Petíciók, nyílt levelek, hozzászólások, és egyéb hangoskodások, melldöngetések mossák a világhálón vagy a villámlevelezésekben az emberek agyát. Az internet egy fantasztikus lehetőség, mellyel azonban könnyedén vissza lehet élni. Sehol nem igazolható hírek, hamis, torz vélekedések, ideológiák, álvallások, beteges agyrémek terjednek fénysebességgel.
Nem kért, haszontalan témákban kapok tucatjával leveleket, gyanús üzleti ajánlatokat, vagy éppen fiatal hölgyek kínálják szerelmüket, mert meglátták képemet a „facérbookon” és azóta elemészti őket a vágy, hogy csakis az enyémek legyenek. Éljenek a dél-amerikai pampákon, vagy az afrikai piramisok tövében, netán a kelet-ázsiai zikkurátok árnyékában, Szibériában, a Bajkál-tó partján. Rejtély, hogy a közelebbi hölgyekre miért nem hat mágneses erőm, csak a távolabbi vidékeken! Majd fölkeresem ezügyben az internetboszorkányt, aki engem útbaigazít. „Zolika, lelkem, neked olyan nagy szíved van, hogy nem is tudod!” – hallom az internetcigányasszony bevezetőjét! Minő szerencse ért!
A fent említett „szerelem” csak arra játszik, hogy meglágyult szívű öregurak pénzszámláját csapolják meg. Látnom kell, nem sikertelenül, mert létezik egy honlap, ahol föl vannak tüntetve ezeknek a hölgyeknek (?) az (ál)neveik és fotóik (valóban az övék?), hogy a szerelemre éhes naiv aggastyánok és „fiastyánok” ne dőljenek be a szerelmes turbékolásnak.
Gyermekkorom egyik olvasmánya jut eszembe. A szerző arról értekezett, hogy ha sikerülne olyan nyomdagépet szerkeszteni, mely folyamatosan változtatná a betűk kombinációit, hosszú idő alatt voltaképpen egy ilyen masina segítségével ki lehetne nyomtatni a világ összes irományát – az eljövendőket is -, minden variánsával az összes létező és nem létező nyelven, de annak ellenkezőjét is. Nem mennénk vele semmire, mert egyrészt egy olyan halmaz keletkezne, melyet senki sem lenne képes áttekinteni, értékelni, nemhogy leválasztani a hamisat és értéktelent. Ilyen nyomdagépünk nem lesz soha, de kaptunk helyette világhálót, melyen azután minden szemét is terjed az értékes információkkal összegubancolva.
Egyik ilyen bosszantó hír, mely bumerángként tér vissza hozzám, hiába cáfolom tucatszámra, arról „tudósít”, hogy az 1960-as évek elején „Kijevben régészeti feltárás során a Magyar-hegyen [ilyen valóban van] találtak 9000 darab rovásírással teleírt pergamenpapírt tökéletes állapotban. A kutató régész Armatov akadémikus az egészet elküldte futárral a Magyar Tudományos Akadémiának. Őt száműzték Szibériába a 9000 darab pergamen pedig szőrén-szálán eltűnt. Mai napig semmit nem tudni róla. A finnugristák hallgatnak…”
Ezzel az a gond, hogy Armatov akadémikusra nem sikerült rábukkannom. De ez még hagyján. Akik ezt a hírt továbbadják, józan eszüket lefagyasztották. Hiába, hideg van, na! Ha egy múzeum régészei bármit találnak – kommunizmus ide vagy oda – az annak az országnak a kincse, tulajdona. Nincs olyan közgyűjtemény a világon, mely leleteit csak úgy ide-oda küldözgetné, főleg nem futárral! Nem kell tudnunk semmit sem a talált leletekkel kapcsolatos eljárásról ahhoz, hogy szinte bizonyossággal sejtsünk egyet és mást. Ha bárhol a világon találnak egy leletet, azt megtisztítják, esetleg restaurálják, jegyzőkönyvet vesznek föl róla, majd az illetékes múzeumba kerül, esetleg – ha különlegesen értékes – trezorba. Ha más országbeli szakemberekre van szükség, akkor meghívják őket a lelet értelmezéséhez. Ebben az esetben a szabályos eljárás az lett volna, ha az anyagot lefényképezik és a fotókat továbbítják Magyarországra. De hány pergamenre írt lelet akad a honfoglalás korából? Nem folytatom a kérdések sorát. Mindezt csak azért írtam le, mert egy bizonyos Pásztorfi István nyílt levelet írt az MTA-nak. Ennek hangneme messze áll attól, amit tárgyilagos, tisztességes írásnak lehet mondani. Nem civilizált szöveg. A lángoló szerző nem gondolva végig az imént mondottakat, nekiment az MTA-nak, mint egy bizonyos etnikum állítólag az anyjának és számon kéri a nyilván nem létező 9000 tekercset az akadémikusokon a magyar nemzet nevében. A dokumentáció eltüntetését aljas cselekedetnek nevezi és ezért a magyar nemzet gyilkosainak, a pénzistent imádó, nyomorult gyűlölködő embereknek bélyegzi az MTA tagjait, akik patkánymódra cselekednek és pokolra kívánja őket. „Elő a seprűkkel, ki a szeméttel, ahová való! Elég volt a nemzetgyilkosokból, bűnözőkből, legalsó, közép- és legfelső szinten egyaránt!” Majd azzal fejezi be minősíthetetlen levelét, hogy tisztességes magyar jövőt kér az Úristentől. Ez már önmagában is istenkísértés ilyen pocskondiázás után, de ezen a ponton fejezzük be ezt a történetet.
De miért is hozakodtam ezzel elő? Mert a meggondolatlan és forrófejű Pásztorfi nekiment Horthy Miklós unokájának is egy nyílt levélben. Ez is divatos műfaj, az önmegtartóztatás, az önreflexió és önvizsgálat, valamint józanság annál kevésbé. Ugyanis a The Guardian angol baloldali napilap nyílt levelet közölt a budapesti Új Színházzal kapcsolatosan (2012.I.26., Open, liberal theatre under fire in Hungary – Nyitott liberális színház tűz alatt Magyarországon). 65 neves rendező, forgatókönyvíró és közéleti személyiség írta alá, amit még Horthy István Sharif, George Szirtes költő-műfordító és Schiff András Kossuth-díjas zongoraművész is ellátott kézjegyével. Az utóbbi már korábban szintén írt egy olvasói levelet a Washington Postba, melyben megkérdőjelezte Magyarország készen áll-e az Európai Unió soros elnökségére. Schiff szerint ugyanis „a toleranciaszint Magyarországon rendkívül alacsony, a rasszizmus, a romák diszkriminációja, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a sovinizmus és reakciós nacionalizmus nagyon aggasztó.” Idegengyűlölettel és reakciós nacionalizmussal vádolta a magyar kormányt, kritizálta a magyar médiatörvényt ( 2011.01.23.). A történelem azóta az előbbi ügyben megcáfolta Schiffet. A művész évek óta Firenzében él. Úgy tűnik, onnan ilyennek látszik Magyarország. Vajon honnan ismeri a magyarországi valós helyzetet? Vagy ki tájékoztatta félre? Nem hiszem, hogy naponta bújja az internetet és tanulmányozza a hazai sajtót, levelezik a társadalom széles rétegeivel, skype-ol, hogy korrekt véleményt alakíthasson ki. Erre egyszerűen nem lehet ideje. Ugyanis a Gyurcsány- és Bajnai-kormány idején zajló embertelenségek ellen egy szava sem volt! Akkor nem figyelt Magyarországra? Csak most? De a kisebbségi léthez sincs hozzáfűznivalója.
Az egyik levélíró édesanyja jegyezte le: „Trianon súlyosan érintette családunkat is, minthogy apám, Edelsheim Gyulai Lipót gróf birtokait Csehszlovákiához csatolták. Születésem után szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyják Budapestet és észak-magyarországi birtokukra, a Nyitra körzetében lévő Felső Elefántra utaznak három lányukkal, mert ott nagyobb biztonságban érezték magukat. (…) Ezen az észak-magyarországi nagybirtokon volt egy Szent János nevét viselő nagy vidéki kastély, amely 1369-től 1786-ig a pálos szerzetesrend legnagyobb kolostoraként működött. A pálos rend az első világháború után, Horthy Miklós kormányzósága idején ismét megalakult.
Az említett kolostorban élt a híres szerzetes költő, Ányos Pál, és II. Rákóczi Ferenc ott tartott tárgyalásokat a szabadságharc idején. Miután a pálosokat a XVIII. század végén feloszlatták, a kolostor pusztulásnak indult. Baglyok és denevérek fészkeltek a templomban, az eső és a szél behatolt a törött ablakokon, amíg aztán egy szép napon «a nemes és hozzáértő Edelsheim Gyulai Lipót báró, akinek lelkét megejtette a viharvert kolostorrom, véget vetett a megszentségtelenítésnek, és földi paradicsomot teremtett ott családjának», 1894-ben nagyapám úgy döntött, hogy eladja a brezovicai Gyulai-birtokot Magyarország déli részén (ma Horvátország), és a Szent János-kolostorba költözik. Azért határozott így, mert a brezovicai birtok egy része mocsaras volt, és nagyanyám maláriában szenvedett.
Nagyapa beleszeretett a kolostorba és környezetébe, és egy a közeli Nyitrán élő ügyvédtől megvette a birtokot. Kétségbeejtő látvány fogadta. Az öreg templomból istállót csináltak, a kriptát feltörték és kirabolták. A nyitott sírok mellett koponyák és csontok hevertek. Nagyapám új koporsókba rakatta az emberi maradványokat, és sírhelyet talált számukra a legközelebbi temetőben. Felnyittatott két, még érintetlen sírt, és az ott talált ékszereket és ruhadarabokat átadta a budapesti Nemzeti Múzeumnak. A kolostor mellett kis település volt, az ottaniak számára nagyapám új házakat építtetett a két kilométernyire fekvő faluban. A falu kis nemesi kúriája szintén a birtokhoz tartozott. Mi először ott laktunk, nagyszüleim pedig a «nagy házban». A két házat kis és nagy kastélynak nevezték. Nem sokkal nagyanyám 1924-ben bekövetkezett halála után nagyapám Budapestre költözött, mi pedig beköltöztünk a mesés «nagy kastélyba». Apám otthona Trianon után immár nem Magyarországon volt, hanem Csehszlovákiában. Alkalmazkodnia kellett az új helyzethez ” – így emlékezik vissza gyermekkora színhelyére Gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy Miklós menye, ifj. Horthy István Sharif édesanyja, aki 1941-ben született.
Az alma ebben az esetben messze esett fájától, mert az Angliában élő fizikus és építészmérnök 1965-ben áttért az iszlám vallásra.
Pásztorfi valamilyen oknál fogva levelében letegezi Horthy Istvánt és kioktatja, összevetve nagyapja erényeit, az unoka silány magatartásával. Ez persze egy leegyszerűsített és egyoldalú kép. Az, hogy valaki rossz lépést tett, még nem lehet róla leszedni a keresztvizet. Pásztorfi ilyen módon pont azt az eszmét járatja le, amely nevében epébe mártotta tollát. Még szorongatott helyzetben sem kellene megtalálni a civilizált hangot, a fegyelmezett magatartást? Az udvariasság önvédelem – olvastam valahol. Miért adjunk olcsó labdákat az ellenlábasoknak!? Vagy ez a cél?
A hőzöngést leszámítva, azonban van e nyílt levélnek megfontolandó része is. Igen, elgondolkoztató, hogy olyan emberek, mint Horthy István Sharif miért ír alá egy nyílt levelet, amely egy budapesti színház igazgatójával foglalkozik? Ez nem lenne kérdés, ha az egykori kormányzó unokája alkalomadtán véleményt nyilvánított volna a magyarsággal kapcsolatos egyéb ügyekben. Akár a határon túli magyarok érdekében, már csak családi kötelékei révén. Viszont őt akkor hallottuk utoljára, amikor nagyapjával kapcsolatosan mondott egy korrekt beszédet az újratemetés alkalmával (1993). Azóta mélyen hallgatott. Ez a tizedrendű ügy vajon miért keltette föl érdeklődését? Horthy unokája bizonyára tudja, a demokrácia arról is szól, hogy olyan emberek kerülnek pozícióba, akiknek eszmevilágával nem biztos, hogy egyet kell érteni. De milyen veszélyt jelent Dörner György a magyar demokrácia számára? Ráadásul sohasem vállalta a Jobbikot. („Sokan természetesnek veszik, hogy ezért jobbikos vagyok, de tévednek.” – nyilatkozta.) Ez szakmai kérdés. Jó rendező Dörner? Erről sajnos vajmi kevés szó esik a nyílt levélben. Külön fájdalmas, hogy a The Guardian levelének illusztris aláírói a Beneš-dekrétumokról, vagy a temerini fiukról, Tóásó Elődről nem tudnak, vagy – ami rosszabb – nem akarnak tudni, sem egyéb emberi jogokat sértő visszaélésekről a magyarokkal szemben. Ez vajon nem veszélyezteti még inkább a demokráciát? Ezek az ügyek nem aggasztóak és elsőrangúan fontosak?
De mi is van az ominózus levélben, amelyet a brit baloldali napilapban közzétettek? Az aláírók fölszólítják a brit külügyminisztert és a nemzetközi közösséget arra, hogy gyakoroljanak nyomást a magyar kormányra az Új Színház vezetői kinevezésének visszavonása érdekében, mert Dörner György, az Új Színház kinevezett igazgatója „a romaellenes, melegellenes és antiszemita Jobbik pártot támogatja”. [Láttuk, ez hazugság!] A párt elnökjelöltje nemrégiben kijelentette – legalábbis a levélírók szerint -, hogy a zsidók „tetves, koszos gyilkosok”. Nagyon messze áll tőlem Vona Gábor eszmevilága, de vajon ezt a kijelentést mikor tette? Nagy botrány lett volna belőle, ha igaz!
Az Új Színház jelenleg magyar és külföldi szerzők darabjait egyaránt játssza – folytatódik a levél -, Schillertől Shakespeare-ig. Dörner ugyanakkor „vissza akarja fordítani a magyarországi degenerált, beteg liberális hegemóniát”, azzal hogy leállítja a külföldi szemét színpadra állítását és magyar darabokra összpontosít. Ezek között vannak barátja és tanácsadója, a nyíltan antiszemita, a zsidó összeesküvés-elméletet valló Csurka István munkái” – áll a levélben. A szerzők szerint lehetséges, hogy az Új Színházban végrehajtott váltás nem az utolsó. A Jobbik és „más szélsőjobboldali csoportok a Nemzeti Színház ellen is kampányolnak és demonstrálnak, az ott folyó munkát obszcénnak, pornográfnak, melegnek, nemzetellenesnek és magyarellenesnek” nevezve. A világra nyitott, liberális magyar színház elleni kampány része az intolerancia felé tartó, demokráciaellenes magyarországi folyamatnak” – vélik. „Támogatjuk azokat a magyar színházi személyiségeket, akik ellenzik ezt a kinevezést, és sürgetjük kormányunkat, hogy követeljék a magyar kormánytól e döntés visszavonását” – fejeződik be a „dicső” levél.
A levélírók sajátos optikája, képmutatása zavaró. Miért kellene egy jó ízlésű embernek eltűrnie, hogy pornográfiát, beteges hajlamokat, homoszexuális rabbikat, nyílt önkielégítést lásson a magyar nemzet színpadán? Vagy ez már szélsőjobboldali gondolkodásmód? Akkor bizony Jézus Krisztus is szélsőjobboldali lett volna? Ma nem venné elő a korbácsot és a művészet eme megbecstelenítőit nem kergetné ki a művészet templomából?
De uraim, ez vajon mitől művészet? Vagy már nem szabad nevén nevezni a dolgokat? Úgy látszik, politikailag nem korrekt, ha a magzatelhajtást gyilkosságnak nevezzük, a nyílt színi szexuális ízetlenséget – bocsánat: a life shaw-t – beteges pornográfiának? Vagy Önök nem olvastak Orwellt!? Mindez nem minden nemzetet támadó, aláásó aljasság? A lélekrombolás művészetté lépett elő? Akkor ez nem „halálművészet”? Csurka számos publicisztikai írását ellenérzéssel olvastam, sőt egy bizonyos idő után abbahagytam tanulmányozásukat, mert elfogadhatatlanok voltak számomra. De miért ne lehetne bemutatni színdarabjait, melyek nem antiszemiták!?
Az aláíró uriemberek esetében kénytelen vagyok kétségbe vonni jóindulatukat, tájékozottságukat és igyekezetük tisztességét. Persze, sokkal könnyebb körbeinternetezni néhány befolyásos személyiséget, megfogalmazni egy vaskos kifejezésekkel megtűzdelt pamfletet (nagyot fog legalább szólni!) és azt közzétenni, mint megismerni a valóságot! Az ugyanis időigényes foglalatosság. De éppen azoknak kellene fölemelniük óvó szavukat, akik e nemzet gyermekei, itt éltek és nem beállni a hamis kórusba bőgni. Vagy már mindenki szarvassá változik!? Nemcsak írók árulása létezik, művészeké is! Ilyen ez a világ, melyben azok, akiknek rangjuk van, nem éreznek erkölcsi felelősséget az igazság iránt, de telekiabálják a világot rágalmaikkal. Ez teszi tönkre, szennyezi világunkat! Nincs elég gond, baj, embertelenség?
Lehetnének további kérdéseink is. De azt egyszerűen elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a „negyedik hatalmi ág”, a sajtó már régen túllépte saját társadalmi megbízatását és a tisztesség területét. Nem korrektül tájékoztatni akar, hanem formálni a közvéleményt. Csúnyább szóval élve: manipulálni, sőt kivégezni, buktatni. Nem most kezdődött ez a folyamát. Már kétszáz éve. Az első áldozat Grigorij Alekszandrovics Patyomkin lett. Sok települést, várost alapított, melyek mindmáig léteznek. Mégis azt fogta rá a korabeli sajtó, álfalvakat épített, hogy megtévessze a cárnőt utazásai során. Hogy a valóság más? Kit érdekel! A sajtó, a szlovákiai is, mindmáig terjeszti ezt a hazugságot.
Még egy gond van, amit ezek az emberek nem vesznek figyelembe. Lejáratják a baloldali és liberális értékeket!
Kísértet járja be Európát! A beteges álliberalizmus kísértete! Itt az ideje, hogy fellépjünk ellene!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
