A Gazdasági Klub – informális gazdasági fórum 2011. március 3-án tartotta meg éves közgyűlését Pozsonyban, a Pálffy-palotában. Az ilyenkor szokásos napirenden és a hagyományos kitüntetéseken – Arany Biatec, a legsikeresebb menedzser, a legnépszerűbb külföldi politikus, stb. – kívül szakmai-politikai előadásokra is sort került. Szokatlan előadás megtartására kérték fel Miklós László professzort, tudós ökológust – az MKP alelnökét: a szlovák-magyar kapcsolatokról kellett beszélnie. A telt ház előtt megtartott előadás osztatlan sikert aratott.
A Gazdasági Klub – informális gazdasági fórumtól olyan felkérést kaptam, hogy ne a környezetvédelemről, hanem a szlovákok és magyarok szlovákiai együttéléséről mondjak véleményt mint technokrata, történelmen és politikán felülemelkedett magyar, a lehető legelfogulatlanabbul. Rögtön az elején megjegyzem, teljesen pártatlan ember nincs, tehát magam sem vagyok az. Pártatlansághoz közelítő az lehet, aki elég mélyen ismeri mindkét felet, sokáig élt abban a környezetben, ahol mindkét nemzet otthonos, ám ahol a nemzetiség nem kérdés, mert a korrekt viszony a jellemző, és senki nem fél megismerni az igazságot, még ha időnként az kellemetlen is. Megfelelek ezeknek a követelményeknek én? Nem tudom, ítéljék meg. Magyar vagyok, a gömöri nyelvhatár egyik falujából származom, természettudós, egyetemen oktatok, tanulmányaim befejezése óta tudományos pályán dolgozom. Egy biztos: mint tudós ember soha nem féltem az objektív igazságtól, még ha különbözött is attól, amit kutatómunkám elején magam elé tűztem.
Ne féljünk hát most sem kezdetnek azt a tényt leszögezni, hogy a szlovákiai szlovákok és magyarok együttélésében vannak problémák. Jobb, ha ezt állítjuk, mintha az ellenkezőjét mondanánk. S hadd mondjak most véleményt e helyzet lehetséges okairól. Mivel a természettudományban elsősorban anyaggal dolgozunk, s a jelenségek okait kézzel fogható és mérhető mértékegységekben igyekszünk megvilágítani, épp az ilyen jellegű tényezők hiánya mutatja, hogy problémáink forrása inkább a múlt lélektani visszatükröződése, mint a konkrét valóság leképzése. Régebbi és újabb traumák ezek, s léteznek attól függetlenül, hogy racionálisan lehetségesnek tartjuk-e őket, vagy egyáltalán tudatosítjuk-e azokat. A teljesség igénye nélkül említenék néhányat.
Szerintem a szlovák-magyar viszony fő forrása az a történelmi trauma, amely a sokat idézett történelmi tézisből ered, hogy „minket, szlovákokat ezer éven át elnyomtak a magyarok“. Ez rossz, ez mindenkit haragra gerjeszt, és bárkiben kisebbrendűségi érzést válthat ki, bosszúra, megtorlásra ingerelhet. És ami még rosszabb: hogy az ilyen szemléletmód azt is hirdeti, azok, akik elnyomták a szlovákokat, még ma is itt vannak közöttünk! A gyűlölet vakká tesz, tehetetlenné, képtelenné az igazság keresésére és annak elfogadására, s ami még rosszabb: a megbékélést is kizárja. Sokkal jobb lenne szerintem is persze örömmel tanítani és hirdetni, hogy a szlovákok egy erős közép-európai soknemzetiségű állam lakosai voltak, s innen származik sok híres művész, politikus, tudós, aki mind jelentősen hozzájárult annak az országnak a kiépítéséhez. Mellesleg: hasonló hozzáállást kellene elvárnia a magyaroktól minden szlovák államnak is.
Lebontható ez a tézis kézzel fogható, mérhető formára, mint a tudományban? Mikor és kit nyomtak el a magyarok? Hiszen ők már réges-rég nem élnek. Kire haragszunk hát, kinn akarunk történelmi vérbosszút állni? A gond az, hogy a történelmi sérelemérzet az egyszerű emberek tömegeiben nem a tények tanulmányázást követően fakad fel, hanem a régi szájhagyomány nyomán, hogy „a nagyanyám mesélte, hogy a tanító megverte, mert nem tudta magyarul a Miatyánkot…“, meg az ehhez hasonló történetek hallatán, amit egyesek történelmi tényként kezelnek. Magam 1956-1958-ban jártam hittanra, s pap szintén adott körmösöket azért, mert nem tudtuk elmondani a feladott imádságot. Vagy ki nem emlékszik olyan iskolai pofonra, amit a nem tudásért kapott? Elfelejtettük a rosszul megírt szlovák vagy orosz tollbamondás miatti büntetéseket? Pedig akkor már nem a monarchiában éltünk, hanem a népi demokratikus Csehszlovákiában! És csak halkan kérdezem: megdicséri-e ma a tanító néni azt a magyart az iskolában, aki nem tud jól szlovákul? És még halkabban: elolvasta-e valaki is az agyoncitált Apponyi-féle iskolatörvényeket, s összehasonlította-e a jelenleg hatályos szlovákkal? Aki erre ráadja a fejét, annak – esküszöm – komoly meglepetésben lesz része.
Természetesen a magyar állam intenzív magyarosító törekvése az első világháborút megelőző évtizedekben, főként a magyar nyelv terjesztésén keresztül, tény, ahogyan az is, hogy közben rengeteg hibát, melléfogást követett el, és rosszul értékelte a helyzetet is az országon belül és külföldön. A magyar állam célja azonban nem a bosszúállás volt, sem a nemzetiségek felszámolása, hanem nyugat-európai mintára – pl. Franciaországira – egységes politikai nemzetet akart létrehozni. A Magyar Királyság ilyenfajta fellépése hát nem volt első, sem utolsó a világtörténelemben. Mert emlékezzünk csak a legközelebbi példára, rögtön az első világháborút követőre: Csehszlovákia is az egységes csehszlovák nemzet eszméjére alapult. Tetszett ez a szlovákoknak? Vagy milyen módon egységesítették az oroszok a Szovjetunió lakosságát, de az egész Kelet- és Közép-Európát is? A kötelező orosz nyelvvel. És hogy is állunk jelenleg Szlovákiában a szlovák nyelvvel?
A magyarság legnagyobb történelmi traumájának egyértelműen Trianont tartom. Ezt a traumát azonban megsokszorozza, hogy az utódállamok többségi nemzetei folyamatosan a fejükre olvassák, és Trianon emlegetését szinte államellenes tettnek tartják, ami – sajnálatosan – válaszreakciókat szül. S mert a Monarchia megtapasztalói ma már szintén nem élnek, ugyancsak átvett traumákról van szó. Mivel magyarázható ez? Megint csak a lélekkel: képzeljék csak el, hogy Szlovákiát olyan mértékben szűkítenék területileg, hogy csak a Trencséni, a Zsolnai és az Eperjesi kerület maradna meg belőle. Mennyi ideig emlékeznénk erre mély szomorúsággal? De rögtön folytathatjuk újabb keletű fájdalmas példával: a bécsi döntéssel. A bécsi döntés idején Szlovákia határai nem egészen két évtizede léteztek, mégis vérző Szlovákiáról beszélt mindenki, s máig fáj minden szlováknak, és ezt az eseményt ma is a magyarok (és németek) kollektív árulásának tartja a szlováksággal szemben, annak ellenére, hogy az akkor elszakított terület lakossága döntő mértékben magyar volt. Van ebben egy kis tudathasadás is: a bécsi döntéshez szorosan kötődik a Szlovák Állam megalakulása, melyet leginkább azok ünnepelnek mindmáig, akik a bécsi döntést a leghangosabban ítélik el. Tudatosítani kell azt is, hogy 1938-as lakosság legjobb életkorban járó és idősebb nemzedékei még a Magyar Királyságban születtek, az ő emlékeik nem elvontak, hanem valóságosak voltak. Nem lehet őket kollektív bűnösnek nyilvánítani csak azért, mert örültek, hogy 18 év után visszatérhettek Magyarországhoz. Mi nem örültünk talán, amikor több mint húsz év elteltével kivonultak tőlünk az oroszok? Pedig nem is voltunk a Szovjetunió tagállama. Ne ítéljük el hát őket azért, amit éreztek! Ők is öreg emberek már, ha egyáltalán élnek még. A bűncselekményeket, a jogsértéseket természetesen leplezni nem kell, sem az e területeken maradt szlovák lakosság elszenvedett sérelmeit. Ezek azonban mindig egyes emberek durva túlkapásai voltak, és távolról sem érték el azt a mértéket, ahogyan a cseh csendőrök Trianon után a magyarokkal szemben e területeken felléptek.
Egy másik traumája a szlovákiai magyaroknak már nem csupán az idős emberekben eleven. A második világháborút követő évekről beszélek, amikor minden magyar (és német) kollektív bűnössé lett nyilvánítva, elveszítette állampolgárságát és ezzel együtt minden jogát is. S ezt követte kitelepítésük a cseh határvidékre, majd Magyarországra. A helyzet néhány év múlva megváltozott, a magyarok elindultak haza, de itt újabb megrázkódtatást éltek át: házaikban idegen emberek éltek s ők birtokolták a vagyonukat is. Milyen arcot kellett volna erre vágniuk, hogyan is kellett volna viselkedniük? Sajnos, ennek a lélektani traumának ma is kézzel fogható és mérhető hatásai vannak: az akkor elveszített vagyon kérdése máig nem rendeződött megnyugtatóan és igazságosan. Vajon ezek az események hogyan befolyásolták az érintett emberek lojalitását az új állam iránt? Itt újra hangsúlyozom a valóság lelki oldalát: ezeknek az embereknek a Csehszlovák Köztársaság akkor is új államot jelentett. Például egy ötvenéves 1945-ben 32 éven át Magyarországon élt, s csak 18 évig Csehszlovákiában.
A magyarok lojalitása az állam iránt tehát egy olyan további téma, amelyet szintén nem lehet fizikai mennyiségekkel kifejezni. Nekem, a természettudósnak pedig szinte abszurd: miért, hogy mindig csak egyetlen lakossági csoporton kérjük számon a lojalitást? Azért, mert más nyelven beszél? Mibe is lehetne belekapaszkodni? Próbálkozzunk a gazdasággal: az adófizetőnek kell szolgálnia az államot, vagy az államnak az adófizetőt? Nem az államnak kellene lojálisnak lenni polgárához, aki neki adót fizet? Adót egyformán fizetünk, ezért aztán az állampolgár lojalitásának és elégedetlenségének foka főleg azon múlik: mit kap cserébe adójáért az államtól. Legvégül pedig: mi a jobb egy államnak, ha megelégedett polgárai vannak, vagy ha elégedetlenek? Mikor voltak elégedettebbek a szlovákok, a Magyar Királyságban vagy Csehszlovákiában? Mikor volt hozzájuk szívélyesebb az állam? Pozitív és negatív történelmi példa a kezünk ügyében sok van: Dél-Tirol, Finnország, Katalónia vagy Ciprus, Észak-Kaukázus, de további régiók is.
A nyelvhasználat nálunk állandó probléma. S itt rögtön el kell utasítanom a klasszikus vádakat, hogy a megbékélés ellenzői vagyunk, hogy a magyarok nem akarnak tudni, vagy nem akarnak beszélni szlovákul. Ez ostobaság, mert hisz miért is ne akarnának. Ahogy nem tudok elképzelni normális szlovák embert, aki a kérdésre, szeretne-e tudni angolul, nemmel válaszoljon (azt viszont nem merném megkockáztatni, mit válaszolna, ha a magyart kérdezném). Természetesen a személyes adottság és a különböző körülmények kérdése, amelyek a nyelvtudás színvonalát befolyásolják, egészen más dolog. Egy-egy újabb nyelvet megtanulni komoly munka, idő, erőfeszítés, gyakran pénz is. De hadd tegyek itt most egy – meglehet – sommás megjegyzést: az egyik legalapvetőbb egyetemes emberi jog, hogy jogunk van butának maradni, ennek minden következményével együtt. Ezért aztán elismerem azt is, hogy minden embernek joga van csak az anyanyelvét ismerni, de ennek minden következményét is viselnie kell. Ha a szlovákiai magyar nem tanul meg szlovákul, nem reménykedhet abban, hogy karriert csinál tudományos pályán. Ám hadd kérdezzem meg azt is: a szlovákoknak hány százalékát teszik ki azok, akik szintén csak az anyanyelvüket beszélik ( s többé-kevésbé következmények nélkül)? Itt is vizsgálhatjuk hát az állam lojalitását a polgáraival szemben, mert magától értetődőnek kellene tartanunk, hogy az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy a csak anyanyelvüket bíró polgárai ne legyenek túlságosan diszkriminálva, s valahogy azért átevickéljenek az életükön.
S ezzel már el is érkeztünk a kisebbségi nyelvhasználat kérdéséhez. Ki kell mondanom, nekem az alkudozás a nemzeti kisebbség ahhoz szükséges számarányáról, hogy anyanyelvét bárhol használhassa, megalázó. Kerek számokról folyik a huzavona: 20, 15, 10. Honnan vettük ezeket? Hiszen emberekről van szó! De még a számtan szempontjából is buta a vita: 20 ezer magyar él Pozsonyban, 10 ezer Kassán, s nekik nincs joguk szülővárosukban anyanyelvükön ügyeket intézni, miközben egy 200 lelket számláló gömöri falucskában élőknek már igen, mert az arányok másak. Egyáltalán: emberekről beszélünk, vagy csak számoknak nézzük őket? És mi legyen az alapja az arányszámnak: Európa, az állam, a régió, a község, a városnegyed, az utca, a család? Nézzük csak meg például, milyen a számaránya a szlovákoknak az Európai Unióban, és milyen nyelvi jogai vannak ott? Tudom, szem előtt kell tartani a létező valóságot, mégsem látom gondnak, hogy egy 500-ezres adófizetői körnek legyen elég hivatalnoka, aki az adóiból élve az anyanyelvét is bírja. Itt csak egy további tényt említenék, melyet különböző módon értékelhetünk (s nem zárom ki belőle a megelégedettséget, sőt a titkolt örömet sem): a magyarok kétnyelvűsége a jelenkor Szlovákiájában az erőszakmentes asszimiláció eszköze, mely teljesen szabadon érvényesül. Ez azonban már egy másik tudományos tanácskozás témája lehetne.
Természetesen, sok nagy kérdést találhatnánk még tudományos értekezletek központi témájául. Magam azonban mindegyik esetében alaptételként ismételném meg: ne féljünk megismerni az igazságot, akkor sem, ha az egészen más, mint amilyennek elképzeltük. Szabaduljunk meg rossz emlékeinktől, s próbáljunk a jövőnek élni, azt kellemesebbé tenni! Az út ehhez a traumák feldolgozásán keresztül vezet, a megbékélés pedig annak felismerésével érhető el, hogy ami megtörtént, azt meg nem történtté tenni utólag sem lehet.
