csaky_pal_001

 Szlovákiában 13 százalékkal emelni készülnek a politikusok fizetését, akkor, amikor az infláció meglódult, akkor, amikor mindenki a válság újabb hullámától tart.

A regnáló szlovák kormány szűklátókörűségének újabb bizonyítéka ez – mondják az emberek, nem ok nélkül. Amikor rosszul mennek a dolgok a gazdaságban és a közéletben, amikor akkora a bizonytalanság, mint napjainkban, akkor joggal várnának el némi szolidaritást és visszafogottságot a politikusi osztálytól is. A jelek szerint hiába: az SDKÚ, a KDH, a Híd-Most és az SaS képviselői a saját zsebüket, saját érdeküket fontosabbnak tartják az ilyen jellegű összefüggések mérlegelésétől. Gazdag emberek érzéketlen kormánya van hatalmon Szlovákiában – mondják az emberek, és sok vonatkozásban igazuk is van.

Persze nem szlovák specifikum ez: a világ számos országában folytatnak vitát a pénzek elosztásának igazságosságáról a társadalomban. Több, nemzetközileg elismert szakember arra figyelmeztet, hogy ebből szociális robbanások sorozata is lehet. Az olló nem nyílhat a végtelenségig: nagyon veszélyes az olyan folyamat, ahol a szupergazdagok egyre keskenyebb rétege egyre gazdagabb lesz, a másik oldalon pedig nagyon erős dinamikával nő az elszegényedő polgárok rétege.

Meglepő lesz talán, amit mondok: a probléma lényegében nem gazdasági, nem is pénzügyi – hanem erkölcsi. Mint ahogy egy nép, egy kisebbségi közösség fennmaradásának kérdése is alapvetően erkölcsi kérdés. (Ez utóbbi kérdésről majd máskor, részletesebben.)

A pénzvilág aktőrei ezt a kérdést önmagukban nem tudják kezelni, az ő játékszabályaik ugyanis eredendően eltérőek: a pénzvilág cápáit a siker és a még több pénz érdekli, nem a szociális következmények. A gazdasági szféra résztvevőire ugyanez vonatkozik.

A világban azonban nemcsak ők élnek. Talán nem mindenki értene egyet azzal, ha most az ember humán voltával példálóznék, a lelki és testi szükségletek egyensúlyának szükségességével. Pedig ezt nem lehet megkerülni: lényeg valóban az egyensúly kérdése. Az egyensúlyt pedig külső és belső szabályozóknak kellene biztosítaniuk.

A politika ugyan kisérletezik ilyesmivel. Erről szólna az eurót támogató nemzetközi összefogás, erről a bankoknak nyújtott támogatások, erről a szabályozók javítása, erről a kormányok gazdaságélénkítési kísérletei. Mindez azonban hiteltelen marad, ha létrehozói, a politikusi osztály, nem vállalja a szolidaritás minimumát sem. Az emberek ezt joggal várják el a politikusoktól is – különben az egész politikusi szféra válik hiteltelenné, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek. (Olaszországban, Görögországban már megéltek olyat, hogy az egész politikai szféra összeomlott. Nagy veszteségeket okozott ez az egész társadalom számára.)

Recept a válság megoldására nincs, ezt mindannyian tudjuk. Van, ahol a bankok számára kivetett különadókkal próbálkoznak, Ausztriában maga a köztársasági elnök kezdeményezte a milliomosadó megszavazását. (Szolgálhatna ez akár példaként is a szellemiekben gyengén felszerelt Gašparovičnak: egy köztársasági elnök lehet aktív, kezdeményező is. S nem baj, ha magasabb IQ-ja van annál, hogysem csak arra legyen képes, hogy rendszeresen sértegetni próbálja az állampolgárok bizonyos csoportját.) Osztrák források szerint 80 ezer fő lenne érdekelt egy ilyen folyamatban: ennyi osztrák állampolgár fizetne extraadót a közös kasszába.

Sok mindenen lehet és kell gondolkodni, persze. A probléma lényege viszont abban van, hogy mindezek átmeneti megoldások, hosszú távú stabilitást nem hoznak. Lényegi egyensúlyt sem, hiszen a bankok és a milliomosok koppaszthatósága is véges. Hosszú távon mélyebb szabályozóknak kell érvényesülniük.

Szlovákiában mintha nem beszélnének arról, aminek most európai reneszánsza van. Nevezetesen annak a ténynek, hogy Európa felosztható egy képzeletbeli egyenessel a gazdagabb északra és a szegényebb délre. Az előbbi csoportba tartoznak a skandináv országok, Dánia, Nagy-Britannia, Németország, a Benelux hármas, Ausztria, Svájc és Franciaország északi része is. Bizonyos fokig Csehország és Szlovénia is ide sorolható. A másik csoportban maradnak a többiek.

Mivel magyarázható az előbbiek sikere és az utóbbiak lemaradása? A posztkommunista országok ismert problémáin túl a legtöbb szerző meg van róla győződve, hogy a nemzeti mentalitással. A nemzeti-kulturális háttér rendre szorító erejével. Pontosabban: a keresztény etika erős hatásával nemcsak a társadalmi, de a gazdasági és pénzügyi folyamatokra is. S ha igazán korrekt akarok lenni, akkor magyar nyelven keresztyén hatásról, a Max Weber által kidolgozott protestáns etika hatásáról kell beszélnem, amelynek lényege az, hogy erkölcsi dimenziót ad az ember gazdasági-pénzügyi tevékenységének is. Azt mondja: törekedjünk, a haszonra, ám az így megtermelt pénz nem csupán a miénk, használatra kaptuk a Teremtőtől úgy, hogy azt ne elsősorban a saját önző személyes vagy csoportigényeink kielégítésére, hanem a közösség hasznára is fordítsuk. Kötelesek vagyunk tehát saját magunk testi-lelki fejlődését támogatni belőle, családtagjaink, vállalkozó kollégáink, alkalmazottaink előrehaladását is. Ugyanígy felelősségünk van a társadalom ügyei iránt, kötelességünk támogatni ez elesetteket, a rászorulókat csakúgy, mint adók által is kivenni részünket a társadalmi funkciók ellátásából. Az eredmény: eme országok polgárai biztosítják maguk számára a legélhetőbb társadalmi viszonyokat, náluk a legkisebb a korrupció, ezek a leggazdagabb országok.

Konklúzió: több kellene egy jobb, stabilabb jövőbeli berendezkedés megalkotásához, mint csupán a külső szabályozások. Hiszen az egész gazdasági válságsorozatot is egy kapitális erkölcsi szétzüllés okozta, az emberi kapzsiság és a felelőtlenség elképesztő mértéke.

Ha pedig ez a szerencsétlen szlovák kormánykoalíció ebben a helyzetben tényleg azzal lesz elfoglalva, hogy a saját fizetését 427 euróval megemelje, akkor Mikuláš Dzurinda, Jan Figeľ, Bugár Béla és Richard Sulík úgy vonulnak majd be a történelembe, mint egy szégyenletes intermezzó aktőrei, akik másfél évnyi siralmas tevékenységükkel annyit értek el, hogy megerősödve hozták vissza a hatalomba Robert Ficót és pártját, a Smert.

Csáky Pál, Felvidék.ma