondott. Nos, ezután rokonságával nem tartotta a kapcsolatot és végrendeletében sem emlékezett meg róluk.
Svájcban lelt otthonra. A genfi egyetemen folytatott bölcsésztudományi tanulmányokat. Dr. Bárdi László szerint, a megélt kultúrsokk, az idegenbeli kiszolgáltatottság okozhatta, hogy a hazájától szintén elszakadt Kőrösi Csoma Sándor életútjában sok párhuzamot látott. Ez lehetett keletkutatói munkásságának fő mozgatórúgója. De erre még évekig kellett várni.
Egyetemi évei alatt alkalmi munkákkal egészítette ki zsebpénzét. Gyakran járt moziba, színházba és hangversenyekre. Az 50-es, 60-as évek fordulóján motorkerékpárra pattant, hogy hetente meghallgathassa Raymond Aron (1905-1983) neves filozófus, szociológus, politológus párizsi előadásait a Sorbonne-on. Lehet, hogy azért, mert Aron lelkesen írt az 1956-os forradalomról. Szerinte 56 paradox módon megvalósította Marx álmát. A magyar felkelés olyan forradalom volt, amelyet filozófusok [vajon kire gondolt? – BZ] vezettek és a proletárok hajtották végre. Aron szenvedélyesen ostorozta a cinikus Nyugatot, amely elvesztette hitét a demokráciában és a többpártrendszerben, de mégsem szégyellte félrevezetni és becsapni a szabadságharcosokat. Jól látta, a nyugati propaganda sohasem mondta ki nyíltan, a második világháború utáni világrend egy be nem vallott szovjet–amerikai megegyezésen alapul, mely egy új világháború elkerülése érdekében a status quót tiszteletben kívánja tartani. Aron nem vette észre az önellentmondást: egyrészt bírálta a nyugati vezetőket a magyar forradalmárok cserbenhagyásáért, ám ugyanakkor a szovjet–amerikai megállapodást szükséges rossznak tartotta, mely biztosítja a világbékét. Ez a „béke” generációk megnyomorításával járt.
Autóstoppal végigjárta Nyugat-Európa szépművészeti múzeumait, képtárait és bejárta Észak-Amerikát is. Ez alapozta meg széleskörű műveltségét és bővítette gyakorlati tapasztalatait. 1966-ban Luxembourgban nemzetközi piackutatásból, egy évre rá Genfben közgazdasági és társadalomtudományi diplomát szerzett. Már egyetemi évei alatt nemcsak Svájcban, hanem Portugáliában is dolgozott kutatóként. Ezt követően negyedszázadon át piackutatóként és piacfejlesztési tanácsadóként könyvelhetett el sikereket az USA-ban, Szudánban, Egyiptomban, Sri Lankán – itt az ENSz megbízásából dolgozott – és Indiában. Szakmai korrektségét és módszertani tapasztalatait más irányú kutatásainál is remekül hasznosította. Ehhez járult széleskörű nyelvismerete, ami az előzőekből már sejthető. Anyanyelvén kívül angolul, franciául, németül, olaszul beszélt, de olvasott oroszul, spanyolul és portugálul is.
Amikor Srí Lankáról – régebbi nevén Ceylonból – jött hazafelé, megállt Indiában. Nála volt egy könyv Kőrösiről, amit budapesti látogatása alkalmával vásárolt azzal a hátsó gondolattal, hogy ha majd ideje lesz, elolvassa. Kalkuttában felütötte az életrajzot és rádöbbent, „némi sorsközösséget kezdtem érezni az egykori enyedi diákkal…” Mintha csak Széchenyi István gondolatának elejét magára vonatkoztatta volna: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak…” A Gondviselés közbeszólt és többé már nem engedte! Ennek szerelmese lett és egyre mélyebben beleásta magát a nagy székely-magyar vándor életútjának kutatásába, aki elődeinket kereste e messzi tájakon. Marczell észrevette a fehér foltokat, pontatlanságokat és hiányosságokat. Idegenkedett a szuggerált képektől és a hitelességet takargató hazafias pátosztól. Így élete új irányt vett, hiszen az orientalisztika bűvkörébe került. Zarándokútra adta fejét. Végigjárta a nagy utazó útját születési helyétől, Csomakőröstől a nyughelyig, Dardzsilingig. Fölkereste tanulmányainak szénhelyét, Nagyenyedet és Göttingent, járt a helyszíneken Indiában, de Oxfordban és Londonban is. Erőfeszítésének köszönhetően a felszínességek fogyóban vannak, a figyelmen kívül hagyott tényeket felszínre hozta. Kutatásainak eredményeit a magyar olvasó is megismerheti A valósabb Kőrösi-Csoma képhez c. kötetéből, mely a Püski Kiadónál jelent meg 2003-ban.
Bernard Le Calloc’h (1925-) és a közgondolkodásunkból méltatlanul feledett neves felvidéki indológus Duka Tivadar (1825-1908) mellett, a legkiemelkedőbb Kőrösi-kutatót tisztelhetjük személyében. Mindhárman életük második felében kezdtek behatóan vele foglalkozni. Duka – az angol hadsereg katonaorvosaként – elmúlt 29 éves, amikor megragadta Kőrösi személye. A magyar feleséggel „rendelkező” breton nyelvész és történész közreadta Marczellel folytatott levelezését (Correspondance avec Pierre Marczell au sujet d’Alexandre Csoma de Kőrös de 1990 a 2007). Könyvei magyarul is olvashatók (Kõrösi Csoma Sándorral Nagyenyedtõl a Himalájáig, Bp. 1996; Kőrösi Csoma Sándor útinaplója, Bp. 2000) Nem árt megszívlelnünk egy húsbavágóan fontos gondolatát: „Vannak helyzetek, melyekben az óvatosság, amit bölcsességnek nevezünk, nem több, mint a lemondás maga.”
Marczell tevékenysége – ahogy Bárdi joggal hangsúlyozza – mennyire közérdekű a magyar tudományosság számára, hogy „ne elszigetelten, hanem a nagyvilág szakmai közegébe beágyazódva tevékenykedjék, s a nemzetközi vérkeringésben folyamatosan vegyenek részt a hazai, és a külföldi és a külföldön élő magyar tudósok, kutatók.” Ezért tette közzé angol nyelven két kötetes művét, az Alexander Csoma de Köröst (The Asiatic Society, Kulkata, 2007), melyet másik nagy Kőrösi kutatónk Kubassek János (1957-) neves földrajztudós mutatott be Újdelhiben.
Marczell számos téves adatot tett helyre, amit korábban általában nem kérdőjeleztek meg. Zanglában soha nem volt lámakolostor, amit Baktay Ervin tévesen állított. Kőrösi Csoma semmiféle keresztyén zsoltár nem ültetett át Tibet nyelvre (Kőrösi Csoma Sándor a tibetiek Szenczi Molnár Albertje?, Confessio 1994, 3. sz.). A tokiói buddhista szentté avatás zavaros történetét is tisztázta. „Az állítólagos keleti szent státusz hízelgett mind az életrajzíróknak, mind a nagyközönségnek, ingerelte képzeletüket, de tárgyilagos mérlegelése mindeddig elmaradt.” – kezdte előadását. – „Az állítólagos szentté avatásra egy ajándék adott lehetőséget. A hivatalos meghívó Vályi Félix fordításában ui. így szól: «Emlékünnepély a tokiói Taisho Egyetemen Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) tiszteletére, a keleti tudományok magyar előharcosa, az első Tibeti-Szanszkrit-Angol Szótár és az első Szanszkrit Buddhológiai Lexikon szerzője, egyike a leghősiesebb alakoknak a megismerés történetében, akinek emlékét az egész világon tisztelik, abból az alkalomból, hogy szobra megérkezett Japánba, mint a ‘Magyar Keleti Társaság’ ajándéka a japán nép számára, s mint a magyar barátság megnyilvánulása azokért a nagy szolgálatokért, amiket a japán tudomány teljesített a keleti kutatás és a nemzetközi együttműködés érdekében, 1933. február 22-én, szerdán délután 3 órakor, a Taisho Egyetem dísztermében, Tokyoban, Nishi Sugamo-machi-tér».” „Kalandor intellektüel és nacionalista lobbik Csomát használták fel a Nyugat-Kelet (ill. Magyarország-Japán) közti megértés (barátság) elősegítésére… 1932-ben egy magyar egyesület Budapesten japán festményeket mutatott be; vezetője közvetítésével a magyar kormányzó díszkardot kapott a japánoktól. Egy évvel később – viszonzásul – egy japán intézmény rendezett magyar színezetű kiállítást Tokióban, és a magyarok is adományoztak műtárgyat (Csoma szobrát) a japán udvarnak. (Mindkét fél ügyelt a kölcsönösségi elv maradéktalan betartására.) Kőrösi hitelét – néha hasonló módon – azóta is igénybe vették anélkül, hogy azon tartósan rontottak volna. Eredményei szakértő tisztelőinek gondoskodniuk kellene arról, hogy megbecsülésüknek ne árthassanak pártpolitikusok, kontárok és szemfényvesztők cinkos alakulatai.” Csoma nem lett buddhistává. Nem követett szigorú vallási előírásokat. Buddhista vallási szakértelemmel viszont rendelkezett, de ez nem bizonyíték. Ha valaki egy vallás szakavatott ismerője, még nem jelenti, hogy annak híve is. A buddhizmust hozzáférhetővé tette a nyugatiak számára. Szobrát sohasem használták sem fohászkodási alkalmatosságnak a megvilágosodás eléréséhez, sem sorscsapások elhárítására, sem pedig a halottak lelkeinek eligazítására a másvilágban – mint ahogyan a bodhiszattvák ikonjait szokták, mivel nyilvánvalóan nem felel meg a japán boszattcu [bodhiszattva = megvilágosodott lény – BZ] ikonográfia követelményeinek. Aki ilyen híreket terjesztett, szabadon keverte bele a katolikus szentekről alkotott képzeteit (Confessió 1997, 1. sz.), ami meglehetősen mulatságos, hiszen Kőrösi református volt. Viszont senkit ne tévesszen meg, hogy az interneten azt olvashatjuk, „1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bodhiszattvának nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Buddhizmus)
Marczell pontosította az adatokat göttingeni tanulmányaival ugyanúgy, mint indiai anyagi körülményeivel kapcsolatosan. Irtózott minden pontatlanságtól, legyenek bár azok jóhiszeműek, mert úgy vélte, csak az igazság szolgálja Kőrösi jelentőségét és nagyságát. 1992-ben, a nagy székely tudós születése másfélszázados évfordulója alkalmából, nemzetközi tanácskozásokat szervezett és azokon előadásokat tartott (Párizs, London, Genf, Róma, Kalkutta) és saját költségén emléktáblákat helyezett el Angliában és Franciaországban. 1992-től kezdődően részt vett a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Napokon, ahol rendszeresen előadásokat, beszámolókat tartott, forrásközléseket tett közzé. Ezek a tudományos tanácskozásokat közzétevő kötetekben megtalálhatók. Az Egyesület Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmét megérdemelten kapta meg. Már csak azért is, mert szókimondóan bírálta a Kőrösi-szakirodalom hiányosságait.
Kutatása más területekre is kiterjedt. Behatóan foglalkozott az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emigrációjának történetével. Ezért tette közzé úgy magyarul, mint angolul és gondozta a kalandos életű Berzenczey László Ázsia-kutató indiai dokumentumait (Berzenczey László: Szentpátervártól Bambayig, Kriterion, Kolozsvár 2006; L. Berzenczey: Adventures in Central Asia, New Delhi 2007). A Görgényszentimrei primor Berzenczey László (Kolozsvár, 1820 – Budapest, 1884) politikusról, az 1848–49-es szabadságharc kormánybiztosáról, utazóról, őshazakutatóról, aki elmegyógyintézetben fejezte be életét, ugyanis számos megalapozatlan (rém)hír terjengett. Ezeket éppen Marczell oszlatta el. Könyv terjedelmű tanulmányt írt Horváth Mihály (1809-1878) püspöknek, a Szemere-kormány (1849) kulturális miniszterének svájci emigrációjáról, mely az Életünk folyóiratban látott napvilágot. A Bizáki Puky Miklós (1805-1887)-levelekről szóló tanulmányát a Létünk 2009/1. sz.-ban jelent meg. Még javított volna a kéziraton, azonban a halál ezt meggátolta.
Halála napjáig kitartóan dolgozott, habár tudatában volt, tüdejének nagyobbik része veszélyes mértékben roncsolódott. 2007. november 10-én távozott az örökkévalóságba. Hamvait a Rhône folyóba szórták a Lyonhoz közeli Givors városka mellett 2008. október 23-án, vagy 200 km-re a svájci határtól. Ez volt szeretett felesége szülőhelye. Még ugyanaznap emlékkonferenciát tartottak tiszteletére. Felesége Viviane, aki mindvégig támogatta és korábban hunyt el, a Balatonba szóratta hamvait. Még ugyanaznap a Kálvin János alapította Genfi Egyetemen emlékkonferenciát tartottak, ahol az említett Bernard Le Calloc’h is megemlékezett kutatótársáról.
Gazda József, nyugalmazott kovásznai tanár, neves közíró, aki rendületlenül gyűjti a kollektív emlékeket, Marczellal 2005-ben készített interjút genfi otthonában. „A történelemkutatásnak a rákfenéje a módszer, az hogy nincs módszertan, hogy vannak módszerek, de ezt nem gondolták meg, és ha meggondolták, akkor is legyintenek erre. Mert azt jelenti, hogy nem tényeket, embereket, hanem általában hősöket keresünk, nagy embereket. S mikor foglalkozunk velük? Akkor, amikor jubileum van, évforduló van, s akkor mindenki, boldog-boldogtalan… ír valamit, mert akkor erre van igény, legalábbis hivatalosan szponzorált igény, s akkor ennek milyen jellege lesz, nekrológ jellege. (…) Valamilyen formában, ami megjelenik, az emlékbeszéd. S akkor ennek a másik nagyon komoly hátránya, visszaütője az az, hogy kampányszerű.. …a komoly történelemkutatás egy folyamat, s az eredmények nem akkor jönnek be, amikor” beszélned kell róla, „hanem amikor van mondanivalód. Nem akkor, amikor azt mondják, hogy jaj, most előszedjük a ládafiából, s a másik már tudja előre, hogy őt elő fogják szedni a ládafiából, mert az utolsó pillanatban fognak rászólni, mert szükség lesz valami újdonságra. És ő ezt már tíz évvel előre tartogatja. És azt mondja, hogy van neki valami félretett megőrzött anyaga, amit közpénzen szedett össze, és szépen eltett magának, és akkor azt kijátssza. S ő kap majd egy státuszt, akkor kap néhány utazást, s azt gyümölcsözteti. És így mennek a dolgok.” – Marczell keményen bírálhat, mert soha, semmilyen támogatást nem vett igénybe. – „A másik rákfenéje ennek, hogy kik csinálják ezt… Az akadémikusok. És az akadémiával versenyezni kívánnak azok, akikkel az akadémikusok nem állnak szóba. (…) Azért, mert valaki nem tudom, hogy milyen elnök volt itt és itt, vagy nagykövet volt itt meg itt, attól még ő lehet teljesen piszok disznó. Mint ahogy sok esetben az is volt.” A beszélgetés végén még elmondja: „Hogyha kicsire nem nézünk, nagyra nem adunk, akkor a tudomány hol van? Sehol!”
Marczell Péter élete tehát lezárult, „bevándorolt” az örökkévalóságba. Illendő, hogy számon tartsuk eredményeit és szülőföldünkön, mely az övé is, hajtsunk fejet kimagasló eredményei előtt. Ő ugyanis konokul azt bizonyítja, mi itthon vagyunk itt! Széchenyi Kőrösire vonatkozó szavainak utolsó sorát Marczellra is szeretnénk vonatkoztatni: „Távol a hazától alussza… örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” Így legyen.
Balassa Zoltán, Felvidék Ma
Felhasznált irodalom:
Gazda József, Szabó Etelka (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor és az út, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Kovászna 2010
