A Pátria rádió március 14-i Lélektől lélekig c. adásában György András beszélgetett Feszty Zsolttal a családról, az életéről, tevékenységéről, melynek szerkesztett változatát alább olvashatják.
A beszélgetésből rögtön az elején kicsendült, hogy Feszty Zsolt már nem utolsó férfi sarja a híres Feszty családnak, mivel hála Istennek, fia révén, újabb sarjjal bővült a Feszty nemzedék. Azt is megtudhattuk róla, hogy hivatása és végzettsége ugyan református lelkész, de 2005 nyara óta gyakorlatilag nem ebben a hivatásban dolgozik.
A nagyapja, id. Feszty István volt, akiről már a múlt században is azt mondták, hogy az előző század szülötte. Tehát ez önmagában is kuriózum, ha az embernek a nagyapja 1897-es születésű. Azt kell tudni, hogy ő későn nősült.,40-41 éves volt, ezután születtek a gyerekei. Négy gyermeke volt.
Felemelő érzés volt Gyallán lenni, a szülői házban, Feszty kúriában, amely egy élő múzeum. „Régi fegyverekkel volt tele a fal, lándzsával, dárdával, karddal, tőrrel, pajzzsal. Ezekről utólag derült ki, hogy Feszty Árpád gyűjtései voltak, amikor ő a Feszty-körkép festéséhez készült, bejárta a világot, gyűjtött mindenféle olyan dolgokat, amiről akkor, abban az időben azt gondolták, hogy megközelítőleg hasonlíthat a honfoglalási viselethez. A másik dolog, ami meghatározó volt, az a körképnek ilyen rézmetszetes nyomtatott változata. Nem volt olyan év, hogy ez háromszor, négyszer ne lett volna kibontva és elmagyarázva, hogy ez itt a Verecke-i szoros, ez itt a munkácsi vár helye, ez itt a Latorca, kik a magyarok, kik az ellenség. Mindig át lett véve a kép, mindig több lett mondva róla. És a nagyapám az magában is valóban egy utolsó hírmondója volt ennek a 19. és 20. századbeli kornak. Egy csoda volt, töretlen bizalommal, hittel. És ami még mindig ehhez a házhoz köthető, ill. a Feszty nagyszülőkhöz, hogy ha nálunk születésnapon, névnapon a szűk család összejött, az 30 ember volt és mindegyiken fényképezve voltunk. Mindig volt fénykép készítve az unokákról és ezek az unokák évről évre szaporodtak, mígnem 12 lett. Később értettem meg már a nagyapám halála után, sőt már mikor magam is szülővé váltam, hogy ez mit jelenthetett annak az embernek, akit 48-49 évesen kisemmiztek mindenéből. Ez mekkora elégtétel lehetett neki, hogy van folytatás, és hogy a lelki örökségeknek is van folytatója” – idézi fel Feszty Zsolt, majd így folytatja: „Én sosem láttam fájdalmat bennük, sem a nagyapámban, sem a nagyanyámban. Amit megtudtunk, azt a nagyapám halála után jóval, az édesapámék révén. Nagyapám 1987-ben halt meg. Arra emlékszem, akkor már 15-16 éves lehettem, amikor egy ilyen családi együttlét alkalmával kijelentette, hogy rövidesen az oroszok ki fognak vonulni. Ekkor 1985-86-ot írtunk. Nem hitte senki, hogy ez valóra válik, és ő ezt kijelentette. Nyilván az ő élettapasztalatával más mozaikokat rakott össze, átlátta a világ folyamatait, pontosan tudta, hogy miből mi következhet, meg is döbbent mindenki, el is hallgatott mindenki egy pillanatra, mert mi lesz, ha kimegy a falak közül ez a gondolat, de ő már megtehette azt akkor, hogy kimondja, amit gondol. Nem is maga miatt mondta ki, én az hiszem, hanem a gyerekei miatt, akkor voltak a maguk 30-40-es éveikben járó felnőttek. Olyan biztatásképpen hangzott el ez. Se a meghurcoltatásokról, se a megaláztatásokról, semmiről sem hallottunk mi.
A Feszty fiúk, ők 6-an voltak meg 2 lánytestvér. Tehát azt kell tudni, hogy 13 gyermek született, abból 8 maradt életben. A 6 fiú egyike volt az Árpád és a legfiatalabb fiú volt a Feszty Béla, az én dédnagyapám, a magáét ő is hozzá rakta a közöshöz, mert három cikluson keresztül volt az akkori Magyarország képviselője az országgyűlésben. Nagyon jó építész is volt a fiúk között Feszty Adolf és Gyula. Volt köztük egy szenzációs tehetségű jogász is, Feszty Lajos, aki a tatai gróf Eszterházy családnak lett idővel a jószágkormányzója, intézője. És hát volt egy katonatiszt a Feszty István, aki nagyon fiatalon halt meg, de óriási lovas teljesítményekre volt képes, Bécs-Berlin lovas távot teljesített kétszer. Néhány nap alatt lelovagolt Ógyalláról Fiuméba, s Neki ez egy kedvtelés volt, míg másnak egy megerőltető próba. 400 hektáros birtok ez, amiről beszélgetünk, amit a nagyapám átvesz és felvirágoztat és hát gyakorlatilag a Beneši-dekrétumokkal ez úszik el, és hát a dekrétumokkal együtt nyilván a megélhetés is, és azt kell, hogy mondjam, a felelősség is túl sok emberért, akiknek munkát adott. Arra emlékszem, hogy gyerekként, ha végig sétáltunk Ógyallán az emberek messziről köszöntek a nagyszüleimnek, olyan tisztelettel, amit nem értettem. Nagyapámat és nagyanyámat Kingyesre rakják. Nem volt ez egy olyan nagy büntetés nekik, hiszen ez a kingyesi tanya is az ő birtokukhoz tartozott. De ott azért szűkösebben voltak. De mindezért nem örököltünk tőlük fájdalmat csak tartást, meg állandó sugárzó örömöt láttunk rajtuk” – mondja.
Arra a kérdésre, hogy mikor kezdett benne ébredezni a Feszty öntudat, úgy válaszolt, hogy már 6-7 éves korától, de inkább azt tartja kérdésnek, hogy mikor került a helyére. „Ahhoz nagyon kellett a hitre jutás; hogy ez az egész a helyére kerüljön, hogy az ember nagy-nagy alázattal és tulajdonképpen ajándékként fogadja azt, hogy egy ilyen családba születhetett. Nálam kb. 21 éves korom után jött el, hogy úgy rám roskadt ez az egész névviselés, mert addigra rájöttem, hogy semmi közöm ahhoz a teljesítményhez, amit az elődök elértek, viszont lesz mit csinálni, hogy azt a magasra tett lécet le ne verjem. És ha az életem végén majd annyit elmondhatok, hogy nem vertem le, akkor elmondhatom azt is, hogy talán mindent megtettem. Nagyon nehéz túlszárnyalni, borzasztóan nehéz.” – fogalmaz Feszty Zsolt.
A Feszty család híresen katolikus, főleg a nagymama révén. Mély hit volt ez, buzgó, szorgalmas vallásgyakorlással együtt, szavakba nem foglalható emberséggel párosult és szeretettel. A Feszty gyerekeknek kötelezően kellett elsőáldozniuk, bérmálkozniuk. Zsolt aztán később, amikor leszerelt a hadseregtől, egy évet dolgozott. Akkoriban találkozott egy lánnyal, aki miatt elkezdett református bibliaórára járni. „Életemben először ott tapasztaltam meg azt, hogy itt először vagyok jelen, mégsem úgy tekintenek rám, mint egy újoncra. Megdöbbentem, hogy milyen természetes módon vannak jelen, nekik ez milyen magától értetődő, hogy ott vannak, és hogy engem ott úgy fogadtak, ahogy gondolom mást is egyébként, mint aki mindig közéjük tartozott. Érdekes volt nekik a véleményem, holott tudásban, ismeretben nem voltam azon a szinten ahol ők, de nem hurrogtak le, nem mondták azt, hogy először vagy itt, vagy miket mondasz. Egyszerűen az ember önmaga lehetett. És ez úgy kezdett elgondolkoztatni. Ez egy olyan 10 hónapos folyamat volt, hogy részt vettem ezeken az alkalmakon, bibliaórákon és azután szökkent az szárba, hogy egy ilyen ifjúsági táborozás után én úgy mentem haza, hogy nekem kell egy Biblia és akkor vettem meg életem első Szentírását, amit a katolikus egyháztól sem kaptam” – idézi fel, majd hozzáteszi, hogy minderről többet mondani nehéz. „Olvastam a Bibliát és elkezdett szólni és nem értettem sosem az egész szót, mindig csak valami kijelentés, gondolat volt. Elkezdtem erősen gondolkodni és ez arra mutatott, hogy nekem lelkésszé kellene lenni. Egy-két napos eltérésekkel jöttek azok az apró figyelmeztetések. Ami az egészet megkoronázta az az az ige volt, hogy „…és ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket tanítókul, némelyeket pásztorokul…”. Ez annyira szíven talált, és akkor éreztem, hogy itt nincs tovább. Mert, hogy a hitben mi történik az emberrel? Kezd olyanná alakulni, hogy felismeri azt, nem az a fontos, hogy az ember mit akar, hanem hogy az Isten mit akar. És nem biztos, hogy átlátjuk, hova fog ez mind vezetni, ha az ember az Istennek engedelmeskedik, de olyan jó engedelmeskedni, olyan jó elfogadni ezt a vezetést, annyira egyértelművé válik minden az életben, ami addig átláthatatlan, kibogozhatatlan volt. Hogyan tovább, mit kezdjek az életemmel? És ott van előttem a legnagyobb valótlanság: az hogy katolikus származású Feszty, református lelkész legyen. Pont azon az őszön volt pótfelvételi Sárospatakra /szerintem azóta sem volt pótfelvételi/. A Feszty nagymamám, aki egy erős katolikus identitású asszony volt, ő azt mondta, hogy kisfiam, tedd azt amit a szíved diktál. A szüleim azt mondták, hogy inkább legyek egy hívő református, mint egy hitetlen katolikus és a református nagyanyám – az anyai nagymamám, akinek a családja a Kecskés család évszázadokra visszamenőleg komáromi ref. szekeres gazda família – ő csapta össze a kezét és ő mondta azt, hogy mit fognak szólni ehhez a Fesztyek. No, most azért én ezt jeleztem mindenki fele, hogy engem nem nagyon érdekel az, ki mit szól ehhez. Tudtam, hogy ez az én utam, ezt végig kell vinni. Nagyon kanyargós életutak értek célba ebben az évfolyamban Sárospatakon és kivétel nélkül azt kell, hogy mondjam, hogy nagyszerű lelkészek váltak belőlük. Sok harc volt a teológia, én hozzám a reformátusságot tekintve legközelebb az ún. első reformátori nemzedék került.” – meséli el teológiai pályája kezdetét.
Lelkészi szolgálatba Érsekkéty falucskába került. Közben a komáromi gyülekezetben megismerte leendő feleségét, aki majdnem ugyanolyan utat járt be a hitre jutás területén, mint ő maga. Megszületett az első majd a második lánya. Kétyen sikerült egy egyházi iskolát és óvodát létesíteniük. „Nem tudom elégszer elmondani, hogy ez társak nélkül nem ment volna. Mindig arra törekedtem, hogy csapat alakuljon. Tehát ne lelkészfüggő legyen annak a gyülekezetnek a tevékenysége. Csapat kerekedett, méghozzá jó csapat. Igazolja ezt az, hogy több mint tíz év után is ez az iskola Érsekkétyen és a mindmáig egyetlen magyar ref. egyházi óvoda a Felvidéken, él és virul.”
Feszty Zsolt a felvidéki magyarság megtartásáért, megmaradásáért egyre több feladatot vállal, egyre több munkát. Úgy fogalmaz, hogy a hit cselekvésre indítja az embert, s ez nem merülhet ki az istentiszteletek látogatottságában, nem merülhet ki az igehallgatásban. „Aki olyan szintű elhívást kapott, mint amiben nekem is volt szerencsém részesülni, az a közösség felé is le kell, hogy tegyen valamit. Az ember egy magot elvet, az magától kikel, de nyilván bizonyos körülményeknek teljesülni kell. Jó földnek kell lenni, meg öntözni kell, meg nem szabad hagyni, hogy a gaz hamarabb verje fel a talajt, mint ez a mag megered. Nekem szent meggyőződésem, hogy a hit is valahogy így működik. Az ember akkor érzi rosszul magát, ha nem cselekedhet. Az életem nagyobb felében mindig is foglalkoztatott az, hogy a közért tenni. Trianon kérdés, akár a Beneš-dekrétumok feszegetése, a kitelepítés, a deportálás, vagy akár a mostanáig tartó folyamat, hogy mindig a hátrányunkra születnek döntésék és ebben elfogyunk. Én ezt egy olyan szintre helyezem, hogy nem engedhetem meg Isten szolgájaként az igazságtalanságot. Ezt nem lehet elhallgatni és nem csak magunkért.”
Létrejött Komáromban egy Trianon emlékmű. Feszty Zsolt így idézi vissza a megalkotásának a gondolatát: Reményik Sándornak van a Gyűrűt készítettek című verse. Ezt négy nappal Trianon után írta. Az a Reményik Sándor egyébként, akinek mindkét szülője dobsinai származású felvidéki magyar ember. Amikor 2005-ben haza kerültünk Komáromba, akkor akaratlanul is egy nagyon jó baráti társaságba csöppentem rövid időn belül, ahol ezt a verset ismerték. Ebből a versből született egy ötlet, hogy ezt a gyűrűt készíttessük el, amiről ez a vers szól. A gyűrűt, amibe bele van vésve a dátum június 4 – 1920. És akkor ott felvetődött ebben a baráti körben, hogy állítsunk Trianon emlékművet. A gyűrűnként 2000,-Ft haszonból állt össze az az összeg, amiből megszületett ez a gyűrű-motívumos emlékmű. Ehhez megtaláltuk a megfelelő embert egy szőgyéni fafaragó személyében, akit Smídt Róbertnek hívnak és szó szerint megálmodta ezt az emlékművet. Az én szerepem ebben talán csak az, hogy valahogy meg tudom találni a megfelelő embereket a megfelelő feladatokra és össze tudom fogni őket. Talán a Fesztység az ebben is áll. Valahogy ez egy örökség. Feszty Árpád is asztalhoz tudott ültetni bárkit. Függetlenül a pártállástól, vagy gondolkodási felfogástól. Őnáluk, annál az asztalnál, mindenkinek helye volt – a teljesítményt nézték. Én még azt sem tudom mondani, hogy ez teljesítmény, ez a Trianon-emlékmű. Elégtétel és egy jel elsősorban a fajtánknak, tehát a felvidéki magyaroknak, hogy meg kell állni és végre nem megmaradásról beszélni, gondolkodni, hanem gyarapodásról. Az nem cél – megmaradni, az semmi. Az ember egész életén át gyarapodni próbál, valamit elérni, mindig egy picit többet, közösségben és ennek csak így van értelme és ez egy felkiáltó jelként ott áll ez a szobor” – zárta Feszty Zsolt.
Lejegyezte: Molnár Valéria
Pátria nyomán, Felvidék.ma
