A stuttgarti Hunnia Baráti Kör konferenciát szervezett a budapesti Polgárok Házában Felvidék tegnap és ma címmel.
Császár Attila szerkesztő-riporter már hagyományosan vezeti E konferenciákat. A megnyitó után a Himnusz hangzott fel. Wittner Mária, országgyűlési képviselő, 56-os szabadságharcos, köszöntötte a konferenciát. Beszéde végén elszavalta Ady Endre versét: „A Rákóczi vén harangja,/ Ha megkondul,/ Panaszosan sír a hangja/ Meg nem értett fájdalomtul.// Síró szava elzúg, elszáll/ Messze, messze -/ Mintha minden kondulása/ Egy hatalmas sóhaj lenne…// Nem így szólott, nem ily búsan/ Messze régen:/ Lelkesítő honfi-tűz volt/ Hivogató érc-nyelvében.// Zúgó szaván fölcsendült a Hála-ének,/ Szive dobbant győzedelmes/ Labanc-verő hajdu-népnek.”
Balassa Zoltán megtartotta előadását A Felvidék múltja, jelene és jövője címmel. A Felföld hat, 20. sz.-i korszakát tekintette át vázlatosan. Ha a vágyak szempontjából nézzük e történetet, 1918-20-ban nemcsak a felvidéki magyarok gondolták úgy, hogy ezeréves hazájuk földarabolása csakis ideiglenes lehet. Az 1938-ig tartó korszakban a Magyar Királyság külpolitikai törekvéseinek élén a békés revízió állt. A felvidéki magyarság tudatában volt annak, hogy a háttérben létezik egy állam, mely róluk nem mondott le. Hátha csoda történik. Ez bekövetkezett, de a mozgatórúgókat diktátorok irányították. A felvidéki magyarság megtépázva ugyan, de reménykedve zárhatta ezt a korszakot. Az első bécsi döntés után jött a kijózanodás, hiszen a felvidéki társadalom másképp szocializálódott, mint a magyarországi, ami feszültségekhez vezetett, de mindennek ellenére a vágyak beteljesültek. A háború 1945-ben ugyan véget ért, de béke nem köszöntött ránk. Jött a három év hontalanság, a lidércálom, a méltányosság sárba tiprása. Ez a hároméves kirekesztettség volt a mélypont, mely maradandóan negatív nyomott hagyott a felvidéki magyarság lelki alkatán és mindmáig félelmek, szorongások, elbizonytalanodás forrása. A korábbi álmok csonkultak és a lehetetlenségek tartományába kerültek. Ha 1938 előtt a revíziót rossz szemmel nézték, 1945 után a legsúlyosabb bűnténynek tartották. Mire a rémálom véget ért, egy kommunista diktatúrában találtuk magunkat, mely nem a lelki gyógyulást szolgálta. A frusztrált pácienst kényszerzubbonnyal gyógykezelték. A békés revízió lehetősége szertefoszlott. 1968-ban egy pillanatra úgy látszott, lehet magyar feltámadás, de a szlovák nacionalizmus és a szovjet tankok, a reményeket szertefoszlatták. Jött a husáki normalizáció húsz éve. Nemcsak ateista agymosás működött, hanem osztályharcba csomagolt nacionalizmus.
A történelmi tapasztalatok alapján úgy tűnik, húsz év elnyomást egy társadalom képes elviselni, majd kiheverni. Mert ez egy generáción belül zajlik. Az 1949-1989 közötti negyven év túl sok volt. A két-három generációt sújtó kedvezőtlen társadalmi-politikai folyamatok a következő generációk tudatát eltorzítják, csonkítják és téves stratégiák követésére ösztönzik.
A remények 1989 végén föléledtek, de már a visszacsatolásra szinte senki sem gondolt, hiszen nem volt sem nemzetközi, sem magyarországi politikai akarat, mely ezt előmozdította volna. Illúziók nélkül, súlyos történelmi tehertétellel és lelki megrázkódtatással, elbizonytalanodással a hátunk mögött kellett programot adni és utat mutatni. Sajnos el kell mondanunk, a felvidéki magyarság rosszul vizsgázott az elmúlt húsz évben. Sokan a sült galambot várták meg azt, hogy más kotorja ki számunkra a forró gesztenyét a parázsból. Az EU is csak illúzió maradt. Nem óhajt a máig ható sérelmekkel foglalkozni, nem nyújt támogatást, mi meg nem szorítottuk rá, hogy érdemi válaszokat adjon a kihívásokra. A rövidtávú tüneti kezelés kényelmesebb és pragmatikusabb. Pedig a délszláv válság és embertelenségek élesen rávilágítanak ennek a politikának a tarthatatlanságára. A Hágai Nemzetközi Bíróság már egyetlen emberéletet sem tud visszahozni, egyetlen brutalitást sem tud semmissé tenni.
Mindebből az következik, hogy mellényünket újra kell gombolni. A fiatal generáció már fölveszi a kesztyűt és a visszahonosítási törvény okán, rámutat Szlovákiára: az a demokrácia „meztelen”.
Ám hiába szabdalta szét a történelem az említett folyamatot korszakhatárokkal, egyes területeken makacs szívóssággal él a folytonosság. Ez a felvidéki magyarság asszimilálásának igénye, mely – valljuk be – egyre sikeresebben halad. Azután az egyes korszakok jellemzőit részletesebben tekintette át. Valamikor a török a gyermekeket elrabolta és azután nevelte janicsárrá. Ma már odáig „fejlődtünk”, hogy ezt maga a szülő teszi rejtett mazochista konformizmusával.
A megszokott évszázados gazdasági kapcsolatok megszűntek ugyanúgy, mint a hagyományos piacok elvesztek. A cseregyerek-rendszer megszakadt. Csehszlovákia demokráciának álcázott rendőrállam volt. Szvatkó Pál szellemes megállapítása szerint: Csehszlovákiában a kisebbségek alulról szagolták a demokráciát.
Trianon a felvidéki magyarságot felkészületlenül találta ugyanúgy, mint az 1945 utáni korszak. Az egyik nép minden vezeklés nélkül a győztesek oldalán találta magát, a másik utolsó csatlós lett csak azért, mert kiugrási kísérlete nem járhatott sikerrel. S jött sorsszerűen az embertelenség, jogtalanság, jogfosztottság korszaka, melyért még senki sem kért – néhány kivételtől eltekintve – bocsánatot, az erkölcsi és anyagi kárpótlás késik. Erről a jogunkról nem szabad lemondanunk! Ez volt a második korszak, mely ismét lefejezte értelmiségünket. Az új nem kapott útmutatást. Félművelten, agymosottan vállalta a feladatot egy szebb, kommunista jövő reményében, mely mindvégig parancsuralmi rendszer maradt. Utolsó húsz évében kilátástalanságba sodorta az embereket. Utóvédharcok folytak, kisebb eredményekkel.
Nagy elvárásokkal fogtunk neki 1989 végén az új lehetőségek kiaknázásához. Beleütköztünk a korábbi korszakok átörökítette mentális gátakba, félelmekbe, felkészületlenségbe és kapzsiságba, de önzésbe is. Ez az ötvözet valahogy megmerevedett és mintha lávaként ránk nehezedne. Az előadó ttekintette a magyar politikai tömörülések tevékenységét, egyesülését, majd a Híd leválását.
A civil szféra még mindig gyermekcipőben jár. Az értelmiség komoly színvonalat képviselő része kivonult a politikából, melytől mindenki megcsömörlött.
Gazdasági lehetőségeink ugyan növekedtek, de azok, akik azért foghattak neki vállalkozásaiknak, hogy ezzel a felvidéki magyarságot segítsék, visszaéltek a helyzettel és saját önző hasznukra fordították a másra szánt támogatást.
A vázoltakból világos, számtalan feladata vár ránk minden területen. Nem számíthatunk másra, nekünk kell világos útmutatást megfogalmaznunk és elindulni az úton.
A Biblia tanítása szerint, a hívő ember számára minden a javára válik. Hitünk kevés, mert ezt a történetet nem tudtuk javunkra kiaknázni. Itt az ideje! – fejezte be Balassa előadását. Császár megjegyezte, az asszimilációra az hajlamos, aki nem hajlandó múltjával és jövőjével foglalkozik. Függvénye ez az állam oktatáspolitikájának, amiről Dolnik Erzsébet, oktatáspolitikai szakértő, volt MKP-s parlamenti képviselő tartott előadást. Összefoglalva a történetet, létrejött egy sosemvolt ország, melynek legfontosabb célja lett, eltüntetni a föld színéről a kisebbségeket. Szellemileg, legegyszerűbb megoldás, ha az anyanyelvi oktatást szüntetik meg, s ezzel jár a magyarságtudat elveszejtése. Ez a magyarság részéről állandó harcot követel meg. Majd bemutatta, Csehszlovákia megalakulása után hogyan alakult a magyarok számaránya és az iskolák helyzete. Közismert, egyre csökkenő számsorokat tárt a hallgatóság elé. 30%-ról a magyarság 10 alá esett vissza. A magyar hivatalnokok helyére cseh tisztviselők jöttek. A bizonytalanok a szlovákokat gyarapították. Sokan meghaltak, másokat deportáltak, tömegek menekültek el. Az 50-es években a kilátástalanság lett az úr. Az 1989 utáni fellélegzés, és magyar optimizmus gyorsan szertefoszlott.
Majd a közismert és elszomorító oktatásügyi adatok következtek. Már az új állam megalakulása után, a fiatalok 30%-a nem magyar nyelvű iskolába járt. Ez azzal is összefüggött, hogy a magyar közép- és szakiskolák többségét szlovákosították. 1921-re egy magyar tanítóképző, a Szent Orsolya-rendi Római Katolikus Elemi és Polgári Tanítóképző Intézet maradt. Felsőoktatási intézményeink megszűntek. Így sok magyar gyermek kényszerült szlovák intézménybe. Megindult az a káros folyamat, mely 1926-ban ért el rémisztő mértéket, s ez így van mindmáig. Elképesztő lemorzsolódás indult meg, mely 1937/38-ra csökkent.
A beneši dekrétumok, valamint a Kassai Kormányprogram nyomán megszüntették minden iskolát. Szökve a határon lehetett csak anyanyelven tanulni. 1950-ben az iskolaköteles magyarok fele nem járt magyar iskolába. Saját elszomorító tapasztalatairól is beszámolt. Azért mert magyar, térdepelnie kellett, hittanból nem lehetett jeles, mert magyar. S mindez egy katolikus pap szájából hangzott el! 1948 novemberében magyar párhuzamos osztályok nyíltak, több mint 5000 gyerekeket írattak át, a következő évben 30.000-et. Azután fokozatosan engedélyezték az önálló iskolákat. Óriási volt a pedagógushiány. Sok oka volt ennek. A férfiak elpusztultak, hadifogságba estek, áttelepültek, és reszlovakizáltak. Többségében képesítés nélküli pedagógusok oktattak, de óriási lelkesedéssel. Közben képezték magukat.
A magyar diákok részaránya minden típusú érettségit nyújtó középfokú és felsőfokú intézményben alacsonyabb a magyarok részarányánál és állandóan csökken. Tehát a felvidéki magyarok lemaradást mutattak minden területen. Az értelmiségi réteg alulfrekventált. Ami az oktatásügyre vonatkozó törvényeket illeti, az előadó csak annyit jegyzett meg, hogy az jellemző rájuk, hogy minél jobban szűkítsék a magyar nyelvű oktatást. A Mečiar-korszakra jellemző alternatív oktatás bevezetését most újramelegítik. Az óvónő-képzést teljesen leépítettek, csak Losoncon van egy iskola. Az egyházi iskolák Trianon után fontos szerepet játszottak, 1989 után ismét engedélyezték őket. Habár kevés van belőlük, fontos szerepet töltenek be. Hatalmi eszközzel nem tudnak belenyúlni tevékenységükbe.
Szentandrási Tibor politológus az autonómiák történelmi és gazdasági vonatkozásait ismertette előadásában. Az autonómia görög eredetű szó. Önállóságot, önrendelkezést, öntörvényűséget jelent. Föl kell rá készülni, ki kell harcolni, élni kell vele! Sosem lehet abszolút, meg kell győzni a szembenállókat is, potenciális szövetségeseket kell szerezni, hogy elérjük céljainkat. Minden autonómia egy népcsoport fönnmaradását szolgálja. Kölcsönös vétójogot biztosít, pozitív diszkriminációt teremt, az állam decentralizációjával jár. A szubszidiaritás elvének kiteljesítését jelenti. Nem pontosan tisztázottak a fogalmak, de számos létező modell sikeresnek bizonyult. Problémáikat az érintettek oldják meg, ha ezen a szinten ez nem lehetséges, jön a felsőbb szint. Kompromisszumkötés nélkül nem megy. A kisebbség lemond az elszakadásról és cserében az állam lemond szuverenitásának egy részéről. Homogenizáló nemzetállamok veszélyt látnak az elszakadásra, de a kölcsönös előnyök ezt meggátolják. Ez nem a szeparatizmus előkészítése. Megbékélés, jóakarat, történelem, tolerancia nélkül nem megy.
Ami a jogi szempontokat illeti, igénye nem áll ellentétben semmilyen nemzetközi törvénnyel, rendelkezéssel. Az ENSZ határozata értelmében önrendelkezés nemcsak az államokat, hanem közösségeket is megilleti. A Szlovák Alkotmány garantálja a kulturális autonómiát. Fontos az egyházi autonómia is. Gond, hogy nincs katolikus vagy evangélikus magyar egyházmegye. Az, hogy a magyarság 1910 óta egy harmadára esett vissza mutatja, milyen hatásos az asszimilációs program. Majd a történelmi folyamatokat vázolta. A szlovák politika a 19. sz. óta nem sokat változott, amire már Grünwald Béla figyelmeztetett. Az autonómia egyetlen lehetséges alternatíva a megmaradásra. Három reális lehetőség létezik számunkra: a lassú beolvadás, a békés, egyezményes határváltoztatás, vagy az autonómia valamilyen formája. A komáromi nagygyűlés ennek nyitánya lehetett volna, de azt föladták. Maradtak a polgári kezdeményezések, melyek sokszor egyszemélyes, néha mosolyogtató kísérletek. Nagy mulasztást követtünk el, mely gyávaságból és kényelemből fakadt. Az asszimilációs nyomás elkerülése autonómia nélkül nem lehetséges. Mindannyiunknak áldozatot kellene hoznunk, hiszen pénzügyi támogatásra is szükség van.
Dr. Juhász Imre előadása elején közölte, nehéz helyzetben van az, aki a jogi helyzetet akarja megvilágítani. A jogászi szempont sajátos, mert elfedi a valóságot. Szép virágos kertet, a lehetőségeket mutatja, de a valóság sok szomorú adattal szolgál. Két szakasszal kívánt foglalkozni. Az 1918-45 és az 1948-1990-ig terjedő időszakkal. Ha a jogszabályokat nézzük, a helyzet nem annyira sötét – egyet-kettőt leszámítva. A megalapuló csehszlovák állam jogászai nem rossz iskolát jártak. Ami sokszor zseniális megoldásokat eredményezett. Ma már ez csak nyomokban látszik meg. Egy kultúrát is el lehet felejteni. A kisebbségvédelmi szerződést aláírták, papíron garantálták a kisebbségek jogait.
De már akkor is megmutatkozott egy jogi nonszensz. A ruszinok a csehek államához csatlakoztak. Ez jól hangzik. A ruszinok elmennek egy reggel és csatlakoznak, terület és vagyon nélkül. Az alkotmány, amelyet az állítólagos csehszlovák nemzet nevében fogadnak el, leszögezi, az elnemzetlenítés nem megengedett, de a gyakorlat tragikus. Majd a Szlovák Állam a reciprocitást foglalja jogszabályba. Annyit adnak, amennyit a másik állam nyújt. De ez csak Magyarországot jelenthette. A kor nem kedvezett a kisebbségeknek. A német békeharcos és Nobel-díjas Carl von Ossietsky mondotta, a kisebbségek kompenzációs tényezők. A Csehszlovák Állam születési hibáit nem heverte ki. Kamil Krofta külügyminiszter 1938-ban kijelentette: A köztársaság a cseh és szlovák lakosság műve, számukra külön jogokat biztosít, amire a többiek nem tarthatnak jogot. Ez a kijelentés rávilágít mindenre. Ezzel a mondattal saját felelősségüket ismerik el.
Majd az előadó nagyot „ugrott”. 1948-49-ben csak fölfelé vezethetett az út, de jogi szempontból sem volt egyszerű a helyzet és hosszú folyamat indult. Beneš eltűnik, ami nem hátrány. A magyarok visszanyerik állampolgárságukat, 1954-ben párthatározat keretében vetettek véget a reszlovakizációnak. A másság rehabilitálása nem történt meg. 1963-ban következik be a sztálinizmus általános megbélyegzése, ám bocsánatkérés nélkül rendezik részben a helyzetet. Állami feladat lesz az anyanyelvi oktatás. 1960-ban a lengyelek, 1984-ben a németek bekerülnek a hivatalos nemzetiségek közé. A Prágai Tavaszig a jogi környezet nem változik. Cseh-szlovák ellentét alakul ki. Szlovákia korlátozott autonómiához jut, de a magyarság rosszul jár. Szlovákiában nacionalista indulatok szabadulnak el, melyek az egész 68-as évet jellemzik. Szabad lett nemzetiséget választani (tehát eddig nem!), biztosították a nyelvhasználatot a közigazgatásban. De az ördög a részletekben van. A három kerület és a nagyjárások kialakítása is azt célozta, ne alakulhassanak ki magyar (többségű) közigazgatási területek. Államalkotónak ismerték el a nemzetiségeket, de kollektív jogokra ebből nem szabad következtetni. Az új szövetségi államot két egyenjogú testvéri nemzet országaként definiálták, így a kisebbségek megszűnnek államalkotó tényezők lenni. Ez nem a jog-nemtudás rovására írandó, hanem technika. Megalakul a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága az iskolák védelmében, melyeket Juraj Buša iskolaügyi miniszter igyekezete fémjelez (1984). Az alternatív iskolákra vonatkozó törvényjavaslat megbukik. „Nem baj, majd rendeleti úton fogjuk megvalósítani.” Erkölcsi skrupulus nincs. Ez nemzetgyilkossági kísérlet.
Az előadó röviden érintette a nyelvtörvények és nyelvhasználat területét. Kezdve az 1952-es kormányhatározattal, mely pozitív volt. De a felemás gyakorlatot 1968-ban megszüntették, majd évek múltán történt némi előrelépés. De számos területen bizonytalanság uralkodott. A nemzeti bizottságok és bíróságok tárgyalási nyelve nem volt szabályozva. Bizonytalanság uralkodott a kétnyelvű utcatáblák és bolti feliratok területén. A gyógyszeripar termékein, az életveszélyes vegyi termékeken nem tüntetik föl a kétnyelvű útmutatót. Az írásbeliség tekintetében sorvadás állt be. A magyar többségű vidékeken a magyar nyelvhasználat visszaszorulóban van. A 80-as években a szlovák nacionalizmus ugrásra várva várt a lehetőségre. Az 1990-92 közötti helyzet összességében elég borús.
Az előadások után Krivánszky Miklós, a kassai székhelyű a Deportálás Áldozatainak és Leszármazottainak Szervezete elnöke vezette az eszmecserét. Óriási mulasztást követtünk el – mondotta -, mert 1991-ben a szlovák parlament hozott egy határozatot, melyben megkövette a németeket, akiket 1945-ben kiebrudaltak. A szöveg szép. Egyetlen egy politikusunk sem követelte, hogy ezt a gesztust velünk szemben is megtegyék. Ez diszkriminatív, hiszen adófizetők vagyunk.
Dolnik Erzsébet a magyar állampolgárság körüli szlovák csapdákra hívta föl a figyelmet. Az állampolgárság megfosztásáról szóló törvény ellentmond a hatályos alkotmánynak. Juhász felhívta a figyelmet arra, mi lesz, ha módosítják a szlovák alkotmányt?
Krivánszky a nyomásgyakorlás lehetőségeit taglalta. Írt Bugár Bélának a deportáltak nevében, felhívta figyelmét a sok mulasztásra, és fölszólította, tegyen valamit. Bugári választ kapott: „Megtesszük, de nem lesz politikai akartat.” Ezt már ismerjük – hangsúlyozta. Ha az MKP langyos politikát fog folytatni mint eddig, elveszti szavazóit. Berényi József nemrég Strasbourgban járt. Ott ismertette a felvidéki magyarok helyzettét. Majd Brüsszelbe is ellátogatott. Az Európai Néppárttal tárgyalt. A Beneš-dekrétumok, sem az autonómia kérdése nem vetődött föl egyik alkalommal sem. A gond az, hogy például Csáky miniszterelnök-helyettesként azt állította külföldön, Szlovákiában minden rendben van. Ha azután a civil szervezetek bírálták Szlovákia joggyakorlatát, nem jártak sikerrel, mert a politikusok dezavuálták őket.
Tudomásul kell venni, a politikusok akkor állnak egy ügy élére, amikor tömegek fogják ezt követelni. Ehhez összefogásra van szükség. A történeti Magyarországon a kassai és pozsonyi magyarnak semmi köze nem volt egymáshoz. A hagyományos társadalmi kapcsolatok miatt sokkal nehezebb az összefogás, mint a Székelyföldön.
A Kanadában élő Magyaródy Szabolcs (Corvinus Library) – aki most kapott Magyar Örökség Díjat – figyelmeztetett, általános emberi tulajdonság a „turáni átok”. A dolog nyitja a sikerélmény. „Gondoljunk a magyar futball-győzelmekre. Ezek néhány napra egységbe kovácsolták a nemzetet. Ha nincs sikerélmény, nincs összefogás sem.”
A kulturális és személyi autonómia semmit sem ér – folytatta Magyaródy. – Az csak elősegíti a beolvadást. Csupán a területi autonómia lehet megoldás. Számunkra Dél-Tirol a példa. „Sajnálom, de azt kell mondanom, véráldozat nélkül nem sikerült. A dél-tiroliak is erőszakot alkalmaztak, a villanyvezetéketeket robbantottak föl, az olaszok nem tudtak védekezni ez ellen. Ez a hír bejárta a világsajtót és az osztrák kormánynak könnyebb dolga volt.” Az autonómia magyar bibliája Balogh Sándor Autonómia és az Új Világrend c. munkája. Ebben a tankönyvben minden szükséges tudnivaló benne van. Jogszabályok, ajánlások, tények. A kötet az internetről letölthető (http://www.corvinuslibrary.com/autonom/balogh/balogh.pdf).
Majd még a propaganda fontosságára hívta föl a figyelmet, amely téren az ő általa irányított szervezet példamutató tevékenységet folytat.
Krivánszky vitába szállt Magyaródyval, mert Dél-Tirol esetében született egy ENSZ határozat, melyet az olaszok nem tartották be. Ez komoly hivatkozási alap volt Ausztria számára. A baszkoknak és katalánoknak viszont nincs anyaországuk, mégis előbbre járnak. A paletta színes, a lehetőségek nyitva vannak.
Hahn-Seidl Alida, (Hunnia Baráti Kör), aki oroszlánrészt vállalt a konferencia megszervezésében, fölvetette, a Felvidéken meg kellene alakítani a Felvidéki Nemzeti Tanácsot, mely össze tudná fogni a különböző civil kezdeményezéseket.
A rendezvényre hatvan érdeklődő volt kíváncsi.
Számos továbbgondolásra alkalmas gondolat vetődött föl, melyek a kívánatos jövő felé vezető út jelzőtáblái lehetnek.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
