Nil admirari – semmin se csodálkozz, mondta Horatius. Semmin se csodálkozz, ha Szlovákiában élsz – mondom én.
Mert miféle országban is élünk? A szlovák politikai képviselet kisebbségi komplexusaiból fakadó rettegése, a magyaroktól való félelme, amely gyűlöletbe csap át, egyre újabb és újabb abnormalitásokat produkál. A szenvedő alany pedig elsősorban felvidéki magyar közösségünk.
Szlovákia és a kettős állampolgárság! Micsoda nagy üggyé nőtte ki magát. Szlovák politikusok, kormánytagok, az ország legfelsőbb közjogi méltóságai össze-vissza nyilatkoznak – már maguk sem tudják, hogy mit is kellene tenniük. Belegabalyodnak önmaguk gondolataiba – nagy a zűrzavar és nem tudják, hogy mi legyen a megoldás. Egyben viszont idegesen egységesek. Minden áron meg kell akadályozni, hogy a felvidéki magyar fölvegye a magyarországi állampolgárságot. Ennek érdekében képesek mindent és bárkit föláldozni, aki más állampolgárságot igényelne. A XXI. század Európája, illetve az Európai Közösség és a nemzetközi színteret illetve jogokat jól ismerő politikusok és szakértők pedig csak dermedten figyelik, hogy mi játszódik le ebben a kis országban. Miért kell tiltani, minden eszközzel megakadályozni azt, hogy Szlovákia állampolgárai egy vagy akár több állampolgárságot vegyenek föl?
Van egy hatályos (Fico-féle) törvény. Gyakorlati érvényesítése – ad abszurdum – lehetetlen. Ha valaki fölvesz egy másik állampolgárságot (természetesen elsősorban a magyar az izgató) de jure azonnal, minden teketória nélkül elveszti a szlovákot. Az ellentmondás, „a butaság” abban rejlik, hogy az alkotmány értelmében nem lehet senkitől megvonni az állampolgárságot. Vagyis csak akkor szűnhet meg, ha az adott szlovákiai állampolgár önként mond le róla. Tehát az egyik lehetőség: fölveszem a másik (magyar) állampolgárságot és hallgatok – az élet megy tovább. Az eddig alkalmazott nemzetközi kapcsolatok élő szabályai szerint a szlovák hatóságoknak nincs semmilyen eszközük és lehetőségük megbizonyosodni arról, hogy ki vette föl más ország állampolgárságát (az Új Szó helytelenül állítja – 2011. júl. 29. – ennek ellenkezőjét). Nincs olyan állam, amely ezeket az adatokat kiszolgáltatná. A másik lehetőség, hogy bejelentik az illetékes hivatalban a másik állampolgárság megszerzését. Tehát az ominózus Fico törvény értelmében, de már nyíltan, ország-világ előtt elvesztik a szlovákot. De mégsem, mert személyesen nem mondtak le róla. És itt jön a zűrzavar, a komédia, amibe az SZK belügyminisztériuma is már belezavarodott. Élő példa az MKP lévai elnöke (Gubík László), akinek űrlapot küldött a belügy, töltse ki, hogy lemond szlovák állampolgárságáról – de ő nagyon helyesen nem töltötte ki, mert nem akar lemondani szlovákiai állampolgárságáról.
Hogy mi lesz a folytatás, ki tudná megmondani? A Fico-féle törvény végül is nem írhatja fölül az alkotmányt! Vagyis a szlovák állami szervek, illetve politikusok egyre jobban belegabalyodnak a saját „csodálatos” kelepcéjükbe. A szlovák belpolitika nevetségessé teszi magát. Érezhetően nem tud mit kezdeni a 105 „becsületes” szlovákiai állampolgárral, akik már elméletileg – a hatályos törvény értelmében – ki lettek „zsuppolva”, de az SZK alkotmánya szerint minden rendben van, mert saját akaratukból eddig nem mondtak le a szlovák állampolgárságról.
Van még egy út: aki annyira becsületes és úgy érzi, hogy be kell jelentenie a magyar állampolgárság megszerzését, és komolyan veszi a szlovák elvesztését, vágjon bele az újrahonosításba. Ha Szlovákiában született, itt él és dolgozik, akkor minden feltétele megvan ahhoz, hogy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Faramuci, komikus helyzet, de érdemes lenne megkísérelni a szlovák hivatalos közegeket kissé megpiszkálni.
Milyen megoldás várható? Állítólag ősszel kiderül. A kormánykoalíció, a belügy, a kormány és a legfelsőbb törvényhozás képviselői csak összevissza beszélnek, és kapkodnak fűhöz-fához, és valójában nem tudják, mi a teendő. Egy rögeszme viszont rendíthetetlenül vezérli őket: meg kell akadályozni, hogy az ősi magyar gyökerekkel rendelkező felvidéki polgárok felvehessék a magyar állampolgárságot csupán azért, mert történelmileg, nyelvükben, kultúrájukban, vagyis önazonosságukban a Kárpát-medencei összmagyarsághoz tartoznak. Ha a készülő jogszabály-módosításban rögzítik a másik állampolgárság megszerzési lehetőségeinek feltételeit, akkor továbbra is hogyan fogják kezelni azokat a magyarokat, aki nem felelnek meg a felsorolt követelményeknek, de fölveszik a magyar állampolgárságot?
Nevetséges és együgyű a legfelsőbb szlovák politikai képviselőktől rendszeresen hallani a nem végiggondolt, értelmetlen kijelentéseket: Szlovákia területén nem fogják elismerni a magyar állampolgárságról szóló törvény hatályosságát. Nem is szükséges, erre senki sem kéri őket. Ez a jogszabály Magyarországon érvényes. Az a szlovákiai magyar, aki megszerzi a magyar állampolgárságot, ha Szlovákiában él és dolgozik, akkor szlovák állampolgárként az SZK jogrendje szerint kell cselekednie.
Mi tehát a követnivaló, észszerű, higgadt magatartás ebben a helyzetben? Minden felvidéki magyarnak egyéni joga dönteni – nyugodtan, félelem nélkül megszerezheti a magyar állampolgárságot. És ha már ilyen nem európai és torz a szlovákiai jogrend és a politikusok gondolkodásmódja, akkor ajánlatos lenne hallgatni róla.
Duka Zólyomi Árpád
