A Kossuth Rádió Arcvonások december 15-i műsorában Benkei Ildikó riporter Ulman István várhosszúréti fafaragót kérte mikrofonhoz. A beszélgetést alább írott formában közöljük, melyben szó esik az ősi kopjafa faragásokról, a nyelvtörvényről, Gömörországról, a palócokról, a díszkapukról, a gömöri kézművesekről, a helyi Csemadokról, a szlovák-magyar együttélésről, a meseszínházról, a pásztortalálkozókról.
A gombaszögi völgyben felállított, Ulman István várhosszúréti fafaragó és társai által készített kopjafára a „Sarló 1928-2003” feliratot vésték néhány évvel ezelőtt. Miért éppen ezt? A Sarlósok 1918 után járták a falvakat, felméréseket készítettek, Masarykhoz deklarációt vittek a csehszlovákiai magyarok védelme érdekében. „Szent István palástja alá ezer év alatt sok mindenki aláfért – vallja a fafaragó –, s aláférnek a Sarlósok is, akik itt indították el mozgalmukat Gömörben, és bennünket képviseltek”. Persze Ulman és társai sok mást is faragtak: „Balladás” faragott székben foglalhat helyet a színmagyar faluban a „falu rossza”, de a „falu szépe” is. Munkájuk eredményeként hagyománytisztelő, közösségi helyet teremtettek, amelyet még Miskolcról is szívesen látogatnak a tartalmas kikapcsolódásra vágyók.
– Ullman István éppen egy síremléken dolgozik. Ahogy nézem, éppen egy elég fiatalon elhunyt hölgynek állít emléket ez a kopjafa. Meg vannak ennek a szabályai, vagy mehet a fafaragó a maga elképzelései szerint, a hozzátartozó kérései szerint?
– Hát itt Gömörben nem annyira, mint Erdélyben, mert ott bizonyos szabályok szerint dolgoztak a fafaragók. De itt is vannak bizonyos írott szabályok, hogy egy embernek, aki elhalt, milyen fejfát faragunk. Ez protestáns, tehát neki református fejfa lesz.
– Amit honnan tudni majd?
– Arról, hogy rajta van a kehely.
– Azt már ki is faragta.
– Igen. És fent ilyen korong lesz, ezt főleg az asszonyoknak faragják nálunk, a férfiaknak ilyen kalaposat faragunk. De itt nálunk kevés ilyet faragunk, mert ez a völgy inkább katolikus, a hegyen át a szoros /Körtvélyes/ ott inkább vannak reformátusok és ott inkább megszokott ez a fejfa.
– Egy kicsit avasson be a szakma rejtélyeibe.
– Az alapot bárki elkészítheti, az ember belereszel egy csillagot vagy egy félholdat is.
– De azért más szerszámok is vannak itt.
– Igen, vésőből sok van, de mikor ilyen kopjafát vagy mintákat farag, bútorokra domborműveket is faragunk, azt csapatban 4-5-en. 1994-ben állt össze a csapat. Társam Krasznahorkán van, ott van a műhelye, tehát ott is faragunk, vagy itt, ahogy a munka megkívánja és aztán vannak tanítványaink is. Az ő fia már kitanulta ezt a mesterséget, úgy hogy legtöbbet 4-5-en faragunk már évek óta, tehát ebből élünk meg. Csinálunk mi mindent pl. templombelsőket is. Tervezéssel én foglalkozok. Az a jó, hogy társam Lajos tudja a gondolatvitelemet, én is az övét, nem kell itt ezer rajzot csinálni. Mert ha odaadjuk egy tervező mérnöknek, akkor nem győzzük kivárni, mikor rajzolja meg. A legtöbb ember, aki nem biztos, hogy fát sokat látott, rajzol olyat is, ami nem kivitelezhető. Csinálunk mi mindent, tehát templomra ajtót, Szent Istvánt, Dobó Istvánt, Wass Albertet, Mikszáth Kálmánt.
– És nagy utat kellene bejárni, hogyha végig akarnánk nézni az Önök keze alól kikerült munkákat? Elém tett egy albumot, ami összefoglalja fotókon az elmúlt évek termését, meg aztán itt van előttem a tervasztal, amin Ön dolgozik ?
– Hát ez két katolikus templom, aztán emlékhelyek a magyar katonáknak. Itt a falunkban 130 magyar katona fekszik, 130 magyar ember itt van eltemetve. Több ilyen emlékművet készítettünk, hozzáteszem – nem pénzért, rá is írtuk – becsületből. Számomra ez egy harc is, hogy szlovák területeken is, nagy nehezen, de elfogadták az emberek, hogy magyar katonáknak emléket állítunk. És hát itt van a krasznahorkai 1996-os emlékmű a honfoglalás tiszteletére. Ezért is meg kellett harcolni, de azóta is áll ez az emlékmű.
– A háttérben ott van Krasznahorka büszke vára,ez a faragott emlékmű tulajdonképpen a települést jelzi, tehát úgy látom helyesnek, eredeti magyar nyelven.
– A honfoglaláskor ezeknek a faluknak nem volt más nyelve, csak a magyar. Ez nem egy nemzetközi emlékmű, ez arra a napra, arra az évre készült és úgy gondolom, így szép itt az egész gondolatvilág, hogy a falut, a nevet magyarul vésték rá.
– Tehát Szlovákiában a nyelvtörvény szerint a honfoglalási emlékműre is rá kellene kerülni a szlovák felíratnak?
– Hát ezt követelték tőlünk. De ez nem a szlovákokkal szembeni tiszteletlenség, mert én nyelvhatáron élek, nekem nagyon sok szlovák barátom van, és ez egy vegyes terület. Valamikor Gömörországnak is hívták, mert olyan vegyes, mint egy ország és mindene van, mint egy kis államnak, vagy volt, mert sajnos ez már nem így van, de vannak előírt szabályok a szlovákoknak is és nekünk is – magyaroknak. Keményen ki kell tartanunk a nemzetünk mellett, de úgy, hogy a másik népet is tiszteljük. Ez nem ellenség, hát tartsa meg mindenki aminek vagy akinek született – ez nem mások elleni.
– Mitől volt Gömörország, mondja, hogy mindene megvolt?
– Igen, a legnagyobb bányászat az itt folyt, az akkori Magyarország legnagyobb vasérchelyei itt voltak, igen mindene megvolt. Vegyes nép magyar, szlovák, német és azért mondták, hogy olyan, mint egy ország, mindene megvolt.
– Ahol Ön lakik, annak a telepűlésnek a neve, itt Rozsnyó mellett Várhosszúrét, de átjöttem egy szép Jólész nevű falun?
– Igen, hát szép magyar nevű faluk vannak, feljebb északfelé Hárskút, ez is egy szép nevű falu. És Jólész Császár Andrásnak a faluja, annak a nagy embernek, aki a régi királyi államban megalapította az első siket-néma intézetet és terjesztette el az akkori Magyarországon a krumplit.
– A szülőháza mellé épít egy szép kis birodalmat, mert hát annak lehet nevezni. Mondanom sem kell, hogy egy nagyon szép székely kapu vezet be hozzá a honfoglalás tiszteletére, amely már készen is van, mellette pedig édesanyja is kapott egy kaput, amit meg madarak díszítenek, mert az édesanyja őket szereti.
– A mama mikor 80 éves volt, akkor egy kaput faragtam neki, mert szereti nagyon a virágot meg a madarakat, aztán 56 madár van rá faragva, minden fajta és még a puli kutyát is ráfaragtam, ami már azóta meg sincs.
– Van rajta egy pásztor is, aki furulyázik. A zenét is szereti az édesanyja?
– Ezelőtt mindig a templomba járt, szeretett énekelgetni, ott énekelt. Most már mankóval jár, szegény.
– Az Ő kedvéért került ide a kereszt a kis patak partra, a ház előtti tér szélére?í
– Állt egyszer itt egy kereszt, itt följebb, aztán az egyik szomszéd meggondolatlanul, nem tudom miért, kivágták és akkor a mama nagyon elkeseredett, mert hát mi itt nőttünk fel, itt ennél a keresztnél égettünk gyertyát a nagybátyám tiszteletére is, akit az oroszok belőttek a sebes Kőrösbe, és az volt a kívánsága, hogy ehelyet a kereszt helyet csináljunk egyet. Így hát a kézművesek, a csapat összeálltunk, mi fafaragók, a barátom Kazinczbarcikáról a Horváth Zoli piros, fehér, zöld tulipánokat tett bele, Pre Kristust pedig a barátom kislánya festette meg, mert így volt kívánva, hogy ez legyen rajta és hát egy ilyen szép magyar kokárda van Jézus feje felett.
-Sokat tesznek meg a palócok ugye – általában a magyar közösségért, éljenek bárhol a Kárpát medencében?
– Hát én azt hiszem, hogy valahol szerencsés helyütt születtem én is meg sokan mások, sokan olyan emberek, akiket nem kell arra rászedni, hogy hogyan kell itt élni. Megpróbálják a magyarságot lélekben tartani amennyire csak lehet és hát a kézművesek is nem véletlenül építettük fel itt Hosszúréten a kézművesek házát. És nagyon sok lelkes ember van egész Gömörből, az egyike barátom, aki velem faragott a Nagy Gyuri – sajnos baleset érte, nem itt nálam, nem is tehet róla, lebénult. Ő már nem tud faragni, de ő lett akkor az elnöke a szervezetünknek, a Gömöri Kézművesek Társulásának. Aztán itt van szintén egy híres gömöri ember a Badin Ádám. Meseszínháza van, járja a magyar területeket, Erdélytől kezdve, sőt elmegy a prágai magyaroknak is játszani. És ő is itt lakik. A nagynéném házát vette meg, kijött Rozsnyóról.
– Ő is kapott egy szép kaput?
– Igen, ő is. Mese van rá faragva. Neki is és hát a Csemadok Alapszervezetének, amelybe sikerült fiatalokat beszervezni. A legnagyobb szervezete vagyunk létszámban a járásnak. Van éneklő csoport, kettő is a faluban, most citerazenekar alakult a gyerekeknek, palóc ruhát varrattunk és itt vannak a kézművesek, akik minden évben nagy dolgokat művelnek. Gyerektábor van egy hetes, ahol 120 – 140 gyerek van, ahova eljönnek és egy hétig faragnak, fúrnak. Megy itt minden, a bőrözés, a fazekasság, van kézművesvásár, ahova eljönnek a vásárosok. Ez egy nagyon tiszta vásár. Nem engedünk be semmi olyat, ami nem népművészet. És hát ennek a találkozás ezeknek a népművészeknek, ezek ha nem is adnak el még egy bögrét sem, akkor is örülnek, mert az a nap arra van szánva, hogy összeölelkőzik ez a csapat, és ez nagy munka és nagy öröm. Én a kézművesházat a szívem ügyének tekintem és mondtam is, hogy addig meg nem halok, míg ez a ház meg nem épül és itt Hosszúréten meg is épült. De nekem erre időm nincs, mert harcolni kell azért, hogy az embereknek munkája legyen, azok akik összeálltunk. Néha sokáig nem is vagyok, kint dolgozok, de Nagy Gyuri nagy lelket lehelt ebbe a házba és 50 kézművessel kartja a kapcsolatot, aki minket ismer és összedolgozunk. Ma is már indultak éppen Ibrányba, a testvérvárosunkba, ahová viszik a kézművesek termékeit. Ott lesz egy kis kiállítás és hát nekünk sikerült a kézművességen keresztül is összekötni az elszakadt magyar részeket. De megmondom őszintén, hogy jól érzi magát körünkbe az a néhány szlovák, aki körünkbe jár, az a 10-15 ember, szinte már nem tudna nélkülünk, magyarok nélkül lenni. Nagyon örülnek, hogy velünk lehetnek és tényleg én úgy látom, hogy valami megfordult talán az emberekben, hogy az a harcias viselkedés, ha még van is, kezd az csitulni. Egy újabb generáció talán ezeket az ellenségeskedéseket föl tudja majd számolni és ehhez szükséges, hogy ilyen társulások, ilyen emberi kapcsolatok kialakuljanak. Mert ha nem ismerjük egymást, egymás múltját, egymás jelenét, és csak valahonnan a buta híreket kapjuk, akkor persze hogy felhevülünk. De ha egy magyar emberrel kezet fogok és tudom, hogy ki ő, vagy egy szlovákkal, akkor nem fogok világba beszélni vagy szidalmazni, azért mert ő esetleg más nyelven beszél.
– A szülőház két patak találkozásánál áll, hatalmas fák tövében, de a hátunk mögött már az erdő kezdődik. Én azt hiszem, hogy magának gyönyörű gyermekkora lehetett?
– Ez egy tényleg gyönyörű hely, főleg ha jön az ember Kassától és benéz a Szoroskőtől. Szembe van a vár, amire rálátunk, Itt folyik a Csermely patak, ebben halásztunk. Fölöttünk van a szilicei fennsík, valódi neve gömöri, tornaljai karszt. Hát most ez kétfele osztódott, a szlovák aggteleki karszt és itt van egy gyönyörű barlang Hosszúréten a Buzgó barlang. Mellette egy bucsújáró helyet felújjítottunk, újra faragtuk 2000-ben Nagyboldog asszony tiszteletére, az államalapító Szent István tiszteletére is.
-Térjünk vissza a gyermekkorára. Mire emlékszik, mivel játszottak szívesen ?
– Hát akkor még nem volt TV, számítógép. Már akkor is megpróbáltam kitalálni, hogy fúrtunk, faragtunk, nagyon szép életünk volt. Négyen voltunk testvérek, 3 lány és én fiú. Sokat dolgoztunk, kiskorunktól kezdve kellett kimenni a mezőre, állatokat tartottunk. Apám vasúton dolgozott, de megvolt az, hogy minket taníttasson, legalább középiskolai végzettséget tudjon nekünk biztosítani. Az 50– 60-as években egymás után születtünk, ez még jobban nehezítette, hogy mentünk iskolába, és el kellett minket látni. Anyámmal sokat beszélgetünk még ma is ezekről az időkről. Azt mondja nyugodtabb élet volt és én el is hiszem neki. Még akkor is, ha fél négykor kelt, apámat elkészítette a vasútra, megfejte a tehenet, jött a csorda – kihajtotta, minket elkészített iskolába, közben elment a szövetkezetbe dolgozni, hazajött egy órára. Egy óra alatt meg kellett főzni, mi hazajöttünk iskolából, ettünk, aztán délután mentünk takarni. Este kezdődött újra a fejés, nem is tudom, hogy tudták ezt végig csinálni és mindamellett azt mondja anyám, hogy az jó volt, szebb volt, mint most.
– És maga is úgy emlékezik vissza gyerekkorára?
– Igen, sokan mondják, hogy furcsa ember vagyok. Nem használok mobiltelefont, a másikat is csak ritkán veszem, TV-ben nem nézek sorozatokat, ha esténként sokáig fölvagyok akkor olvasok.
– Mielőtt tovább indulnánk nézzük meg kicsit a házát. Feltételezem, hogy ebben a házban is lesznek közösségi helyiségek, nem csak a maga meg a felesége és 3 gyermeke rezidenciája lesz?
– Igen, amit megvettem a régi kultúrházat, az is félig kész, mert úgy vagyok, hogy sajnálom azokat a helyeket, amik kárba vesznének. Itt van a falu régi kultúrháza, amit a gazdák építettek 1928-ban, összefogással. Tönkre ment. Ott áll, küszködünk vele, újjítjuk, ahogy tudjuk, de nem engedem el azokat a gondolatokat sem, ami azoké az embereké volt, mert ők kultúrára szánták. Ott már lehetne diszkó, árulhatnának használt ruhát, minden más egyebet. Én úgy gondolom, nem szabad azoknak az embereknek az igyekezetét elfelednünk, akik a nagy világválság kezdetén összefogásból egy kultúrházat építettek. Ez volt az első kultúrház itt Gömörben, falun. Ez kultúrháznak épült és most ezen dolgozunk, ebből akarunk meseszínházat, bábszínházat. Persze lehet, hogy furcsának találják, hogy miért nem inkább mással foglalkozunk. Én azt hiszem, hogy ha fékező erőként hatunk, akkor az a modernizált világba nemzetünknek hasznára lehet. Ha nem hagyjuk a régit, ha megmentjük azt.
– Beszélgetésünket a Buzgóban folytatjuk, ami nem egyszerűen egy étterem vagy korcsma, hanem sokkal több annál. Arról már nem is beszélve, hogy a szomszédban szokták rendezni a pásztortalálkozókat. Nem is tudom mivel kezdjük, talán a legidősebb pásztor képével, amely a falat díszíti?
– Igen, Darmo Pista bácsi – ő volt a legidősebb gömöri juhász.
– Most már a rangidős Pál István?
– Igen, de vannak Gömörből is. Sajnos, ezek az öreg pásztorok így lassan kihullanak.
– Mi ez a pásztortalálkozó? Ide jönnek, akik hozzák a tudásukat?
– A gömöri pásztorokat szívesen fogadták föl az Alföldre is juhásznak, gulyásnak. Csikósnak nem, mert hát nem értettek a lovakhoz. Nagy öröm volt akkor számomra, hogy meghívtuk ezeket az öreg pásztorokat, felkerestük őket. Nem volt könnyű, mert hát ezek a pásztorok szanaszét a gömöri dombok között éltek, kis falukba laknak. Nagy öröm volt számukra, hogy sokan megöregedve találkoztak, és azért is találkoznak itt minden éven, mert ez nagy öröm. Reggel 5-kor kezdődik, megrakódik a pásztortűz, levágódik egy birka, kezdenek tárogatózni az öregek. Arra a napra a fiataloknak is meg van hirdetve duda, flóta, furulya, gömöri tánc és van népmese. Ezen a napon bemutatkoznak azok az emberek, akik ugyan nem juhászok, de szeretnek nótázni, furulyázni, mesélni. Ez egy szép ünnepség, mert olyan emberekkel találkozunk, akikkel öröm elbeszélgetni, akik valamit hordoznak magukban, nagy lelket, tudást hordoznak magukban. Azt hiszem ez egy szép lépés abba az irányba, hogy be kell húzni a féket, nem kell engedni azt, ami még a miénk és fel kell hívni a figyelmet arra, hogy meg kell becsülni ezeket az embereket míg élnek és azt a tudást amennyire lehet – a juhászságot, pásztorságot, mert ez már kihalóban van – megszerettetni az emberekkel és becsületet adni ezeknek az embereknek.
– A falon kívül – belül régi pásztorkellékek vannak felakasztva, azt meg mondanom sem kell, hogy valamennyi szék meg asztal gazdagon van faragva. Nyilván az Önök keze munkája. Ezek a székek egyszerűbbek, ám nagyon ízlésesek, de amit az albumban láttam – a támláján volt egy-egy jelenet is, ami túlmutat a népművészeten a képzőművészet felé?
– Amikor még nem csapatban faragtunk, csak magam, akkor én főleg paraszt figurákat, pásztorokat faragtam. Amikor együvé került a csapat –és örülök neki, hogy együtt vagyunk, mert egy ember pl. templombelsőt nem tud megfaragni, akkor úgy éltem meg az én életemet, hogy egy pár domborművet, a régi parasztokat, a régi szokásokat ráfaragtam. Nem hagytam abba a szobrászkodást és vannak olyan kérések, mert faragtam jó barátaimnak a magyar királyokat vagy magyar írókat – és akkor én ezt megfaragtam a támlájára. Igyekszünk az emberek ízlését olyan irányba vinni, ami elfogadható.
– Hol vannak a szobrok?
– A szobraim, amit faragtam, a kézművesházban is van néhány, aztán most vitték a kiállításra Ibrányba. Én nem tudom oda elvinni a székelykapukat, templombelsőket, a nagy faragványainkat. Ezek majd képeken lesznek láthatóak. Így hát legalább az a pár szobor ott legyen, hogy érzékelhető legyen. Most már nemcsak én de társaim is megmentői vagyunk a múltnak.
– A társain kívül a gyerekek átvették –e , tovább viszik-e ezt a szemléletet?
– Nem nagyon, meg kell mondanom. Attila fiam talán, a legfiatalabb gyerekem. Ő így faragott és azt jósolják neki / informatikusként végzett a Prágai egyetemen /, hogy egyszer vissza fog térni, mert hajlama volt. Kisgyerekként sokat faragott, vannak is érdekes faragásai eltéve – lehet, hogy ő. Az idősebb fiam – ő nem nagyon, a lányom festegetett – de nem tudom. Csontvári 36 évesen kezdett festeni és világhírű lett, hát lehet, hogy valamikor a vésőt a kezükbe veszik.
(Kérdezett Benkei Ildikó, a felvétel nyomán lejegyezte: Molnár Valéria)
Kossuth Rádió, Felvidék.ma
