Gubík László, az MKP lévai szervezetének elnöke és a Via Nova ICS országos alelnöke 2011. július 29-i keltezésű közleményében tudatta a nagyérdeművel, hogy 10 nappal korábban Soltvadkerten az állampolgársági eskü ünnepélyes letételével megszerezte a magyar állampolgárságot.
Súlyosan beteg világ az, amelyben az ilyesminek hírértéke van (olyannyira, hogy már vezető szlovák lapok is a lévai fiatalember szlovák állampolgárságának borítékolható elvesztésén csámcsognak). Beteg és perverz világ, benne egy súlyosan paranoiás közösség alkotta-vezette ország, mely bűnként üldözi azt, ami oly természetes – és e megközelítésben, hírérték szempontjából oly közömbös – jelenség, mint például a lélegzetvétel. Az állampolgárság.
Egy természetes személy és egy állam közötti jogi kapocs. Ám ideális esetben ennél sokkal több: erős érzelmi kötelék is. A mi helyzetünk azonban már régóta minden, csak nem ideális. Mert miután évtizedekkel ezelőtt erőszakkal elszakították természetes kötelékeinket, helyettük olyanokat sóztak a nyakunkba, melyeket nem lehetett szeretni, tisztelni – legfeljebb csak elviselni. És amilyen béketűrő – olykor inkább langyos – népség vagyunk, mi aztán igazán tudunk türelmesen “elviselni”. Jogfosztást, kollektív megbélyegzést, anyanyelvünk elleni támadást – gyökereink kiszaggatását.
Mi kell vajon ahhoz, hogy közösségünk kizökkenjen ezen időtlen “béketűréséből”? S kizökkenhet-e még egyáltalán, avagy oly gyenge már az immunrendszer, hogy csak a csendes kimúlás marad hátra? Mi végre e sötét gondolatok egyáltalán, amikor örülnünk kéne, hogy vannak olyan belevaló fickók közöttünk, akik a (el)nyomás ellenére is bátran mernek kiállni lelkiismeretük szerint szent ügyünk mellett?
Nos, azért nem tudok örülni maradéktalanul, mert szomorúan látom lelki szemeim előtt, ahogy a gépezet könyörtelenül bedarálja a Gubík Lászlókat. A törvény nevében, minden formai hiba nélkül, precízen és megmásíthatatlanul. Lekaszálják ezeket a hétköznapi hősöket, magányos kóbor lovagokat – őrült kamikázékat. Tehetik, mert kevesen vannak és ritkán bukkannak föl. Van idő kettő között ülepíteni…
Addig kudarcra van ítélve köztünk minden nemes és őszinte kezdeményezés, míg nem áll mögötte egy emberként az egész közösség. Melyet már nem lehet egy suhintással lekaszálni. Tömegeket – százezreket – is meg lehet ugyan fosztani szlovák állampolgárságuktól, de az már erősen kontraproduktív tud lenni egy ifjú és nem túl népes országocska számára… Sajnos ettől egyelőre nem kell tartaniuk. A felvidéki magyar közösség egy jól körülhatárolható része az értékeket elválasztó, érdekeket összekötő hídját építgeti. A másik része pedig fél, mert e hídon át közlekedők folyamatosan félelemben tartják.
Csak a Gubík Lászlók nem nyughatnak. Őszintén remélem, hogy ebben a nyughatatlanságban egyre többen osztoznak, osztozunk majd…
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
