„Megdöbbenve olvasom a tanévkezdés kapcsán megjelent cikkekben az új évben életbe lépő változásokat és azok kommentálását” – alább Varga Lajos jegyzetét osztjuk meg olvasóinkkal.
A legmeglepőbb ha ellentmondás van a cikk címe és tartalma között. A változások az oktatásügyben, azt sugallja, mintha valami előrevivő újdonsággal lepte volna meg az oktatásügyi tárca sok-sok jól fizetett semmittevője a szerencsétlen pedagógustársadalmat, s a még szerencsétlenebb tanulókat szüleikkel, s felmenőikkel együtt. Aztán kiderül, hogy nincs számottevő újság/újdonság a nap alatt, minden maradt a régiben. Bocsánat, azért mégsem teljesen, mert van egy kis változás. Persze ezt is már megszokhattuk, hogy a szlovákiai változások velejárója az iránytévesztés, amikor az előre leggyakrabban a haladással ellenkező irányba kerül. Hogyan is lehetne másként értékelni azt a „forradalmi” változást, mely megengedi, hogy akár 35-40 fős osztályok is létesüljenek, ha a fenntartó, valamivel több falunapot akarván rendezni nem tud eleget az iskolára fordítani. Hol van ez a jogszabály mondjuk az olyantól, amikor a fenntartót kötelezik a lakosok számához mérten teljes szervezettségű iskola működtetésére, ahol a maximális létszám az osztályban nem haladhatja meg a 25 főt – ami a pedagógusnak legalább két percet biztosít minden tanuló számára. Az viszont kétségtelen, hogy a 35-40 fős osztályokban más lehetőségek, más feltételek vannak, mint a 20-25 fős osztályokban.
Ha az oktatásügyet csak és kizárólag a költségeken keresztül kívánjuk kezelni, akkor felhívnám a pénzügyminiszter úr és kompániája figyelmét egy olyan nem is annyira régi rendszerre, amikor egy 1000-1500 lakosú település iskolájában összesen 3, azaz három osztály és tanító volt, igazgatóstul, mindenestül, s tetejében az igazgató még felekezeti kántor (énekvezető) is volt. Az volt ám az alacsony költségű iskola! Van még tehát perspektíva! Volnának még további feleleveníthető költségmegtakarítások, de úgy döntöttem, hogy ezeket csak egy megfelelő árajánlat fejében bocsátom a költségvetést készítők rendelkezésére. Míg erre várok, addig készülve az örök élet nehézségeinek áthidalására, nem olvasok több hírt a honi oktatásügyünkben várható „fejlesztésekről”. Ily módon kevesebb szemvitamint kell vásárolnom, továbbá több szellemi kapacitásom marad unokáim és családom hétköznapjainak elviselhetőbbé tételére, amihez kétségkívül jogom van, sőt ha sikeres leszek ebbéli igyekezetemben, akkor unokáim balzsamszerű válaszreakcióiból emocionális hasznom származik – nem tudom még milyen kulccsal lehet ezt euróra átváltani, hogy az adóalapomba beszámítható legyen, s támogathassam a szegény oktatásügyet.
Varga Lajos, Felvidék.ma
