Farkas Ottó interjúját olvashatják B. Kovács István gömörológussal, aki idén az É. Kovács László vezette, magyarországi Gömörszőlős székhellyel működő Tompa Mihály Kulturális Egyesület által tett ajánlásra a Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriumától megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet.
2012. január 22-én Budapesten a Magyar Kultúra Napja Gálán tíz ország harmincöt személyisége vehette át a Magyar Kultúra Lovagja elismerést a magyar és az egyetemes kulturális örökség ápolása, közkinccsé tétele, alkotó fejlesztése, a kultúrák nemzetközi együttműködésének elősegítése, valamint kulturális tevékenység támogatása érdekében huzamos időn át kifejtett önzetlen, lovagias tevékenységért. Szlovákiából Dr. B. Kovács István rimaszombati gömörológus, Kázmér István borsi elektrotechnikus és Szvorák Katalin füleki származású Budapesten élő népdalénekes kapta a rangos elismerést.
Dr. B. Kovács István Rimaszombatban született, Baracán nevelkedett, Kassán érettségizett, majd az ELTE BTK-n néprajzból és régészetből szerzett diplomát. Az oklevél megszerzése után hazatért szülővárosába, ahol a helyi Gömöri Múzeum régésze lett, majd a rimaszécsi Honismereti Ház vezetője. 1990-től négy éven át a Gömöri Múzeum igazgatója, ezután a nyitrai egyetem tanára, később a Gömör-Kishonti Múzeum régésze. 2002-től a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház rimaszombati Tudományos Gyűjteményeinek az igazgatója. Több civil szerveződés tagja, a Gömör-Kishont Múzeum Egyesület újraindítója és elnöke. A Gömörország című folyóirat alapítója és főszerkesztője, a Rimaszombat és Vidéke Társulás elnöke. Szakmai tevékenységét 14 önálló kötet és több mint 150 tanulmány tanúsítja.
– Szinte lehetetlen felsorolni azokat a tevékenységeket, amelybe bekapcsolódik, és amelyeket jelenleg is gyakorol. Nyilván ismeri az ajánlás szövegét, megemlítene belőle néhány kiemelt aktivitást?
– Szerepel benne egyebek között a muzeológusi tevékenységem, a jelenlegi, Református Tudományos Gyűjteményekben végzett munkám, illetve a közéleti szerepvállalásaimnak azon része, amely a magyar kultúra ápolásával kapcsolatos. Példaként ott szerepel az, hogy többekkel együtt nekem is részem volt az 1989-et követő években, Gömörben a magyar múlt rehabilitálásában, abban, hogy jeleseinkről közterületeket neveztek el, illetve a magyar kultúra számos kiválósága, mint például Arany János, Bartók Béla, Izsó Miklós, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, a Tóth család stb. szobrot vagy emléktáblát kapott a régióban. Az indoklásban szerepel továbbá a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulás keretében kifejtett munkám is. Nem kötelező udvariasságból, hanem meggyőződésből hangsúlyozom, hogy mindezt nem egyedül, hanem másokkal közösen végeztem. Gondolok itt a rimaszombati Magyar Közösségi Ház és a Petőfi ház felújítására, vagy a Petőfi-szobor felállítására. Noha én voltam az, aki a Magyar Kultúra Lovagja címet Budapesten átvehettem, de a megtiszteltetés nem csak nekem szól, hanem általam sokaknak. Mindazoknak is, akik akár a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületben, akár a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulatban, akár a Simonyi Alapítványban részesei voltak az elmúlt húsz esztendőnek.
– Kiadványaiból ismertek gazdag népköltészeti gyűjtő munkái.
– Azt kell mondanom, hogy ez a munka inkább már a múltnak a része, jelenleg nincs időm erre. A múltban valóban erőteljesen foglalkoztatott ez a téma, s örülök neki, hogy számos dolgot sikerült elvégezni. 1994-ben, majdnem első könyvemként jelent meg a Madách Posonium és az Akadémiai Kiadó közös gondozásában a „Baracai népköltészet” című monográfia, amely egy falumbéli idős asszony tudását tartalmazza. Ez a munka a maga nemében azért volt úttörő jellegű, mert a néprajzkutatás által egyéni kutatásnak nevezett iránynak egy új lehetőségét mutatta be. Nem arra összpontosítottam a figyelmet, hogy egy kiváló énekes, vagy mesemondó teljes vonatkozó repertoárját felgyűjtsem, mint tették azt jeles elődeim, hanem egy ember, Tóth Balázsné Csák Margit teljes tudásanyagának bemutatására törekedtem, függetlenül a műfaji korlátoktól. A mű annak idején a magyar folklorisztika egyik nagyon rangos sorozatában, az Új Magyar Népköltési Gyűjteményben jelenhetett meg.
– És az „Öt gömöri hősmese”?
– Az Úristen összehozott a 70-es évek elején egy korombeli, cigány származású férfival, akiről aztán kiderült, hogy hihetetlen kincsnek a birtokosa. Mesemondóként olyan tehetségű ember, mint ő volt, szerintem, a szlovákiai magyarság körében eddig nem volt, de az összmagyarságot tekintve sem vannak sokan. Busa Viktornak hívták, már nem él, pár évvel ezelőtt temettük el Rimaszécsen. Önkritikusan kell megállapítanom, hogy ennek a kivételes tehetségű embernek a tudásanyagát nem sikerült teljességgel kiaknázni. Az általa előadott hősmesék nagyon közeli kapcsolatot mutatnak a hősepikával, amely hajdani nagy íróinkat annyit foglalkoztatta, Vörösmartytól Aranyig. A szöveg annyira lüktető, hogy szinte kívánkozik annak sorokba tördelése. Régóta dédelgetett tervem ezt megtenni, s afféle képzelt magyar hősepikát letenni az asztalra. Ez költői ihletettség nélkül aligha lehetséges. Éppen ezért több ismert költőnket megszólítottam már, és van is iránta érdeklődő…
– Az ön ötlete volt Petőfi Sándor szobrának felállítása a városban. Hogy is volt ez?
– Az egyik március 15-én megtartott ünnepi beszédemben elmondtam, hogy illő és szükséges lenne Petőfi Sándor köztéri szobrát Rimaszombatban felállítani. Megalkotni nem szükséges, mert megtette azt már Ferenczy István tanítványa, Izsó Miklós, a gipszminta pedig több mint egy évszázada itt van Rimaszombatban. Az történt ugyanis, hogy 1860-ban Reményi Ede hegedűművész kezdeményezte Petőfi Sándor köztéri szobrának felállítását Budapesten. A kor legjelesebb szobrászát, Izsó Miklóst kérték fel a tervezet elkészítésére. A művész több változatban is megformázta a költőt, ám váratlan halála miatt a munka félbeszakadt. Az elkészült tervezeteket a szoborbizottság különböző szervezeteknek ajánlotta fel. Így került a későbbi szobor gipszmintája (két további kismintával együtt) 1882 tavaszán Rimaszombatba, s lett az alakulófélben lévő megyei múzeum, a mai Gömör-Kishonti Múzeum első számú gyűjteményi tárgya. Az intézmény felelős emberei hűségesen megőrizték a becses ajándékot, már csak bronzba kellett önteni. Az elkészült alkotást 2004 tavaszán, a Tompa Mihály téren sikerült felavatni. Én úgy emlékszem vissza a szoborállítás folyamatára, mint a gömöri, de a szlovákiai magyarság, sőt, az összmagyarság összefogásának legszebb helyi példájára… A gondolat sokakat megérintett. Senkit nem kellett megkérni, hogy adományozzon, mindenki sajátjának tekintette az ügyet. Ki-ki hozta a maga 50, 100, 500, 1000 vagy 10 000 koronáját, de voltak, akik ennél is többet ajándékoztak. Jöttek az intézmények, az önkormányzatok is… Persze, időnként értek negatív élmények is a szoborral kapcsolatosan. A minap olvastam például egy Rimaszombatból elszármazott, Svájcban élő kitűnő írónő, Ilma Rakusa önéletrajzi művét. Rimaszombati látogatása kapcsán megjegyzi azt is, hogy Petőfi Sándor szobra nem nyerte el a tetszését. Azt a kérdést is felteszi, hogy a magyaroknak csak ilyen jár? Sajnálom, hogy a jeles írónő ennyire félreértette az alkotó és szoborállítók szándékát. Izsó Miklós a szobrot ilyennek alkotta meg, és Petőfi a való életben is ilyen volt. Kistermetű ember, aki lélekben magasodik fölénk.
– A bársonyos forradalmat követő években nem csak régészettel és néprajzzal foglalkozott, hanem aktívan bekapcsolódott a politikai életbe is.
– Hát igen! Ez az értelmiségi ember sorsa az ilyen helyzetekben. Ők azok, akik a barikádokra állnak, s ha úgy adódik „elviszi a balhét”. A politikusok nem tolongnak a barikádokra, ők többnyire csak akkor lépnek színre, amikor lezajlott a forradalom. Magam is bekapcsolódtam az események zajlásába, mert kötelességemnek tartottam. Tagja voltam a Független Magyar Kezdeményezésnek, majd egyik alapítója voltam az Együttélés Politikai Mozgalom regionális szervezetének, de országosan is tevékenykedtem benne, később bekapcsolódtam az MKP munkájába is, de akkor már távozóban. Ma már pártpolitikával egyáltalán nem foglalkozom.
– Pedig úgy tudom, hogy felkínálták a kulturális államtitkári posztot is önnek, de nem fogadta el. Miért?
Igen, felkínálták. Nem tagadom, kellemesen meglepett a felkérés. Gondolkodási időt kértem. Megbeszéltem a családommal, azokkal az emberekkel, akiknek a véleménye számomra mérvadó volt, s azután nemet mondtam.
– Nem bánta meg?
– Nem. Ha akkor elfogadom, meglehet, olyan pályára állok, amely elsodor magával. Ma már világosan látom, hogy, a szó jó értelmében véve, én tényleg forradalmár voltam, értelmiségi a pártpolitikában. Én azonban nem vagyok politikusi alkat, rajtam nincs olyan vastag bőr, hogy az ütések lepattogjanak rólam. Érzékeny ember vagyok, fáj az igazságtalanság. A közéleti tevékenység olyan pálya, ahol az ember sebeket oszt és sebeket kap, olykor akaratlanul is. Ma már tudom, nagy kegyelmet gyakorolt velem az Úristen, amikor úgy irányította a lépteimet, hogy ne kerüljek be a nagypolitikába. Nagy kegyelmet gyakorolt, mert lehetőséget adott számomra annak a munkának a végzésére, amelyet talán a legnagyobb haszonnal tudok végezni. Kutathattam, publikálhattam… S még valami: régészet-néprajz szakos diplomával megadatott számomra, hogy a katedrára állhattam. Életem egyik meghatározó élménye, hogy évekig taníthattam történelmet a Tompa Mihály Református Gimnáziumban. Taníthattam egyetemen is, Nyitrán. Ezek a munkahelyek anyagilag kevésbé voltak előnyösek, mint egy államtitkári poszt, de szellemileg ez a munka engem kielégített, és számomra ez volt és marad fontos. Nyugodt lelkiismerettel feküdtem és fekszem le este, és keltem, kelek fel reggel.
Farkas Ottó, Szabad Újság/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31915,32059″}