Gubík László, a Via Nova ICS elnökének beszéde, melyet a lévai emlékünnepségen, az aradi vértanúk emléke előtt tisztelegve mondott el a hősök emlékművénél:
„Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” E szavakkal indult a vesztőhelyre 163 évvel ezelőtt lovag Poeltenberg Ernő.
Nagyon kifejező az idézett gondolat. Nem csak egy honvéd tábornok utolsó szavairól van szó, de e mondat kifejezi a hazájukért harcoló katonák hitvallását és a szabadságharcot mozgató legtüzesebb emberi és katonai erények foglalatát is: a hitet, a hazaszeretetet és a sorsközösség vállalását. Az említett vértanú, a tizenhárom egyike sorsközösséget vállalt 12 mártírtársával, sorsközösséget vállalt egy nemzettel és sorsközösséget vállalt e nemzet által képviselt üggyel. Tette mindezt bécsi születése, osztrák nagybirtokosi származása, és mindannak ellenére, hogy valójában még a kultúra világában se azonosulhatott volna igazán a magyarsággal, hiszen nyelvünkön mindössze káromkodni tudott. És lám, mégis volt a közös származásnál, nyelvnél, kultúránál, egy mindennél erősebb mozgatórugó, mely megingathatatlanná tette meggyőződésében, hogy a magyarok mellett a helye úgy a győztes hadjáratokban, mint a bitófa előtt. Ez a mozgatórugó az egyetemes igazságérzet volt. Ennek megértéséhez nem volt szükség sem közös nyelvre, sem közös hagyományokra. A nemes lélek szívével fogta fel, és igazságérzete kétségtelenné tette számára, hogy a csatában melyik oldalon a helye. Ekképp tudott azonosulni egy bécsi születésű katona a Bécs ellen folytatott harccal, egy osztrák származású nagybirtokos a merev társadalmi különbségek legyőzéséért folytatott küzdelemmel, így vállalván sorsközösséget azzal a néppel, mely Európában a szabadságvágy jelképévé vált. Ez a lelkület, a szabadságharc céljaival való azonosulás mondatta Poeltenberg Ernővel: „Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog.”
Nem csak Poeltenberg Ernő, de az aradi tizenhárom példája önmagában mutatja, hogy a nemzet fogalmának meghatározása nem csupán a közös múlt, a nyelv és a kultúra függvénye. Ez még önmagában nem elegendő sem a nemzettudat, sem a történelem-tudat kialakulása szempontjából. Az aradi tizenhárom közül születésüknél fogva ma mindössze ketten lehetnének magyar állampolgárok. Tudva levő, hogy volt köztük osztrák, német, szerb, horvát, örmény származású katona, és mégis: Vereségük a magyar szabadságharc katonai veresége! Kivégzésük a magyar nép szabadságvágyának kivégzése! Vesztőhelyük pedig a magyar Golgota! Duray Miklós szavaival élve: „Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és a kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen mértékben politikum, azaz három klasszikus tényező függvénye is: közös történelmi tapasztalatok birtoklása a múlt tekintetében, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövőt illetően. Sőt mondhatjuk: e hármas közösségformáló tényező jóvoltából él és működik a nemzet, és ez határozza meg egy nemzet stratégiáját is.”
Ez a fogalomértelmezés ránk, magyarokra hatványozottan igaz. Szeretjük magunkról elhinni, hogy többre vagyunk hivatottak, hogy különleges küldetéssel rendelkezünk. Elvakult ostobaság és balga önimádat lenne azt gondolni, hogy más nemzetek lélekvilága nem táplál hasonló érzületet. Az azonos nyelv, a közös eredetmítosz és a sajátos összetartozás tudat a biztosíték minden nemzet életében arra, hogy jövőjét meghatározó víziót alkosson a maga számára, és történelme magyarázatához, illetve jövőbeli céljai eléréséhez küldetéstudatot társítson. Ez a nemzetek születésének, létezésének és jövőjének természetes velejárója.
Miért válik akkor a magyarul sokáig gyengén beszélő Széchenyi István a magyar reformkor szellemi motorjává? Miért válik a szláv szülőktől származó Petőfi Sándor a magyar szabadságharc költőjévé? És miért válik az osztrák nagybirtokos Poeltenberg Ernő a magyar nemzet vértanújává? Választhatták volna a gondtalan grófi életet, a teljes művészi kibontakozást és a fényes katonai pályafutást is. Ehelyett utuk utolsó stációja a döblingi elmegyógyintézetbe, a világosi csatatérre és az aradi várbörtönbe vezetett. Miért? Tehették fel a kérdést kortársaik, és kérdezhetjük ma is. Miért választja valaki a nehezebb utat? Miért ragaszkodik a végletekig egy közösséghez? Miért megy önként a halálba egy eszméért? Mindez csak is kizárólag szilárd öntudat, célokkal való azonosulás és sorközösség vállalásának a kérdése. Rendíthetetlen igazságérzetből táplálkozó öntudaté, ’48 vívmányaival és a szabadságharc céljaival való azonosulásé és a magyar nemzettel történő sorsközösség vállalásáé.
És itt jön újra szóba a magyar nemzet küldetéstudata. A keleti és a nyugati civilizáció határmezsgyéjén hont foglalva magunkkal hoztuk a keleti világból a nemzetek feletti állameszmét, mely nem rekesztette ki magából a fajilag, nyelvileg vagy jogi szervezetben idegen népeket. Az ezredfordulón ebből született meg immár a nyugati világ keresztény királyságaként a Szent István-i államkoncepció, és erre épült később a Szent Korona-eszmerendszere alatt történelmi közjogunk és a politikai nemzetegység elve is. Ez az örökség tett bennünket, az Európában rokontalan nemzetet alkalmassá arra, hogy különböző korokban egyrészt biztonságos és erős államot adjunk, valamint rendezőjévé váljunk a Kárpát-medence sokféle népének, másrészt a nyugat és a kereszténység védőbástyájává emelkedjünk.
Egy korábbi írásomban jegyeztem, hogy mi, magyarok akkor éltük át a legmagasztosabb pillanatokat, mikor az egyetemes igazságérzet és a magyar szabadságvágy összefonódott a történelem sodrában. Így vívtuk ki megannyiszor nemzeti függetlenségünket, és így értük el a szabad világ csodálatát is. Elegendő a most ünnepelt szabadságharcra gondolnunk, még ha ma, október 6-án ezt nem nemzeti színezetű kokárda rengetegben fürdő örömünnep, hanem fekete szalaggal és mécsesekkel övezett nemzeti gyászünnepély keretében éljük meg. Vagy gondoljunk csak 20. századi történelmünk legdiadalmasabb napjára, melynek ötvenhatodik évfordulóját ünnepelhetjük nemsokára. A másik oldalon épp az egyetemes igazság sárba tiprása vezetett történelmünk legszomorúbb pillanataihoz: szabadságharcaink leveréséhez, hőseink kivégzéséhez vagy épp országunk megcsonkításához. A tanulság tehát: Történelemformáló és időtálló eredményeket csak akkor tudunk elérni, ha fellépünk nemzeti érdekeink mellett, és kiállásunk az egyetemes igazság erejével párosul.
Az előbb említettek miatt tudtak a nagy elmék és a hős szívek származástól, nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül azonosulni a magyar szabadságküzdelmekkel, és ezért van e tekintetben igazuk azoknak, akik a magyarságot küldetésként és nem állapotként értelmezik. Ezt a küldetést tudatosította, és ezért nem cselekedhetett másként Széchenyi, Petőfi és az aradi tizenhárom.
Igazságérzet. Célokkal való azonosulás. Sorsközösség vállalása. Ma is ismerősen hangzanak e kifejezések, és lényegét tekintve ma sem szól másról a történet. Választhatjuk ma is az árral való sodródást, és értelmezhetjük létünk az adott állapotok megéléseként, de igazságérzetünk megálljt is parancsolhat, és a hétköznapi materiális léten túl nemesebb célokkal is azonosulhatunk. A döntés szabadsága megillet bennünket, ahogyan szabadon dönthetünk arról is, hogy mely közösséggel vállaljuk a közös sorsot. Ma még csak a bitófa elé vagy elmegyógyintézetbe se kell kerülnünk döntésünkért, bár ez utóbbira alkalomadtán kísérletet tesz a hatalom. Jövőnk közösségi szinten csak akkor lesz, ha mind gondolatainkban, mind cselekedeteinkben szabad teret hagyunk igazságérzetünk kibontakozásának, és öntudatos polgárokká válunk. Ha tisztában leszünk jogainkkal és nem restellünk élni is velük, illetve ha tisztában leszünk a nekünk kijáró, ám meg nem adott jogokkal, és merünk küzdeni is értük, akkor állíthatjuk, hogy nem céltalan állapotként, hanem eleven küldetésként éljük meg sorsunk. A tét tehát nem más, mint hogy öntudatos polgárként sorsunk alakítóivá, vagy önkéntes agyhalottként sorsunk elszenvedőivé váljunk.
Az öntudatos polgár tetteinek hajtóereje az igazságérzet. Nem azért áll ki jogaiért, mert magyar, hanem azért, mert azok hiánya sérti veleszületett, természetes igazságérzetét. A magyarság vállalása így ma a Felvidéken újra sajátos küldetéstudattal párosul, hiszen sorsközösséget vállalni a magyar közösséggel egyet jelent a nemesebb életcélok felvállalásával. Ha egészséges öntudattal vállaljuk e sorsot, és kiállunk természetes igazságérzetünk mellett, akkor elég belegondolnunk abba, hogy történelmünk legszebb pillanatait az egyetemes igazságérzet és a magyar szabadságvágy találkozásai írták, és már is egy szebb jövő lehetősége rajzolódik elénk.
Merítsünk hitet vértanúink helytállásából, és Kossuth Lajos imájával rójuk le kegyeletünket emlékük előtt:
„Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; ‘s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”
Gubík László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35906,35925″}
