A századik évét töltő Tamás Aladárné Szűcs Ilonát a kettős állampolgárságról szóló népszavazás hetedik évfordulóján akarják megfosztani szlovák állampolgárságától. Egy felvidéki asszony boldogságos és viszontagságos élete, avagy időutazás végig a XX. századon. – riport a Heti Válaszban.
Ilonka néni egész életét Rimaszombatban és környékén élte le, s most ki akarja tagadni az az állam, amely még gondolatban sem volt sehol akkor, amikor ő már magyar állampolgárként megszületett a földjén.
Amikor kézhez kapta a rendőrségi felszólítást, hogy adja le a szlovák személyi okmányait, rosszul lett, ezért az egyik lánya egy kis időre áthozta magához Magyarországra, amíg megerősödik. „Ugyanúgy ragaszkodom a szlovák állampolgársághoz, mint a magyarhoz” – szögezi le a Heti Válasz megkeresésére. „A magyar állampolgárságba beleszülettem, nem tettem érte semmit. Most csak visszakaptam, ami nekem születésem jogán járt. A szlovák állampolgárságért viszont keményen megdolgoztam.”
A történet abszurditását fokozza, hogy Ilonka néni, “aBalogvölgy tanító nénije” 2006-ban megkapta a Szlovák Köztársaság Arany Plakettjét, korábban pedig Comenius-emlékéremmel jutalmazták. ‘Pozsonyból a kitüntett szlovák tanitók között, egyedüli magyarként repültem az iskolaügyi miniszterrel Prágába. És amikor hazaértem, szlovák barátaink virágcsokorral vártak, mert nem számitott, hogy magyar vagyok. Hiszen értelmes ember ebből nem csinál ügyet. Nem lehet megérteni azt, ami most velem, velünk történik” – panaszolja.
„Édesanyám székesfehérvári, édesapám mezőkeresztesi – hogy kerültek Gömörbe, nem tudom. Hogy jöttem én a híres Gedővára tövébe? Hogy lettem én itt otthon? Mai napig bánt, hogy nem érdeklődtem visszafelé.”
Apró, finom mozdulattal végigsimít a ruháján, megigazítja a nyakláncát. “Amíg él az ember, addig legyen tartása is!” Felkelni úgy, hogy nem öltözik fel szépen, nem igazítja meg a frizuráját?! „Kész öngyilkosság!” Szeme éppolyan élénken ragyog szemüveg mögött, mint azon a réges-régi képen, amely egy cigánylánynak öltözött fekete kislányról készült a hajdani Várgedén.
1912-ben, amikor Szűcs Ilonka megszületett, még takaros fürdőváros volt a mai pusztuló falu. A kutakból feltörő szénsavas, vasas, gyógyító hatásúnak tartott vizet cserépedényben hordták haza a környékbeliek. A korzóra nyíló éttermekből pedig a pipafüsttel cigányzene tekergett kis a sétálók közé. A hangokat rég szétzilálta már a szél, de az egykori suszter háza ma is áll a falu közepén. Tekintélyes üzem volt, inasokkal, segédekkel: még a környékbeli városkákban is a mester hetyke csizmái, gombos topánkái, ragyogó fehér házivászonból varrt menyasszonyi cipői kopogtak. „Jaj, én olyan gyönyörűséges cipőkben jártam!” Ilonka csodálkozott, amikor először iskolába ment: miként lehet, hogy osztálytársai hogy nem fáznak, hogyan eshet jól nekik mezítláb járni akkor is, amikor már meg-megzörren az avar a lábuk alatt. Eszébe sem jutott, hogy nekik nincs miben. Nagy szegénység köszöntött mindenkire az első világháború alatt, alig maradt férfi a faluban. “Hogy édesanyámmal és az öcsémmel miből éltünk akkor, nem tudom. De megvoltunk.”
Az első világháború után a gömöri gyerekek aszalt szilvát, kenyérkét, almát, ha vittek uzsonnára. Csak a kis Goldfinger Miki hozott mindennap libamájas szendvicset: hát ezért felelte az elsős Ilonka a tanfelügyelő kérdésére – “Mi lesyel, ha nagz lesyel?” -, hogy ő bizony zsidó lesz, akárhogy nevetnek, bosszankodnak is ezen a felnőttek. Bosszankodott, mosolygott ezen maga is sok évvel később, amikor legjobb barátnője, Borika fiacskáját a saját kislányával együtt nevelgette. Borika éjszaka vágott neki a mezőnek a távoli város félé, gyalog, mert megsúgták: ha nem menekül, reggel elviszik.
De még csak ott tartunk, hogy a fonott copfos kislány hat kilométert szalad a novemberi hajnalban, hogy elérje a vonatcsatlakozást, ami a rimaszombati polgári iskolába viszi. Társa, a későbbi rozsnyói lelkész bizony lekéste a vonatot. S hogy ez többet ne fordulhasson elő, a szülők szekeret béreltek, ami a csatlakozásig vitte a gyerekeket. Az álmos alig-hajnalokon aztán melegített téglával a lábuk alatt, egymásnak dőlve lesték, hogy a patkók dobogása hol repeszti meg legelőbb az éjszakát.
„Tizennégy évesen lehetett jelentkezni a tanítóképzőbe. Hogyan is juthatott jutott az eszembe, hogy ilyen nagy fába vágjam a fejszémet?!”
1920 után, az első Csehszlovák Köztársaság idején az országban egyetlen magyar tanitóképző működött: a pozsonyi Orsolya-rendi Magyar Tanítóképző Intézet, ahivá óriási volt a túljelentkezés. „Hogy miért vettek fel ide, magam sem tudom. Hiszen mindenben az előírások épp az ellenkezője voltam: rövid volt a hajam, rövid a ruhám is, református a hitem. Nem illettem abba a társaságba egyáltalán.” Az apácák azonban odafigyeltek arra, hogy a negyven növendék között legyen két zsidó, két evangélikus és két református gyermek is – egyikük épp Szűcs Ilonka.
„Úgy éltünk a zárda falai közt, mint az Abigélben. Éppen úgy! De ne gondolja senki, hogy ez az élet sótlan és hideg lett volna! Vidám volt és színes, ámbár a rend része lett az életünknek. De ez a fegyelem nem olyan volt, hogy fájt volna valakinek.”
A tanítóképző után Runyára került, ahol az éjjeliőr az órák múlását énekszóval jelezte.Második osztályt kapott. A gyerekek teljes felszerelése kimerült egy palatáblában, egy vesszőben s egy szivacsban. És bár nehezen eresztették el, egy év után csomagolt, és a református lelkész hívására Nagybalogra költözött tanítani a két tanerős református iskolába. Nagybalog színtiszta magyar település volt: “Szlovák nem volt más, csak a csendőrség. Tökéletes békességben éltünk.”
Mögöttem állt a falu
„Isten hozta kigyelmedet – fogadta az egyház gondnoka a nagybalogi iskolaudavron a 19 éves tanítónőt, aki csak állt, és nézte a hétköznapon is ünneplőbe öltözött, komoly tekintetű urakat, a református egyház elöljáróságát. Érezte, de csak jóval később értette meg, hogy micsoda megtiszteltetésben volt akkor része: a „kigyelmed” megszólítás a legnagyobb kitüntetésnek számított. “Itt helyt kellett állni. Olyan szeretet fogadott, amit talán viszonozni sem lehetett.”
A megfelelés nem is volt olyan nehéz, hiszen akkoriban még az édesanyák elsősorban édesanyák voltak – a gyerekek pedig igazán gyerekek. A tanító szava pedig szentírás. „Mint az imádságot, úgy meghallgatták, és meg is fogadták, amit mondtam. Könnyű volt így tanítani. Mögöttem állt az egész falu.”
Ősszel, egy szüreten, a katolikus pap szőlőjében ismerte meg a fiatal állatorvost is, aki élete párja lett. Amikor aztán Tamás Aladárt járási állatorvossá nevezték ki, és Tornára helyezték, Ilonka nem is sejtette, hogy milyen sokára tér majd vissza Nagybalogra. “Jött a háború, az uram megjárta Oroszországot, a Don kanyart, de visszajött, mire front első vonalába került a városunk. Ezeket az időket a hegyek között vészeltük át. Télen, halottak között jöttünk haza, és beszakadt tetőt, véres falakat, feldúlt házat találtunk az otthon helyett. Bemondta a rádió, hogy vége a háborúnak, de a visszavonuló magyar csapat parancsnoka csak szembefordult az oroszokkal, és kiadta a tűzparancsot: lőjetek!… Aztán jöttek a lengyel menekültek, közben megszüntették a magyar iskolákat… 18 évig nem taníthattam. Ki voltunk telepítve, amikor a csehszlovák tankok bevonultak Budapestre, rádiónk, tévénk nem volt, híreket nem hallottunk. ’68-ban mit sem sejtve kávéztunk Rimaszombaton, és nem tudtuk mire vélni a puffogást, amikor az orosz tankok nyomában bevonultak a magyarok… Ezt mind át kellett élni. Rengeteget kibír az ember.”
Az újrarajzolt határokat Tornanádskánál húzták meg. Szepsi lett az új járási székhely, hát ide költöztek. Azok a magyarok, akiket nem telepítettek ki, és kényszermunkára sem vittek a Benes-dekrétumok következtében, csak úgy maradhattak szülőföldjükön, ha gyökereiket megtagadva “visszaszlovákosították” magukat. Elkobzott betétszámlák, házak, földek, közintézmények és templomok, bezárt magyar iskolák, tomboló jogtiprás jellemezte a kort. “A férjem is állás nélkül maradt. Mivel mindkettőnk szülei idősek és betegek voltak, nem éltünk a magyar állam által minden állami alkalmazottnak felkínált lehetőséggel, hogy költözzünk Magyarországra. A helyzet egyre rosszabb lett, ezért a férjem keserves kínok között aláírta a “reszlovakizálási papírt”, így állást kapott Nagyrőcén, ahol idővel járási állatorvos lett ismét. A lakáskeresésben itt segítségére volt az uramnak Klotild néni, aki a városnak olyan nagyasszonya volt, hogy vörös szőnyeget gurítottak elé, amikor a Vigadóba ment. Panaszoltam neki, hogy alig pár szót tudok csak szlovákul, így ha az utcán szembe jött valaki, megszólalni se mertünk, hiszen abban az időben nem volt célszerű nyilvános helyen magyarul beszélni. – Ne félj fiam! – biztatott -, ragad ez, mint a rüh! – És Klotild nénire hogyhogy nem ragadt? – kérdeztem. Jááááj, fiam! A rüh sem ragad mindenkire. – felelte.
Az uram ezekért a megrázó helyzetekért nagy árat fizetett, fiatalon halt meg… Éppen akkor hagyott itt bennünket, amikor a két lányomnak a legnagyobb szüksége lett volna rá. És mert sok földet örököltem, kulák lettem. Nehéz élet volt! De éltünk, és csodák történtek. Egyszer például megállt a kapum előtt egy bácsika egy zsákocska liszttel: a tanítónőnek küldi a balogi molnár. És mondja a molnár nevét, egy volt tanítványom nevét. Máskor egy fiatalember ugrott le a motorkerékpárjáról, annyira sietős volt az útja, hogy még a motort sem állította le, úgy hasította fel a kormányra fektetett zsákot, amiből mindenféle zöldségek zuhogtak a földre… tök, uborka, paprika, paradicsom borult ki belőle. – Tessék behordani, mert nagyon sietek. – mondta. A tanítványom volt persze, ő is. Ekkor mondta valamelyik lányom, hogy míg Balog lesz a világon, éhen nem halunk.”
Talán senki sem örült annyira, hogy a szövetkezetbe adhatta örökölt földjeit, mint Tamás Ilonka. Miután megszabadult a földektől, első útja Rimaszombatra vezetett, a tanfelügyelőségre, hogy nincs föld, végre talán taníthatna. Várni kellett, mert épp a balogi asszonyok voltak benn, akartak valamit. Őt akarták tanítónak, őt akarták visszakapni.
Elmaradt az ünnepélyes fogadtatás, el a „kigyelmed” is, amikor Tamás tanító néni 1958. szeptember elsején leszállt a balogi autóbuszjáratról, de mindez semmit se számított. Tizennyolc év alatt nagyot változott a világ: összevonták a magyar iskolákat, Balogvölgy összes magyar gyereke a nagybalogi iskolába járt, még az egykori tanító istállójából is tantermet csináltak. Szaladtak a tanítók a sok épület között, hogy egyik óráról a másikra odaérjenek. Kevés volt a képzett tanerő, mert vagy kitelepítették, vagy nem engedték tanítani őket. annál több a gyorstalpalón végzett. Amikor a központosított magyar iskolát Bátkba helyezték, Ilonka néni felkerült a 6-9. osztályba. „Ekkor kerültem oda, ahová mindig is szerettem volna: a magyar nyelv és irodalom tanításának közelébe. “
Játékosan tanított, nem esett nehezére betűjátékokat, fejtörőket kitalálni, hogy a nyelvtant megtanulni élmény és élvezet legyen. Aki pedig egy olvasmányában valami szép kifejezést, költői képet talált, mind piros pontot kapott. Könnybe lábadt szemmel meséli, hogy hozták a nebulók, mint valami győzelmi lobogót, nagy diadallal azt a társukat, aki csak valami szépet lelt fel egy olvasmányában. Hiszen micsoda gyönyörűség Móra Ferenctől az, hogy „Bekönyököl az este az ablakon” – és micsoda gyönyörűség, hogy a gyerek ezt észreveszi!
Állampolgársági keksz
„Az emberek közötti szeretetet hirdettem egész életemben, hogyan történhetett mindez?” – kanyarodik a mához.
A rimaszombati fáklyás tüntetés mottójában is ő szerepel: Nem adjuk Ilonka nénit – és a többieket sem! „Nagyon meghatott, hogy ennyien mellém álltak. Pedig nem szerettem soha kirakatban lenni.”
Advent elején még odahaza, Rimaszombaton épp nekikészült a mézeskalács-sütésnek, amikor a hercehurca elkezdődött, nem csoda, hogy a süteményből kimaradt minden fűszer. „Nem is lett abból mézeskalács, csak állampolgársági keksz…
Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem – magyarnak. Majd csehszlovák állampolgár lettem, aztán ismét magyar állampolgár, majd újra csehszlovák. 1991-től vagyok szlovák állampolgár. Mondhatom, mindegyik változás az ország romlásával zajlott le. Annyi mindennel kellene foglalkozni, miért fáj valakinek, hogy visszaveszem azt, amibe beleszülettem? Kinek fáj az a darab papír? Határok, országok és címerek jöttek-mentek a fejem fölött úgy, hogy egész életemet itthon, Gömörben éltem le. Bármelyik zászló alatt kellett élnem. én mindig ugyanaz az ember voltam: ugyanaz a magyar tanító.”
László Dóra, Heti Válasz/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31695, 31516, 31388, 31529, 31531″}
