Könyvről könyvre Balassa Zoltánnal – Budán lakni világnézet, Kassai Olvasókönyv, Fedezze fel Košice, Mi is volt a Szabad Európa Rádió?, Kiss Gy. Csaba: Hol vagy hazám?, Dušan Šimko: Gubbio – Besúgók könyve, A lehetőségek országa – Polgárosodás a 19. századi Magyarországon, Martina Orosová és Henrieta Žažová Košická citadela, Košice – Pohľady do histórie mesta na starých pohľadniciach, The Life end martírdom of János Esterházy, Demmel József: A szlovák nemzet születése, A Felvidék, Veľká hra v meste, Beneš jako Rakušan.
Budán lakni világnézet – hirdeti egy kötet, mely Budapestnek ezt a részét mutatja be Márai Sándor írásainak tükrében (Helikon, Bp.). A bevezető tanulmányt Mészáros Tibor, az író hagyatékának kezelője írta és az idézeteket is ő válogatta. A szerző az utazó írót követi nyomon és a ma már látható fehér foltokat kívánja sikeresen eltüntetni. Márai, a polgár számára a város létszükséglet, mint halnak a víz. De itt sem a „halak” miatt él, nem is annyira hangulata, romantikája miatt, „hanem a régi magyar városi kultúra utolsó eleven” emléke okán. „Mert egy séta a Várban… az élet egyik titkos és nemes ajándékát jelenti. Mintha visszautazna a sétáló száz évet a magyar időben.”
1948-ban egy tekintélyes és hallatlanul népszerű író távozott Budáról, hogy életének két legfontosabb színhelyét: Kassát és Budát soha többé ne láthassa. A könyv tehát ezt a húsz esztendőt foglalja össze és mutatja be Márai szellemi boszorkánykonyháján, mágiáján keresztül. Pedig az első találkozás Budával a leendő író számára nem volt szerencsés.
A Mikó utcában lakott 1931-45 között. A ház előtt most mellszobra áll, falán emléktábla. Szerette a ház előtt álló gesztenyefasort, mert „lakodalmas díszben felgyújtott gyertyákkal, a természetből a városba tévedt növények drága és nemes tartózkodásával és gőgjével ünnepelték a tavaszt”. Azonban a háború ezt a világot drasztikusan lerombolta. A Zárda, ma Rómer Flóris utcában élt ezután 1948-as távozásáig. Ennek a világnak a pusztulása adhatta a végső lökést, hogy távozzon. „Polgárnak lenni nem valamilyen származási privilégium, hanem életforma: igazi tartalma egy életmód, mely lakásban, evésben, ízlésben, érzésben élesen elválik más osztályok életmódjától, s ugyanakkor elég tágas és rugalmas életkeret ahhoz, hogy mindenki belenevelődjék, akit sorsa és szándéka egy magasabb életszint felé taszít.” Mai világunkban ez a vonzerő hiányzik.
A bőséges képanyagot Sály Noémi állította össze. Nyolcvan liliputi méretű kép (23×40 mm) mellett 23 elfogadható nagyságú található a kötetben. Nyilván a könyv méretei és ára növekedett volna meg jelentős módon. Ezt a szerkesztők el kívánták kerülni. Ám végül is a budai csengettyűhang a fontosabb, a materiális kulisszák elenyészhetnek, a gyertyák nyugodtan csonkig éghetnek, ha a lángot megőrizzük és továbbadjuk.
Nyáron jelent meg a szlováknyelvű Kassai Olvasókönyv (Košická čítanka), melynek szerkesztője Milan Kolcun közismert idegenvezető és tanár. Ezt mint a Kassai Barangolások (Potulky mestom Košice) 3. köteteként jegyzi. Összeállítójától származik az ötlet, hogy Kassa városáról szóló írásokat egy kötetben mutassák be. 94 szerző sorakozik egymás után, akiknek műveiből ad ízelítőt ez a szép kiállítású kötet, mely 3000 példányban jelent meg. Akad a szerzők között katonatiszt és főpolgármester, író, költő és utazó, katolikus pap és újságíró.
352 oldalon mesélnek a középkori és újkori, vagy éppen mai szerzők a városról. Van aki csak éppen hogy megemlíti, mint Oláh Miklós esztergomi érsek. Úgy mint Alois Jirásek cseh író a Bratrstvo (Testvérszövetség) egy részletében, de a városról semmi érdemlegeset nem mond, csak megemlíti. Ezeket a szemelvényeket bízvást mellőzni lehetett volna. Kár viszont, hogy a szerzők nevénél nincs föltüntetve ki kicsoda, így az olvasó nem tudhatja, ki is volt az a személy, akinek írását, illetve annak részletét olvassa. Így van ez Oláh esetében is.
Természetesen a nagyot mondó Evlia Cselebi (1611-1682) török utazó aki pont 400 éve született, nem hiányozhat. Még ha az ő leírása szerint nemhogy a mai, de a korabeli ember sem ismert volna Kassára. Többek között azt írja, hogy Kassának egy olyan kórháza van, hogy ha abba egy félholt embert behoznak, akkor feléled. Nos, figyelmébe ajánljuk a főpolgármesternek, hogy újítsa föl ezt az intézményt. Rudolf Schuster (volt államfő és főpolgármester) és Ján Štiavnický Kňazovický doktor emlékeit tették közzé. Amikor Beneš 1935-ben Kassán járt, Ižo Fuchs kávéház-tulajdonos beszélni akart vele és feleségével. Egy mondatot mondott csak: „Elnök úr, a velem egyvallásúak [nemzetközi cionisták] üzenetét adom át, hogy azonnal írja át a köztársaságot Hanára [az elnök feleségére]. Akkor talán nem veszítjük el.” Kňazovický, a közismert orvos, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és emiatt sokan tévesen magyarnak tartották, leszögezi, a beteg ágyánál nincs helye a sovinizmusnak. Pszichológiai szempontból helyes, ha az orvos anyanyelvén szól a pácienshez. Daniel Speer 1636-1707) Magyar Simplicissimusa sem hiányozhat. A német zenész, zeneszerző és író érdekes helyi szokásokat örökített meg. A kassai születésű Ján Kalina (eredeti neve Schwarz) író és műfordító az első hangosfilmvetítésre emlékezik Kassán 1929-ben. A német filmben a kakas kukorékolt, a vonat fütyült, az ajtó csikorgott, a szaxofon szólt az énekesek énekeltek. Kész hangorgia! Frenetikus hatása volt.
Márai Sándor Kassai őrjáratából kapunk ízelítőt, Petőfi Sándor Útirajzaiból megtudjuk, Kassa nem nyerte meg a tetszését. Többek között azért, mert kevés szép lányt látott. Márai Kassai Polgárok c. drámájába, valamint az Ég és föld c. művebe is beleolvashatunk. Josef Škvorecký cseh író és műfordító Emőkéről ír. Nevét viszont rövid ö-vel írja. A lény apja – hogyan is lehetett volna másképp – magyarón, a korábbi rendszer exponense, kishivatalnok és fasiszta volt. Úgy, ahogy minden magyart akkoriban ilyen jelzőkkel illettek. Emőke apja szomorú sorsra jutott. Megpróbált átúszni a Dunán Ausztriába, de agyonlőtték.
Jókai Mór a Lőcsei fehér asszonnyal szerepel, Rákóczi Ferenc Vallomásaival – cseh nyelven! Az is jó régen jelent meg, 1908-ban. Ezeket ugyanis szlovákul sohasem adták ki. Jellemző. Kálmán Márta az Örökség című visszaemlékezéseivel mutatkozik be. Az Erzsébet utcán lakott és sok érdekes részletet örökített meg. Többek között Rákos Péter prágai egyetemi tanárról is megemlékezett. Yehuda Lahav újságíró, akinek „köszönhetjük” többek között, hogy Esterházy János nem kapta meg a Yad Vashem kitüntetést, fiatalkori emlékeit vonultatja föl, miképpen sikerült a világháború alatt Szlovákiából Magyarországra szöknie.
Rudolf Schuster Johannes Bocatius c. rádiójátékának részletével szerepel és „Bočkaj” – tisztességes nevén Bocskai – érkezésével, valamint a Fő utca rekonstrukciójáról (1995) szóló könyvvel. Laurent Binet francia alhadnagyként oktatott Kassán a 30-as évek végén. Szerinte e városban éltek a legszebb lányok. Egyikük, Aurélia öt évig tartó forró szerelemmel ajándékozta meg. Kazinczy Ferenc elmondja, miképpen utazott Miskolcról Kassára és mit tapasztalt a városban. Štefan Eliáš az 1968-as kassai eseményekre emlékezik. Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” egy szerdai napot írt le.
Kászonyi Dániel (1813-1886) honvéd százados, újságíró, szabadságharcos Magyarhon négy korszakából származik egy következő idézett. Majd Karol Horák rádiójátékát mutatja be egy részlet, mely a három kassai vértanúról szól. Csak éppen az a felháborodás hiányzik, ami miatt a hajdúk a három kassai vértanút kivégezték. Mi volt a kiváltó ok. Rácz Olivér költő és író is természetesen szerepel a kötetben a Kassai románccal, de a Kassai dalok c. versével is. Egy híján 40 verset számoltunk össze a kötetben. Jozef Gregor Tajovský író és legionárius emlékezik a városra ugyanúgy, mint a nagy legendagyártó Jozef Miloslav Hurban író és felkelő. Déryné Széppataki Róza kassai színészkedésére emlékezik. Gustáv Husák kommunista államfő és pártfőtitkár egy 1945 utáni vidám történetet elevenít föl. Milyen botrányt okoztak a cigányok, mivel nem tudtak szlovákul és így nem egyszer, hanem többször játszották el a cseh és szlovák himnuszt. Az utóbbit mint egy csárdást. Többen írtak erről a jelentről úgy, hogy ezt Husák kitalálta. Kötete magyarul is megjelent, de abból kihagyták ezt a jelenetet anélkül, hogy jelezték volna. Ilja Ehrenburg orosz író azt írja a két világháború közötti városról, hogy Kassa nem Szlovákia. Németek, magyarok és zsidók élnek itt. Az esti szellő teljesen elviszi a szlovák nyelvet.
Hana Zelinová szlovák írónő Ördögcsárdása (Diablov čardáš) sokak szerint megrendelésre készült. 1958-ban adták ki először és egy abszurd történetet mesél el. Egy magyar nagymama azért pusztítja el unokáját, mert nem tisztán magyar származású. A kötet nyilván a magyarokat kívánta lejáratni az 56-os magyar forradalom után. A regény a Domonkos-téren játszódik.
Persze egy ilyen kiadvány sohasem lehet teljes. Hogy egyes írások vagy szerzők miért maradtak ki, nyilván nem kapunk választ. A szerkesztő esetleg nem tudott létezésükről. Sajnáljuk, hogy Jókai Mór A kassai bíró c. novellája kimaradt, mert azt annak idején kelet-szlovák nyelvjárásban jelentették meg Eperjesen. Talán ezt egy másik kiadvány majd pótolja. Akadtak viszont szerzők, akik azért utasították el a közlést, mert egyszerűen nem óhajtottak más, megnevezett személyekkel egy kötetben szerepelni. Más esetben nem sikerült megtalálni a jogutódokat s így nem lehetett írásaikat közölni. Ám mindenképpen hasznos kiadvány, mely rámutat arra, hogy az évszázadok során mennyire változatos volt a város és az itt élők anyanyelve. Ha arra gondolunk, hogy a múlt század eleje óta ötféle államalakulatban élhetett egy kassai napjainkig, akkor elmondhatjuk, Kassán élni kaland!
Nem sok hasonló kötet született egyéb városokról. Hasznos lenne ilyen magyar nyelvű kiadványt is összeállítani Kassáról!
Ha az előző kiadvány elismerésünket vívta ki, még ha számos általunk fontosnak tartható szerző kimaradt, a következő már semmiképpen sem, mely Oficiàlis vàrosi kalauz elnevezéssel viseli franciás „ékességét”. A Fedezze fel Košice c. 66 oldalas, színes kiadvány. Címlapján olvasható, kik jegyzik ennek a magyar nyelv és történelmi tények elleni merényletet. Az impresszum szerint, a kiadványt „Kibocsátott: Szlovák Idegenforgalmi Hivatal, Pozsony” (Slovenská agentúry cestovného ruchu – SACR) Ahogy sikerült megtudnom, a szöveg ellenére, mégis ők adták ki. De azért belül javítanak a szövegen egy kicsit: FEDEZZE FEL KASSÁT! –LEG-ek Kassárul”. A szöveget jellemzik a fölösleges szlovák kifejezések, zavar az iskolás fordítás és nem utolsó sorban az elírások. Tele s tele van nyelvi csodabogarakkal és hamis adatokkal. Mivel botrányt csaptunk körülötte, bevonták, de a hibák a szlovák nyelvű eredetiben is bennmaradtak, s ezeket görgeti tovább a német- és angol nyelvű szöveg. Ezek a kiadványok viszont még beszerezhetők s így továbbra is félretájékoztatják a jóhiszemű turistát.
Mi is volt a Szabad Európa Rádió? – kérdi Skultéty Csaba legújabb kötetének címében (Helikon, Bp.). A szerző Nagykaposon született, keresztapja Mécs László költő volt, a késmárki német gimnáziumba járt, majd hadifogságból sikerült megszöknie, a magyar külügyminisztériumban dolgozott, így szemtanúja az embertelen csehszlovákiai kitelepítésnek, majd a Szabad Európa Rádió munkatársa lesz, miután a Sorbonne-on elvégezte a nemzetközi jogot. Földije, a szintén Nagykaposon született jogász, Herczeg Géza (1928-2010), az MTA tagja, aki jelentős kutatásokat végzett a nemzeti kisebbségek területén, mondja neki fehér asztal mellett: „Tudod egész életemet a nemzetközi jognak szenteltem. Most jöttem rá, az nem létezik!”
Harminchárom éven át szolgálta a szabad tájékoztatást. „Ennek első harmadában a hírosztály tagja voltam, majd húsz esztendőn át Ambrus Márton néven nemzetközi politikai szerkesztő, kommentátor.” De ez azzal járt, hogy „emberi számítás szerint soha nem térhet vissza hazájába.”
Néhány hónappal ezelőtt kerestem föl budai lakásában. Szokásunk szerint megbeszéltük a világ dolgait és faggattam a SzER egykori dolgairól, hiszen ez a rádió volt fő hírforrásom annak dicstelen megszűnéséig. Sőt felvételiztem is a budapesti stúdióban, de ebből már nem lehetett semmi. Csaba vidám történeteket kezdett mesélni életének szabadeurópás idejéből. Miután jókat kacagtunk az egyes történeteken, buzdítottam, írja ezeket le, nehogy az enyészet martalékai legyenek. – No, adtál egy feladatot! – mondta. – Jegyzetelni fogok, ha eszembe jut valami!
Most kezembe veszem a kötetet és az általa mesélt történeteket olvasom. Persze a szerző célja nem az olcsó mulattatás, hanem saját tapasztalatai és emlékei alapján kívánja bemutatni az adót és kollégáit, de a személyiségeket, akikkel alkalma volt találkozni. Egyikük, Salvador de Madariaga spanyol író és diplomata mondását tette meg mottóvá: Európa lényege: Szókratész szelleme és Krisztus szeretete
A legfontosabb az volt, hogy a szerkesztők szabadon dolgozhattak. „Utólag szinte megdöbbent, hogy egy hírszerkesztő milyen függetlenséggel és hatáskörrel rendelkezett. A döntő a mindenkori ítélőképessége volt. Kialakultak bizonyos irányelvek, később a Central News időnként hírsorrendeket is javasolt, de semmi nem volt kötelező.” Ez sugárzott kimondhatatlanul a SzER hullámhosszain és a hallgató hiteles adóként tartotta számon. Később kiderült, ez így is volt.
A rádiós nyelvnek persze saját zsargonja alakul ki. „Kinyírtad már az angol miniszterelnököt, kinyírtad az új pápát, a svéd kormánybotrányt”? – kérdezték egymástól a munkatársak, vajon az illető már megírta-e az éppen aktuális hírt.
Hírolvasók, gépírónők, munkatársak. Jó, hogy Csaba feljegyezte nevüket, mert máskülönben nem tartanánk számon a sok „névtelen” munkatársat, akiknek szintén fontos szerep jutott abban, hogy a sugárzott műsor színvonalas, korrekt legyen. „A gyors munka, az örökös kapkodás meghozta a maga csodabogarait.” Csaba azt diktálta: Újból Figl lett az osztrák kancellár”, később azt olvassa: „Ubul Figl…” De akad, ami elhangzik. Németországot fölveszik a NATO-ba. Erzsébet angol királynő ezért Bonnba látogat, s gyereke ajándékot kap. A bemondónő így olvassa be a hírt: „…a német államfő átadott a királynő kislányának egy lőszerrel… lószarral… lószőrrel tömött babát.” Görög ételnek gondolta malachus-t a bemondó, holott malac-húsról volt szó. Márai Sándorral kapcsolatos megjegyzése okkal ironikus, mert remekül jellemzi: „örökké írni vágyó, annak gondolataiban égő, emberi érintkezésben pillanatnyi szeszélye szerint cselekvő”. Csaba édesapja az író papája, Grosschmid Géza padtársa volt a kassai gimnáziumban. „Géza bácsi bejáratos volt hozzánk Nagykaposon…” Egyszer Csaba anyja szolt apjának: „Írd már meg Gézának, milyen jó a fiának az új könyve.”
Természetesen 1968 sem maradhat ki. Öt évvel később nemzetközi szimpózium. Zbigniew Brzezinski lengyel származású egyetemi tanár, később Carter elnök főtanácsadója is előadást tart. Csabának interjút kell vele készítenie. Következtetése nem vált valóra. A felvett beszélgetés érdektelenre sikerült, így nem került adásba. Másnap Csaba köszönését nem is fogadta. Felesége Emilie Anna Beneš szobrász, Edvard Beneš dédunokahúga. Sokan azt hirdetik, hogy ez a leánya lett volna, ami tévedés. Brzezinski a rendszerváltás után magas magyar állami kitüntetést kapott.
Mai világunk dilemmáira is kitér. Hubert Beuve-Méry, a Le Monde főszerkesztőjét idézi. Egy lapnak elfogulatlanul és tárgyilagosan kell tájékoztatnia. Ennek egy alapvető föltétele van: a szerző becsületessége! Szolzsenyicin viszont egy másik gondra mutatott rá. Odahaza információéhségben szenvedett, nyugaton viszont időt és energiát kell pazarolnia arra, hogy kiszűrje a híráradatból azt, ami valóban érdekli. „Új kihívás, amivel ugyancsak naponta kell megküzdenie.”
Megemlékezik kollégáiról is, rövid jellemzéseket nyújtva róluk. Egyikük, Borsányi Julián külön is érdekes számunkra, hiszen ő foglalta össze korrekt módon mindazt, amit a kassai bombázásról (1941.VI.26.) tudni lehetett. „A volt magyar vezérkari tiszt a katonai kérdéseken túl a legújabb technikai ügyekben ugyanúgy otthonos.” De volt más érdeme is. Ő teremtette meg az alkalmazotti érdekképviseletet. Így a rádió az elbocsátások miatt egy sor pert vesztett. Az egyik tárgyaláson az amerikai személyzeti főnök látva vereségét, Borsányira borította az asztalt. De egyből észbe kapott: „Legközelebb maga borítja rám!” – mondta neki.
Csaba, aki „egyszemélyes maffiaként” Kárpátalja ügyét szolgálta, nem mehet el a nemzetiségi kérdés mellett szó nélkül. „A román osztályon – akárcsak a csehszlovákoknál a szlovákon – a nemzetiségi kérdésben európai hanggal alig lehetett találkozni.”
A kötet végén megírja leplezetlen véleményét Kasza Lászlóról és a buddhista Ribánszky Lászlóról. Az utóbbiból az ő beavatkozására nem lett a Magyar Televízió elnöke, hanem Hankiss Elemér. Ez pedig érdekes helyzetet produkált. Ő írta annak idején a Társadalmi csapdák (1979) c. munkát. Amit akkor mint elkerülendő jelenséget jelenített meg, posztján megvalósított. De ő foglalkozott a nemzeti himnuszok elemzésével is. A bűntudatról, mint társadalmi jelenségről című írásában a magyar Hymnust más nemzetek himnuszaival vetette össze (Diagnózisok. Magvető Kiadó, 1982), tavaly viszont egy másik Csaba, Kiss Gy. Csaba: Hol vagy hazám? (Nap Kiadó, Bp.) írt könyvet a kelet-közép-európai himnuszokról. 246 oldalon ismerteti és értelmezi a himnuszokat és nemzeti dalokat. Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Montenegró, Románia, Szerbia, Szlovákia és Szlovénia himnikus énekeit. A kötet végén közli ezeket eredetiben a magyar fordítással együtt. Ezzel egy kis gondunk van, mert bizonyára a fordítások szépek, csak nem mindig autentikusak. Így az olvasó nem mindig érezheti át a dilemmát, amit a szöveg megfogalmaz. Példának vegyük a cseh himnuszt. Első sora, Kde domov můj? Kde domov můj? (Hol a hazám? Hol a hazám?) Nagy László fordításában így hangzik: Ó szép hazám, te jó hazám! Ágh Istvánéban: Ó szép hazám, te jó hazám! Így viszont mindaz elvész, amit ez a kérdés a maga teljességében kifejez. Eltűnik az a bizonytalanság is, melyet a kérdésfelvetés kifejez, amelyet tragikus dilemmaként Szarka László is fölvetett. A cseh katonák egy jelentős része az első világháborúban a kérdésre azt a választ adta, hogy átállt az ellenséghez és így árulóvá lett. Viszont ezt ők nem így érzékelték, hiszen ők önállóságot óhajtottak. Nem sejtették, mi következik majd. Kiss Gy. A haza ideális táját dicsőítő himnuszok között ismerteti e dal születését és karrierjét, himnusszá válását. Ebbe a csoportba tartozik a Horvát haza (Hrvatska domovina) c. Antun Mihanović vers ugyanúgy, mint a Cvetan Radoszlavov költötte Büszke Balkán-hegység (Gorda Sztara Planina) c. bolgár hazafias dal is. Hasonlóképpen a Samo Tomášik által írt Hej Slováci első sora szlovákul: Hej Slováci! Ešte naša reč slovenská žije (Hej szlovákok! A mi szlovák nyelvünk még él) a Serfőző Simon fordítás nem adja vissza: „Hej szlovákok, él még a mi nyelvünk mindörökké” Igaz a harmadik sor kimondja: žije, žije duch slovenský, bude žiť naveky (él, él a szlovák szellemiség, örökké fog élni), de a magyar fordítás ismét mást mond: „Él, él a hős szlovák nép, s vére vízzé nem válik.” Hiába, a fordítás olyan mint a nő: vagy szép, vagy hű!
De persze a könyv sokkal több érdekes összevetést tartalmaz. Külön fejezet foglalkozik a közép-európai nacionalizmus kérdéskörével. Idézi Miroslav Hroch gondolatát, hogy „manapság gyakori a görcsös igyekezet, hogy valami eredetit mondjanak a nemzetről, de nem fültétlenül járulnak [ezzel – BZ] hozzá a bonyolult kérdéskör jobb megvilágításához.” (Národy nejsou dílem náhody – A nemzetek nem a véletlen alkotásai) „Hajlamosak vagyunk a nemzeti himnuszokat sajátos tükörnek tekinteni, önkéntelenül a nemzet és a haza képét keressük bennünk: vajon milyennek mutatja azt a közösséget, amelynek nevében megszólal? Bizonyára nem független egy-egy nemzeti közösség önmagáról kialakított képétől, hogy milyen verset választ jelképül.” Erről szól tehát ez a könyv. Hiánynak érzem viszont, hogy nem csoportosította külön fejezetbe azokat a himnikus alkotásokat, melyet az Istent szólítják meg vagy említik: az albánban, a lengyelben, a montenegróiban, negatív módon a románban is: „De az Úr legyen tanúnk, élve nem lépik át küszöbünket.”, a szlovák Hej Slováci, de a Kuzmány vers is (Sláva šľachetným – Dicsőség a nemes lelkűeknek) említi. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a szép kiállítású kötet nem veszi figyelembe az évszázados szokást a címerábrázolások esetében. Ha fekete-fehéren ábrázolják a címereket, minden színnek meghatározott párhuzamos vonalvezetéssel szokás ábrázolni a XVII. Sz. óta. Itt viszont ezt mellőzték és szürkeárnyalatos, címertanilag hibás ábrázolásokat látunk.
Ónody Éva újságíró Visszaszögezett csillagok – Utódok az elődökről (Kairosz, Bp,) c. munkája az egykori jeles családok tagjaival, illetve leszármazottaival beszélgetett. Apponyi Franciska grófnő szociális érzékkel megáldott, demokratikus gondolkodású és művelt szép nő volt. Nyitra környékén nőtt föl és ezért ottani népviseletben járt. Bolond grófnőnek hívták a zebegényiek, mert ahelyett hogy élné a világát, pénzét a gyerekekre költötte. Karácsonykor az ajándékokat a gyerekeknek adta át, így a szülőket kevésbé hozta zavarba. A gyerekeket úgy tanította természetszeretetére, hogy növény- és madárneveket kaptak. S ezeket meg is kellett ismerniük és találniuk a természetben. 1945-ben éppen azok voltak lakásának fosztogatói, akikért a legtöbbet tett. Mikor kérdőre vonta őket ezért, azt a cinikus választ kapta: „Maga már eleget használta, most mi használjuk egy kicsit.” Kis motyójával a plébánoshoz kopogtatott be. Joggal gondolhatta, befogadja, hiszen férje családja építette a templomot s azt 1948-ig fenn is tartották. De a pap nem fogadta be! A református is elküldte! Az evangélikus vendégházban húzhatta meg magát. Egykori „virágai” látogatták, törődtek vele és a hogyléte iránti kérdésekre egy válasza volt: Nagyon jól.”
Ónody Makovecz Imrét is faggatja öreganyjáról. A neves építész tájainkhoz is szorosan kötődött és e fejezet fájdalmas aktualitása, hogy nemrégiben távozott közülünk. Fontos gondolatokat oszt meg velünk. A nagyanyja „olyan elemi tudást hordozott, amit csak az anyjától, illetve az őseitől örökölhetett, hiszen nem legitim tudás volt ez. Vallásos asszony volt, de emellett érzékelte azokat az elemi lényeket is, amelyek a természetben körülötte megjelentek. Ez vonatkozott a manókra, a tündérekre és másokra is. Az ilyen szoros emberi kapcsolat, mint az unoka és a nagymama kapcsolata, ezekkel a jelekkel, ezekkel a megnyilatkozásokkal együtt, egy sajátos világot jelent a 20. században… Tehát ma is mérhetetlenül fontos a nagyszülők és az unokák közötti kapcsolat, amennyiben abban megjelenik az elmenni készülő és a felemelkedő két generáció világa, kapcsolódási lehetősége. Ez a dolog lényege! Tehát én nem érzelmekről beszélek, inkább Hamvas Béla világáról, Papp Gábor világáról, akiket váltig, a mai napig is az érdekel, hogy van-e az emberiségben olyan… majdnem titkos drámai fonál, ami képes a fönntartásra. Szemben azzal a folyamattal, amely az emberisége arra kényszeríti, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön a semmihez.
Külön fejezet szól az Erkelekről. Erkel József (1787-1855) és Ruttkay Klára Terézia (1790-1865) házasságából két leány és nyolc fiú született. A másodszülött, tavaly kerek évfordulós Ferenc (1810-1893) tanulmányait a pozsonyi bencéseknél végezte. Leszármazottai is a bencéseknél tanultak. Apja és nagyapja képzett zenész volt. A szerző nem említi, de a pozsonyi templomok harangjai inspirálták a Himnusz megzenésítésekor. Erkel Tibor, a Magyar Rádió Zenei Főosztályának munkatársa majd vezetője lett. A nagy zeneszerző testvérének leszármazottja, aki jelentős karmester volt. Ennek fia László, Kentaurként ismert festőművész, grafikus, jelmez-, látvány és díszlettervező, valamint jól képzett zenész.
A kötetben tizenkét család – néha drámai és hányatott – története elevenedik föl ízes beszélgetések formájában. Kettőt ezek közül nem mellőzhetünk. Aki kezet csókolhatott Erzsébet királynénak – A szőlőkirály utódainál címet viseli az a fejezet, mely Mathiász Jánossal, a kiváló szőlőnemesítővel és leszármazottaival foglalkozik. Ennek édesapja gazdatiszt volt, a Bornemisza család sárosi birtokán. Fiuk János itt lett a Bornemiszák házi tanítója. Jeles tanulóként jogot végzett, majd Kassán vállalt hivatalt a vármegyénél. Az Angliából ide települt Gerhard József aranyműves lányát vette el. Külföldről kapott addig ismeretlen szőlővesszőket. Később a kassai Rozália-hegyen két hold földet vásárolt és ott „dédelgette szőlővesszeit”. A szőlő szeretetén át hatalmasodott el rajta a természet szeretete, mely a hivatali élet egyhangúságát győzte le. Tevékenységét siker koronázta. Az 1873-as bécsi világkiállításon első díjat nyert. Maga a király gratulált neki. Áldásos tevékenységét Kecskeméten folytatta. Említsünk meg néhányat az általa nemesített fajtákból: Csabagyöngye, Cegléd-szépe, Ezeréves Magyarország emléke, Kecskemét virága, Mathiász Jánosné muskotály, Szőlőskertek királynője….
Ónody Dr. Mathiász Oszkárral, a szőlész unokájával és annak leányával Dórával beszélgetett életük folyásáról. Az utóbbival – Baross Pál feleségével – a Trencsén-megyei Pruzsinán ismerkedett meg, ahol a vasminiszter Baross Gábor született.
A „Lilaruhás nő” dédunokáját, akit személyesen ismerhettem, a szerző szintén megemlíti. A Lónyai utcában lakott egy lakásban, amelyből – a rossz nyelvek szerint – feleségét a könyvek szorították ki. Minden fontos magyar rendezvényen jelen volt. Rendszerint a hátsó sorba ült le csöndesen. Néha halkan megjegyzéseket fűzött az elhangzottakhoz, de nyilvános fellépést sohasem vállalt. Valahogy összebarátkoztunk és gyakorta beszélgettünk. Ezeken a rendezvényeken föltűnt tévés barátaimnak is. Azután nyomtalanul eltűnt. Kiderült, sajnos távozott az élők sorából. Ónody Évának sem volt hajlandó nyilatkozni, így a magyar plainair festészet nagy alkotójának leszármazottja inkább a húgát ajánlotta riportalanynak. Szinyei Merse Anna művészettörténész szívesen mesélt a családról, hiszen a nagy előd munkásságát több monográfiában dolgozta föl. Sorsa jellemző az egykori kommunista országra. Hiába felvételizett maximális pontszámmal az egyetemre, elutasították fellebbezését is. De Ortutay Gyula akkori rektor mégiscsak engedélyezte felvételét. Ő is csellózott, amiként a festő is. Erről a családi „vonásról” azonban eleinte nem tudott. Szinyei Merse Pál felesége Probstner Zsófia lett a Lilaruhás nő.
Élettel teli ez a 250 oldalas könyv, mely érinti a letűnt korszak árnyoldalait. Dušan Šimko: Gubbio – Besúgók könyve (Napkút Kiadó, Bp.) Hat történetet mesél el, melyek központi figurája a besúgó. Akár megjelenik a színen, akár csak a szálakat gubancolta össze a múltban. A helyszín Svájc és Pozsony, Kassa, a Délvidék, Prága és Antwerpen, majd ismét Svájc, de most a 19. század második felében és végül Csehország. Ez utóbbi történet hőse Karel Sabina, aki Az eladott menyasszony librettójának írója. „Mellékesen” besúgással kereste kenyerét. Mentegeti magát mint annyian, hiszen nem is okozott kárt, nem mondott senkiről rosszat és egyáltalán élnie kellett valamiből, mert máskülönben felkopott volna az álla. Tehát ő nem ártott senkinek sem, csak ugye a kényszer…. A besúgók és megfigyeltek, azok leszármazottai története majd másfél századot ölel át. Rendszerek jöttek és mentek, besúgókra szükségük volt. Sokan e szereplők közül elszakadtak szülőföldjüktől, melyhez felemásan és nagyon komplikáltan viszonyulnak a besúgóknak is „köszönhetően”. Tisztázni kell a múltat? Milyen mélységűek emberi kapcsolataink? Borzongató és fanyar, cinikus és felületes emberi történetek fonódnak össze, hogy azután néha alaposan összegubancolódjanak. Főleg akkor, ha felszínesek. S ebben a tenyészetben a szeretők fontos szerephez jutnak. Hiába, az emberiség nem változik. Mindig ízlik neki a tiltott gyümölcs.
Mi most Az orvos című novellában mélyedünk el. A besúgásra a kassai kórházban került sor a nyilas uralom idején. Több valószínű besúgó is képbe kerül, de nem tudjuk meg, a valóságban melyik is volt. Az orvos? Az apáca? Valaki más? Polgár Antal 68-as szökevény, amerikai nagybácsi lett. Őt is a múlt érdekli, s a temető, melyet homokkőből épült fal vesz körül egy bádogkapuval. „Itt van tehát a bejárat a múltba, abba a sötét és ismeretlen alvilágba, amelybe olyan gyorsan és meglepően aláhull Polgár elődeinek élete. Úgy eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.”
Polgár Tony összeismerkedik Löffler Béla szobrásszal és a Kertész házaspárral is. „Kertész ügyvéd úr úgy mászott a létrán, mint egy idomított majom.” Polgárt ugyanis a könyvek érdeklik. (…) Kertész nehezen vált meg egyetlen könyvétől is. “- Adjon egy dollárt minden könyvért egyformán.” Az asszony ingyen is odaadta volna a könyveket. Polgár kihasználta „a pillanatot, amikor az ügyvéd a mosdóba ment, és megkérdezte a feleségét annak sógora, Márai Sándor könyveiről.” “Elhúzta a [!!] szögletes diófa polc védőüvegét és elkezdte egyenként kiszedegetni a kincseket. Azokat a példányokat válogatta ki, amelyekben a szerző saját kezű ajánlása volt.” “Amikor tisztességesen kifizette a könyveket az ügyvédnek, az árban benne foglaltattak nagyanyja kötetei is.” Ez utóbbiak nem éppen a legtisztességesebb úton kerültek Kertészék birtokába. Nos, így kerültek ismét Amerikába azok a kötetek, amelyeknek Kassán kellett volna maradniuk. Márai levelezése és további dokumentumok a felelőtlen utódok közreműködésével lettek az enyészett martalékai. Úgy mint az a világ, melyet A lehetőségek országa – Polgárosodás a 19. századi Magyarországon c. vándorkiállítás színvonalas katalógusa mutat be. Ezt a kiállítást tavaly Kassán is meg lehetett tekinteni. Akkor – a cigányokat kivéve – a különböző társadalmi rétegek és nemzetiségek képviselői a felemelkedés útjára léphettek. A romákkal ellentétben a zsidóság útja egy sikertörténetnek felelt meg. Ez utóbbit Fischer Mór története jeleníti meg, aki többek között a pozsonyi jesiván (vallási főiskola) tanult. Ő volt az, aki Herenden megteremtette a porcelángyártás feltételeit és egy hungarikum „szülőatyja” lett. A Korányi orvosdinasztia felmenőit Kornfeldnek hívták. A svájci születésű Ganz Ábrahám a magyar ipar úttörője lett. A bajor Mechwart Andrásból viszont magyar nagyiparos, aki Ganz utódja lett szociális és munkásjóléti intézkedéseinek vonatkozásában is. Megtanult magyarul és verseket is írt, melyeket leánya adott közzé. Amikor nyugalomba vonult, munkásai fáklyás felvonulással tisztelegtek. Síremlékét Stróbl Alajos, liptóújvári születésű szobrászunk készítette.
A görög Sina család („az aranyemberek”) Albániából származott. Ifj. Sina György (1783-1856) Széchenyi István elkötelezett híve volt. Támogatta ipari létesítményeit is (Lánchíd, vasút). Az 1838-as árvíz után 40.000 forintot ajánlott föl az árvízkárosultaknak. (Ennek az összegnek természetesen sokkal nagyobb értéke volt, mint ma.) Ifj. Sina Simon (1810-1876) Barabás Mikós és Izsó Miklós mecénása lett. Ez utóbbi 1851 és 1856 között Rimaszombaton élt, ahol kőfaragóként dolgozott és közben Ferenczy István tanítványa volt. A kötet nem tesz róla említést, de a trencsénteplici Sina-fürdőházat és az egzotikus Hamman-fürdőt orientális stílusban Franz Schmoranz tervei alapján (1870-88) építette György unokája, Iphigénia de Castris, majd d’Harcourt grofné. Ma múzeum működik benne.
A kötet Barabás Miklós (1810-1898) életútjával is foglakozik, aki a nemzet festője lett. Őt azért is meg kell említenünk, mert évekkel ezelőtt az egyik pozsonyi kiadványban szlováknak nevezték, mivel a Kovászna megyei Kézdimarkosfalvát (az egykori Markusfalvát) a szepességi Márkusfalvával keverte össze valaki. Hiába, egy ékezet elhanyagolható valami. Az ország mesemondója, Jókai Mór (1825-1904) sem maradhatott ki a sorból, hiszen az ő életútja is sikertörténet.
Okvetlenül meg kell említenünk id. Storno Ferenc (1821-1907) festőművész restaurátort, aki tanult szakmája szerint kéményseprő volt. Storno számos munkájával a Felvidéken is találkozunk (Besztercebánya, Garamszentbenedek, Körmöcbánya, Nyitra). Családja Svájcból származott, de Bajorországban is éltek.
Külön fejezet foglalkozik a trianoni Magyarországon megtelepült szlovákokkal, akik több száz holdas birtokosokként ragaszkodtak leginkább a hagyományos életmódhoz és a szlovák szokásokhoz. De a lakosságcsere a családok szétszakítását és a csallóközi magyarsággal való együttélés nehézségeit hozta magával.
A kassai születésű Henszlmann Imre, a magyar művészettörténet és műemlékvédelem atyja szintén nem maradhat ki a sorból. Német családból származott és Eperjesen sajátította el a magyar nyelvet. „Mi magyarok – most a haladás korát éljük” – írta 1841-ben. Pályáját most nem követjük nyomon. Félretesszük e 208 oldalas pompás kiadványt, hogy kedvünkre további két kassai vonatozású könyvben mélyedjünk el. Az egyik a nagyon is vitatható Auparkhoz kapcsolódik. Annak építkezési területén került elő az egykori citadella egy része. Az üzletház jóvoltából Martina Orosová és Henrieta Žažová Košická citadela (Kassai citadella, A21 Kiadó) nagyon szép kiállítású kötete ismerteti meg az érdeklődőt. A 190 oldalas kiadvány végén magyar összefoglalót találunk, melyet Ötvös Anna készített. A fellegvár két oknál fogva épült a középkori város déli falain túl. Egyrészt a város védelmét szolgálta, de a megbízhatatlan város miatt, mely az erdélyi fejedelmeket támogatta, rendőri feladatot látott el. (Úgy mint a budai 1849 után.) A fellegvár építésére – Hain Gáspár szerint – 1671 augusztusában került sor a déli külváros házainak lebontásával. Néhány évvel később márt állt a befejezetlen, ám védelemképes, ötszög alaprajzú építmény (Lipót-, Claudia-, Temető-, Montecuccoli- és Malom-bástya), de még a 80-as években sem készült el minden eleme. A Habsburgok számára nem volt szerencsés az építkezés, mert Thököly Imre iskolatársa, Szirmay András ismerte az építményt és könnyedén kidolgozta elfoglalásának agyafúrt tervét. Erre 1682. július 22-én került sor. Ezután a fejedelem egy részét puskapor segítségével leromboltatta. A többit az évszázadok folyamán bekövetkező pusztítás, az anyagok elhordása és a tereprendezés távolította el. Csak egy sértetlenül megőrzött faltöredék maradt meg és néhány építészeti részlet, valamint szerkezeti elem. Sajnos az építkezés miatt, nem eredeti helyükön tekinthetők meg. De erről már a kötet vajmi keveset árul el. Örvendetes viszont, hogy a szlovák szövegben a magyar történelmi neveket úgy írják, ahogy az egykori személyiségek használták. Egyedül Bocskai István fejedelem nevét írják Bocskaynak.
Érdekes, a kötetben nem találtam nyomát, hogy a bástya építésének összege Báthory Zsófiától származott. Ugyanis fia részt vett a Wesselényi-összeesküvésben s ezért édesanya 400.000 aranyat ajánlott föl fia életéért váltságdíjul. Az egész összeget nem sikerült előteremtenie, de jelentős részének feléből épült a citadella.
Ján Gašpar viszont egy parádés kiadványt tett közzé Košice – Pohľady do histórie mesta na starých pohľadniciach I. časť (Betekintés a város történetében a régi képeslapokon, I. rész; Region, Poprad). Az impresszum szerint, a magyar szövegeket Ján Tancsák fordította. Zavarban vagyok, mert őt én Tancsák Jánosként ismerem. Miféle skizofrénia ez!? A 284 oldalas szép kötet elején a város rövid történetével ismerkedhet meg az olvasó, majd képeslapok sorjáznak egymás után és az egyes épületek alapos kutatás nyomán készült leírása. Azonban fenntartásaink vannak, mert legalábbis egy esetben számos tévedés került a szövegbe és így az ember elbizonytalanodik a többi adattal kapcsolatban is. A 150. oldalon ugyanis a Mészáros u. 35. sz. házat láthatjuk. Ebben a házban hunyt el Berzeviczy Vince ()1781-1834), ahogy ezt legutóbb Berzeviczy Etelka kutatásai kiderítették. Gašpar azt írja, hogy a háznak „JUDr. Gejza Groschmiedt” lett 1910 után a tulajdonosa. Ezzel az a gond, hogy az általa használt titulust az ún. szocializmus idején kezdték használni, másrészt meg Márai Sándor édesapját Dr. Groschmid Gézának hívták, ahogy ezt ügyvédi irodájának hiteles dokumentumai bizonyítják. A szerző nem tisztázza, mikortól is laktak a házban Groschmidék, mert Márai Sándor 1913/14-es bizonyítványán még a Fő utcai lakhely szerepel. Tehát semmiképpen sem lakhatott it 1910 óta, ahogy a szerző véli. Az sem felel meg a tényeknek, hogy Márai Sándor 1991-es emléktáblájának leleplezésekor jelen lett volna Habsburg Ottó. Ő 1994-ben járt először Kassán az akkori főpolgármester és jómagam meghívására. Ő nem az utolsó császár, hanem az utolsó császár és király fia volt.
Igazságtalanok lennénk, ha ennek alapján ítélnénk meg mind a 304 képeslap kommentárját. A kötet végén a szövegeket angol fordítását találjuk, mert a US Steel ezer példányt rendelt a kötetből. Reméljük, magyarul is megjelenik majd, a hibák kijavítása után. Állítólag még további két kötet lesz a folytatás, hiszen lényegében az Óvárost, annak is nyugati részét és a Klobusiczky utcát (ma: Masaryk) ismerteti.
A szellem és erkölcs arisztokratája volt gróf Esterházy János, akinek életrajza Molnár Imre tollából jelent meg angol nyelven The Life end martírdom of János Esterházy (Esterházy János élete és mártíriuma, Méry Ratio). Angol nyelvre Frank Orsolya ültette át. A szép kiállítású kötetet számos kép egészíti ki. Viszont sajnálatosan néhány képaláírás nem a valóságot tükrözi. A 222. oldalon azt olvasom a kép alatt, hogy Esterházy Aranyosmaróton lépett föl. Azonban a kép egy fotó részlete. A makranci gyűlésen készült. A fotón Palócz Elek (1889-1983), az Egyesült Magyar Párt helyi elnöke is látható, akinek leánya ismerte föl a fotón édesapját nemrégiben. A 412 oldalas kötet fontos diplomáciai szerepet vállal magára, hiszen éppen tavaly áttörés történt az amerikai szenátusban és egy amerikai zsidó szervezet tüntette ki a grófot. Az, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia és néhány szlovák személyiség elitelőleg nyilatkozott róla, egy olyan csapda, mely visszájára fog történelmi léptékben fordulni. A kötetben Kövér László, Duray Miklós, Batta György és a mártír politikus leánya, Malfatti-Esterházy Alice eszmefuttatásait is olvashatjuk. Viszont történelmietlennek kell tartanunk az egyik fjezetcímet: The death of Pál Teleki and the bombing of Košice (Teleki Pál halála és Košice bombázása, 192 o.). Ugyanis a város akkor Magyarországhoz tartozott és így hivatalos neve Kassa volt.
Demmel József: A szlovák nemzet születése c. munkája Ludovit Štúr és a szlovák társadalom a 19. századi Magyarországon alcímet viseli (Kalligram, Pozsony) Štúr és a szlovák nemzet születése elválaszthatatlanul összegabalyodott. De a szlovák „nemzetébresztő” beállítottságát és viselt dolgait sajnos nem érinti. A szerző azt írja, „az Osztroluczky família” és „zólyomi követi mandátumának megszerzése mögött összetettebb folyamatok állhattak, mint hogy a nemzetéhez hű város felajánlotta a szlovák nemzeti mozgalom vezetőjének a posztot.” Valóban. Osztroluczky Etelka édesapja kívánta biztosítani esetleges leendő veje számára a biztos anyagi hátteret, ahogy erről más vonatkozásban még olvashatunk is a köteteben.
Röviden érintem csak, mert nem állt módomban végigolvasni. De fontos kiadvány, mely megérdemli, hogy elolvassuk és alaposabban vegyük górcső alá.
A Demmel-kötettel kapcsolatban is van néhány kritikus megjegyzésünk. A 348. oldalon magyar-szlovák helynévjegyzék szerepel. Ezt akár helyesnek is tarthatnánk, azonban ebben a formájában történelmietlen. Hluboka magyarul nem Hluboká, hanem Hluboka, vagy Luboka. Pozsonyt Štúr idejében nem Bratislavának hívták, hanem Prešporoknak. Turócszentmárton Turčiansky Svätý Martin, mint ahogy Liptószentmiklós Liptovský Svätý Mikuláš volt a tárgyalt korban. Biccse Nagyabiccse. Német Lipcse Nemecká Ľupča volt. Mai nevét jóval később kapta. Furcsa dolog, ha egy magyar kiadó szlovákosít. A 349. oldalon Kieselbach Géza (1893-1965) kassai magyar festőművész keresztneve szlovákul szerepel. Vajon ezt mi indokolja? (Mellesleg nagy nyilas volt az öreg.) Balassa Géza tanulmányának kiadója is hibásan szerepel. Nem „Dom Osvetý vo Zvolena”, hanem Dom osvety vo Zvolene.
A szlovák magyar viszonyt érinti a Kalligram kiadványa is, melynek címe A Felvidék. Ebben Grünwald Béla híres értekezése olvasható Michal Mudroň válaszával együtt. Romsics Ignác és Roman Holec írt hozzá utószónak becézett kommentárt. A 299 oldalas könyv fontos, mert régebben ugyan hivatkoztak rá, de csak kevesek számára volt elérhető. Amíg vagy harminc éve nem olvastam el, csak annyit tudtam róla, hogy ez „a dualizmus kori magyar politika szlovákellenességének szimbóluma. (…) A szlovák politikai gondolkodásban és közvéleményben Grünwaldot az erőszakos magyarosítás legfontosabb bizonyítékaként tartják számon.” (Az idézet az impresszumból való.) Miután elolvastam, ezt a véleményt nem tudom maradéktalanul osztani. Bátor, szókimondó könyv volt, mely nem volt mentes kora nacionalista elfogultságaitól, de konkrétumai megdöbbentettek. Ezekkel azonban Romsics Ignác sem foglalkozik, nem cáfolja azokat. Sajnos, a nemzetiségi arányok változását is a hagyományos módon közelíti meg. A jelentős amerikai kivándorlást nem veszi figyelembe a nemzetiségi statisztikák alakulásánál. Végkövetkeztetésével azonban egyetértünk. „A szlovákok… azzal bizonyíthatnák bölcsességüket, ha – okulva a mi 19. századi nemzetiségpolitikánk kudarcából – úgy viszonyulnának 1920 óta legnagyobb kisebbségükhöz, a magyarhoz, ahogyan az Michal Mudroň Grünwald Bélától és társaitól 1878-ban elvárta.” De azt is látnunk kell, hogy Grünwald korában sehol a világon nem alkalmazták azt a nemzetiségi politikát, amelyet jónéhányan javasoltak és elvártak. Ma már erre viszont számos példa található. Roman Holec tanulmánya elején közli, Grünwald német apától és szlovák anyától született. De a szerző azt írja, hogy a neves besztercebányai család etnikai identitása „megfelelt a fokozódó asszimilációnak.” Ezzel van gondunk. Mert ez eleve feltételezi, hogy egy szlovák identitású család létezett korábban, melynek tagjai az asszimiláció útjára léptek. Ez viszont egy olyan prekoncepció, amelyet adatokkal kellene igazolni. Dehát a nemzeti tudat másfélszáz évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint ma! S az is sántít, hogy a nő a Májovská családnevet viselte volna. Nyilvánvalóan a Majovszky nevet viselte és Johanna volt a keresztneve. A család lengyel eredetű lehetett, hiszen a Felvidékre – különböző okoknál fogva – számos lengyel család telepedett le. A Majowski családnév ma sem ritka Lengyelországban. Ebből a családból származhatott az a besztercebányai születésű Majovszky Pál (1871-1935), akit magyar újságíróként és műgyűjtőként tartunk számon. Sokat tett a nagybányai művésztelep művészeinek elismertetéséért (többek között Szinyei Merse Pálért) és a Magyar Művészet c. folyóirat első szerkesztője volt. Viszont örömmel nyugtázzuk, Holec írása árnyaltabb képet alkot Grünwaldról és azt is világosan látja. „Kevesen tudatosítják, hogy” munkája „inkább gyengeségről, a jövő miatti aggodalmakról és félelmekről tanúskodnak, s kevésbé a magyar imperializmusról.” Még inkább egyetértünk azzal a megállapítással, hogy ez a munka önreflexióra kellett volna, hogy késztessen mindenkit. Milyen veszélyekkel jár az asszimilációs program. Azt viszont sajnáljuk, hogy a két tanulmány írója nem vette górcső alá Grünwald konkrét állításait és azokat nem cáfolták, vagy igazolták.
A három szlovák iskola és a Matica slovenská bezárása is elnagyolt ismertetésben részesül. Ráadásul az utóbbi intézményt nem zárták be, hanem felfüggesztették tevékenységét.
El kell még mondanunk, hogy Michal Mudroň békülékeny hangot ütött meg válaszában. E munkáját a „politikai magyar nemzet nemzetiségei testvériségének” ajánlotta. De ezt a szlovák politikai térfélen sem osztották sokan. Ez a szerző is olyan családból származott, mely részben szlovákká, másrészt magyarrá lett. Utaljunk itt csak két testvérre: a késmárki születésű Mudrony Pál (1843-1891) közgazdasági íróra és testvérére Somára (1841-1897), jogászra, az országos iparegyesület igazgatójára gondolunk. Ő a Pallas Nagylexikon munkatársai közé tartozott. Magyarságukat aligha lehet az asszimiláció leegyszerűsítő kényszerzubbonyába préselni. Ezért lenne hasznos családfakutatásokat végezni ezen a területen, mert nagyon sok érdekes összefüggés és dilemma meg kérdés merülne föl, mely a fekete-fehér látásmódot helyretenné, illetve árnyalná. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy – nézve a dédszülőket – nyolc vezetéknévből egy marad meg. Ebből viszont aligha lehet messzemenő következtetéseket levonni nemzetiségi szempontból. Gondoljunk fentebb említett szerzőnkre, akinek családneve Skultéty. A szlovák Škultétyak jelentős szerepet játszottak nemzetük történetében. Most tehát ki az asszimiláns?
Štefan Lazorišák kötetét, a Veľká hra v meste (Nagy játék a városban, Hernád Kiadó, Kassa) egy elhanyagolt, ám egyre aktuálisabb témához nyúlt. Regénye a fikció és tények megdöbbentő szintézise. Az ember rosszkedvűen teszi le a könyvet. Sajnos, ez a valóság. Egy valós korrupciós ügy áll középpontjában. Egy kassai építkezés körül zajló bonyodalom kapcsán tárja föl azokat az összefonódásokat és torzulásokat, melyek mai jelenünk rákfenéjének és a tehetetlenség-érzésnek, a „másnaposságnak” mindmáig ható realitása. A szerző a 89-es változások középpontjában állt, ismerte annak szereplőit korábbról is és az általa megismert valóság ellenmond azoknak a mai törekvéseknek, amelyek egyes kábítószer-élvezőket a regionális ellenzék központi figurájává sminkeli. De erről majd egy további regény fog szólni. Itt az egyik szereplőn keresztül mutatja ki, miképpen épült be az új valóságba egy törtető kommunista múlttal és kapcsolatokkal rendelkező agresszív személy, akinek nincsenek erkölcsi skrupulusai és összefogva más ügyeskedőkkel csak a pénzszerzés erkölcstelen módjára specializálódnak függetlenül attól, hogy ezzel másoknak milyen kellemetlenségeket okoznak. A regény főhőse, Ervin börtönbe kerül s nem védekezhet szabadlábon, mert nem tesz beismerő vallomást. De miért is tenne, ha nem csúszópénzt fogad el, hanem a jogos tartozást kívánta behajtani? A 239 oldalas könyvet nehéz letenni. Hát 1989-ben nem azért mentünk ki az utcákra, hogy egy ilyen valóságban kényszerüljünk élni!
Végezetül egy fontos cseh nyelvű kiadványra kívánom ráirányítani a figyelmet, melyet Jiří Gruša történész, filozófus, író és diplomata írt Beneš jako Rakušan (Beneš mint osztrák, Barrister & Principal, Brno). Provokatív munka, mely ellenkezik a cseh közvéleményben a vezető cseh politikusról élő képpel. A cím arra is utal, hogy a szerző Benešt Hitlerrel hasonlítja össze, aki „szintén” osztrák volt. Egyikük Kožlanyból a prágai várba került, a másik Braunauból Berlinbe. Még az sem volt lehetetlen, hogy pont „fordított” nemzetiségi identitást kaphattak volna. Érdekes kérdés: mi lett volna, ha Hitler csehhé és Beneš németté szocializálódik? További életpályájukban is számos hasonlóságra mutat rá. E két politikusnak is köszönhetően München, Prága és Bécs között Európa Bermuda-háromszöge alakult ki. Mindkettő számára a szocializmus nemzeti volt. Ez cseh találmány, melyet később a másik fél elnémetesített. Beneš számára a Hradzsinban is a nemzet és a szocializmus a legintimebb fogalmak és a „gondviselés eszközének” tartotta magát. Mi más ez, mint diktátor- társának gyakorta emlegetett Vorsehungja (gondviselés)? Propaganda füzete, melynek címe Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot! nyugodtan viselhetné azt a címet is, hogy Mein Kampf (Harcom). Gruša már a bevezetőben bizonyítja, Beneš kétféle erkölcsi mércét használt. Az etika nem politika. A szerző számos politikussal és közéleti személyiséggel beszélt, akik személyes, rendszerint ambivalens emlékeiket osztották meg vele a csehszlovák elnökről.
A szerző emigrációja után Nyugat-Németországban kötött ki és ott előadás-sorozatot indított. Ezek anyaga a könyv egyik felét alkotja. Művét pszichogramnak nevezi. Nem hagyományos életrajz, de annál élvezetesebb és nyilván a csehek számára meghökkentő, sőt botrányos olvasmány. Hiába van Benešnek a cseh külügyminisztérium előtt szobra, a szerző kíméletlenül lerántja a talapzatról. Beneš mégsem Švejket testesítette meg, hanem inkább egy sejket, s így is hívták: Ben Eš-Eda a Moldván. Pedig húsz évig ő csak az „első titkár” volt Masaryk mellett.
Csinált egy országot, Csehszlovákiát, mely sziámi ikre volt „Ausztriamagyariának”. Önállóságot hirdetett, de a posztmodern korban az önállóság a függőség szabad megválasztását jelenti csupán. Az új államban csak a fele lakosság cseh, így Csehszlovákia egy fifty-fifty üzem megbízhatatlan részvényesekkel, otthon pattal veszélyeztetve, külföldön felsüléssel. A szlovák-magyar határt történelminek mondja, holott az tisztán beneši.
1938-ban bekövetkezik első bukása, tíz év múlva a második. Mindkét esetben csődöt mondott. Ha Jaroslav Hašek tudomást szerzett volna arról, hogy a bukott politikust törvényben méltatták és szobrokat állítanak neki, akkor megírta volna az Eda, a jó földink c. munkát, melyben az első bekezdés így hangzana:
„- Hát megünnepelték Eduárdot, hogy állítólag érdemeket szerzett az állam érdekében – mondta Müllerné, Švejk bejárónője.
– Melyiket, Müllerné? – kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét sósborszesszel.
– No ez ott nincs kiírva – válaszolt Müllerné.
– Furcsa mi? – csodálkozott Josef.
– Én csak azt tudom, hogy mindkettőt elbarmolta. És mindkettőért kár volt.”
Itt már azonban a fikciók világába léptünk. Ezt az utóbbi könyvet még nem írták meg. Lesz valaki aki megteszi? Az a jövő titka, de ismertetőt majd írunk róla, ha megjelenik.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
