A parlament hosszas vita után elfogadta a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvényt, amely lehetett volna nagyvonalúbb is a kisebbségek iránt. Ennek a meggyőződésének ad hangot a fenti címmel az Aktuality.sk hírportál Vélemény rovatában Andrej Dorič.
Elöljáróban megállapítja, megtépázva került elfogadásra a kisebbségi nyelvtörvény, amely politikusaink szűkkeblűségéről és arról tanúskodik, hogy a nacionalizmus beférkőzött a kormánykoalíció soraiba is. Találóan állapítja meg, hogy a jóváhagyott törvény csak elodázta a nacionalisták attól való félelmét, hogy ne adj Isten, újabb magyar felirat jelenjen meg valamelyik dél-szlovákiai faluban. Ez ugye, csak akkor lehetséges, ha két egymást követő népszámláláson az adott településen a magyarok részaránya meghaladja majd a 15 százalékot. Ha pedig három egymást követő összeíráson 15 százalék alá esik arányuk, a magyar feliratok eltűnnek.
A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kétnyelvűség plusz, és nem mínusz. Megállapítja, hogy kétnyelvűek lesznek például a születési és halotti bizonyítványok. „Miért ne? Hiszen ma minden terméken több mint 10 nyelven olvasható a termék neve, és ezt örömmel teszik a cégek, hogy több fogyasztót nyerjenek meg. Szlovákiában ez csak egy pici engedmény lett volna ahhoz, hogy a kisebbségek otthon érezzék magukat, ne pedig másodrendű polgárnak” – így fogalmaz, majd néhány sorral odébb tesz egy merész felvetést, mégpedig azzal kapcsolatban, ha a politikusaink nyitottak lennének, elképzelhető, hogy jóváhagynák a magyar nyelv önkéntes tanulását is a dél-szlovákiai szlovák iskolákban. És hozzáteszi, annak kötelezővé tételét fel sem merné vetni, holott Finnországban a finnek kötelezően tanulják az alig tízszázaléknyi svéd kisebbség nyelvét annak ellenére, hogy a svédek évszázadokig elnyomták őket. Ahogy a cikkíró fogalmaz, lehetne itt szó bizonyos párhuzamról, csakhogy a finnek nagyvonalúak. Kíváncsi a szerző, hogy hány tanuló jelentkezne erre a nem kötelező tantárgyra. Elképzelhető, hogy sokan. Senkinek sincs kárára a kétnyelvűség, habár a magyar nem világnyelv, de Közép-Európában azért megteszi.
A jegyzet azzal a megállapítással zárul: tévesek azok a nézetek, hogy a kisebbségi törvény nyelvi gettót hoz létre, vagy hogy a szlovákokat diszkriminálja Dél-Szlovákiában. Az értelmes szlovákiai magyar megtanul szlovákul már csak a munkahelyi érvényesülése érdekében is. Aki nem tanulja meg az államnyelvet, az ő baja. De miért kell őt erre kényszeríteni?
Ezerszer lerágott csont, hogy nekünk, szlovákiai magyaroknak jól felfogott érdekünk, hogy megtanuljuk az állam nyelvét. Nem hiszem, hogy bárki közülünk tudatosan nem óhajtja megtanulni a szlovák nyelvet. Az más lapra tartozik, hogy kinek milyen a nyelvérzéke, szorgalma. Nehezen hiszem el, hogy a fiatalok, de még a középkorúak is ilyen-olyan szinten nem tudják magukat megértetni munkahelyükön, hivatalban, kórházban és olyan közintézményekben, ahol nincs módjuk használni anyanyelvüket. Engem jobban foglalkoztat az, miként éltünk eddigi, és miként fogunk élni a most jóváhagyott és bizonyos területeken bővített nyelvi jogainkkal? Mintha már hallanám is egyik-másik kisebbségi honfitársam fanyalgását, miszerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadásától még nem lesz olcsóbb a kenyér vagy az üzemanyag, nem lesz több munkahely stb. Vagy: „Minek nekem a kétnyelvű sobášný list? Mi hasznom lesz belőle?”; „Nem kell nálunk a faluban az utcaneveket kétnyelvűsíteni, mert akkor mindenkinek új občianskyt kell csináltatni.”; „Őszintén bevallom, magyarul már nem is tudnék kérvényt írni az obecnýra.”
Sorolhatnám még hosszasan a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatban a saját fülemmel hallott bugyuta okfejtéseket, suta ellenérveket.
Hogy milyen színvonalon áll a szlovákiai magyarok általános jogtudata, nem tudom. Miként arról is csak találgatni tudnék, mennyire vagyunk tisztában a kisebbségi jogainkkal. Az is érdekelne persze, hogy ha ismerjük jogainkat, mi az oka annak, hogy nem élünk velük teljes mértékben. Ha meg hiányosak ez irányú ismereteink, kinek a dolga, vagy hogyan lehetne minél szélesebb körben megismertetni az embereket kisebbségi jogaikkal? Ugyanakkor arra is ügyelni kellene, hogy a „kevertnyelvűség”, mint sok helyen tapasztalom, ne emelkedjen szlovákiai magyar „nyelvhasználati rangra”.
Bodzsár Gyula
