A kisebbségek nyelvéről szóló törvény biztosan előrelépés. De csak kicsi, mert az elfogadott változatot túlságosan is áthatják a többség félelmei – írja Peter Morvay a Sme napilap mai kiadásában.
A kisebbségi nyelvhasználati törvény jobban járt ugyan, mint azt sok képviselő szónoklata előre jelezte, és előrelépés is a múlthoz képest. De csak kis előrelépés, így Bugár Béla, a Most-Híd elnöke gratulációja Szlovákiának egy ilyen törvény elfogadása miatt, inkább pártja magyar választóit akarta meggyőzni arról, hogy kormányban ülve mégiscsak elért valamit, nem úgy, mint a valamikori MKP.
Az új törvény alapbetegsége az, hogy fenntartja a jogegyenlőtlenségi viszonyt a szlovák többséghez tartozó állampolgárok és a kisebbségiek között. Fenntartja továbbá a közpénzekből fizetett hivatalok és intézmények felesleges, észérvekkel és morálisan megvédhetetlen fölérendeltségét az állampolgárokkal szemben, holott őket kellene szolgálniuk.
Ráadásul a törvény több kitétele nem egyértelmű, ami rendszerint az erősebb félnek, a többséginek vagy a hivatalnak ad lehetőséget a gyengébb fél szekírozására és megalázására.
Magától értetődő, hogy magyarul tudó alkalmazottat nem köteles tartani a fogorvos, akinek a vegyesen lakott területeken általában egyetlen alkalmazottja, nővérkéje van. Ha azonban egy kórháznak vagy hivatalnak ott, ahol a kisebbség legalább a lakosok egy ötödét kiteszi, az alkalmazottai között nincsenek hasonló arányban olyanok, akik a kisebbség nyelvét is beszélik, azzal az intézménnyel valami nagyon nincs rendben. Nem létezik sok észérv arra, miért is ne kelljen nagyobb akadályok nélkül kommunikálniuk e területeken a kisebbségiekkel a saját nyelvükön. A törvény viszont bőven ad lehetőséget nekik arra, hogyan szabaduljanak meg e kötelességüktől, vagy hogy a kisebbségeknek jó alaposan elvegyék a kedvét az anyanyelvük használatától. Kifogásnak elég, hogy nincs rá ember. Mert: nem kell, hogy legyen.
A törvény végleges formájának szülőatyja, Matovič képviselő bolti akciókat népszerűsítő reklámújsága egyik számában apokaliptikus jelenetet vázol fel arról, hogy a „színszlovák falucskába beköltözik egy nagy létszámú család, mely azt mondja, juszt sem fog szlovákul beszélni, pedig tudna”. Ha az eredeti törvényjavaslat járt volna sikerrel, Matovič szerint egyszeriben mindenkinek ehhez a rossz családhoz kellett volna alkalmazkodnia, az ő nyelvén kellett volna beszélnie vagy tolmácsot keresnie. Az viszont a világon a legnagyobb rendben van, ha a sok nemzeti kisebbséginek kötelező az egyetlen szem jelenlévő többségihez alkalmazkodnia. Járhat így községi rendőr, aki a zavaros megfogalmazás miatt ugyan beszélhet társával a saját anyanyelvén, de csak azt követően, hogy erre engedélyt kap mindenkitől, aki a környéken tartózkodik.
Felesleges diszkrimináció a kisebbségi nyelven sugárzó elektronikus média műsorainak kötelező államnyelvű feliratozása is. A közmédiában vagy az államilag támogatottban talán még érthető lehet. A többiben azonban a magánvállalkozásba történő aránytalan állami beavatkozás ténye áll fenn, mert a feliratozás a szlovák adásokkal szemben a kisebbségi médiára felesleges többletköltségeket kényszerít rá, és lehetetlenné teszi számukra például az élő közvetítéseket. S teszi mindezt a többségi nacionalisták azon fóbiája miatt, hogy vajon mi mindent sugároznának ezek az adót, ha ők nem tartanák szigorú felügyelet alatt valamennyit!
A törvény végső formájában túlságosan is át van szőve az ilyen fóbiákkal ahhoz, hogy Szlovákiának gratulálni lehessen érte.
Sme, Peter Morvay, ford.: Felvidék.ma
