Vladimír Mečiar szinte mindenben tévedett, amit valaha is mondott. Minimum életében kétszer azonban jövendőmondónak bizonyult: először, amikor Ivan Gašparovičcsal kapcsolatban kijelentette, hogy „az adottságai nem teszik lehetővé, hogy méltó módon ellássa a köztársasági elnöki tisztséget”. 15 év távlatából teljes mértékben bebizonyosodott az is, amit az Alkotmánybíróságról mondott, mármint hogy egy „beteg eleme” a társadalomnak.
Amit ugyanis a megválasztott főügyész kapcsán az Ivan Gašparovič, akkori köztársasági elnök és Ivetta Macejková, az Alkotmánybíróság akkori elnök asszonya művel, nem igényel semmiféle jogi elemzést.
Talán csupán egy rövid összefoglalót, amely önmagáért beszél: A köztársasági elnök 16 hónapja visszautasítja a parlament által megválasztott főügyész kinevezését. Mígnem a csigalassúságú Alkotmánybíróság 16 hónap után egy semmitmondó határozattal áll elő, amely semmiféle releváns döntést nem tartalmaz, csupán lehetővé teszi a köztársasági elnöknek, hogy tovább húzza ezt az alkotmányellenes állapotot. A köztársasági elnök erre fel magabiztosan kijelenti – méghozzá a számára kedvező alkotmánybírósági határozattal ellenkező módon – hogy megvárja, amíg az Alkotmánybíróság döntést hoz Čentéš beadványáról. Mi több, a szóvivőjén keresztül szétkürtöli, hogy a huzavonáról tulajdonképpen maga Čentéš tehet (aki egyébként éppen Gašparovič tétlenségét kifogásolja a beadványában!!!). Macejková bírósága pedig társszerzője e vicces történet eme részének is. Čentéš beadványa ugyanis már múlt év novemberétől az asztalán hever. Ez év márciusának elején maga Macejková nyilatkozta ennek kapcsán, hogy az alkotmánybírák „a közeli napokban” döntést hoznak az ügyben. Bizony-bizony azóta eltelt 238, s azok a „közeli napok” csak nem akarnak eljönni…
Mondjuk ki nyíltan: teljesen felesleges bármiféle szakmai elemzésekkel próbálkozni, mivelhogy a jogállam egyszerű semmibevételéről van szó. Az egész folyamatnak semmi köze a joghoz – csupán az ebben résztvevők gyalázatos viselkedéséhez. De mit tegyünk egy olyan államban, amelyben a jogot és az alkotmányosságot a köztársasági elnök az Alkotmánybírósággal karöltve lábbal tiporja?
Egy valamit azért tehetünk: ezekről a gyalázatosságokról nyíltan találgatásokba bocsátkozhatunk.
Mert vajon miért áldozta fel Ivan Gašparovič a Čentéš-ügy oltárán az egyébként is megtépázott hitelének utolsó morzsáit is? Hiszen jómaga inkább konfliktuskerülő ember, egy zsoviális hokista, aki szívesen van mindenkivel jóban. A „homo Gašparovič”, amint Drahoslav Machala mester egy ízben megható módon jellemezte őt. Mečiar mellett ő volt a HZDS jobbik arca, a kortársak vallomása szerint nem értett egyet Gaulieder képviselő kizárásával és Michal Kováč fiának elrablásával sem, de végül mindig gyáván engedett a külső nyomásnak. És valószínűleg így van ez most is: jogászként ugyan tisztában van azzal, hogy jogellenesen cselekszik, de a múltjára való tekintettel, nem tehet mást. A valódi okokra leginkább talán Iveta Radičová fedhetné fel, a volt miniszterelnök asszony azonban nem akar erről nyilvánosan beszélni. Még valamikor a főügyészválasztás előtt hivatalában meglátogatta őt Dobroslav Trnka, a tisztség várományosa, és amint az akkoriban kormányhivatali körökből kiszivárgott, a beszélgetésük a kormányfőt Trnka olyannyira sokkolta, hogy gyakorlatilag kihajította őt a hivatalból. A Trnka-Kočner kettős nyomása tehát nem volt eredményes Radičovánál. Gašparovičnál azonban valószínűleg igen, s azóta Gašparovič Dobroš Trnka távirányítással működő robotja lett. Vagy talán rossz a következtetésünk, elnök úr?
De mi köze ehhez Ivetta Macejkovának? A kérdést másképpen kell feltennünk: Miért lett Ivetta Macejková az Alkotmánybíróság elnöke? Kinevezéséig szinte semmit sem lehetett tudni róla, csak annyit, hogy egy HZDS-hez közeli személyről van szó. Azóta meg, hogy az Alkotmánybíróság elnök asszony lett, annyit tudni róla, hogy sohasem kellett volna, hogy az legyen. (Elegendő elolvasni azt a méltóságon aluli levelet, amelyet március elején a volt igazságügy-miniszter asszonyhoz, Lucia Žitňanskához írt, vagy a legutóbbi, Orosz kollégájának címzett abszurd kijelentését.) Macejková nem mindennapi karrierjének kulcsa éppen Ivan Gašparovič, aki 2007-ben az ország negyedik legfőbb közjogi méltósága volt. Valószínű, hogy ezzel hozható összefüggésbe az átlagon felüli kapcsolatuk is, ami még abból az időből ered, amikor Gašparovič a jogi egyetemen tanított. Persze szót sem érdemelne az egész ügy, ha ma nem befolyásolná az ország jellegét.
Vannak emberek, akik a magas tisztségekbe választásukkal átlépik saját árnyékukat, elsajátítják a közszolgálatiság szellemiségét és megszabadulnak régi függőségeiktől – bár nem tökéletes, de tiszteletre méltó példája ennek az első szlovák köztársasági elnök, Michal Kováč. Ivan Gašparovič és Ivetta Macejková azonban már egy más történet – az ő történetük két közönséges jogászról szól, akik hihetetlenül nagy károkat okoznak ennek az országnak.
.týždeň.sk, Martin Hanus
Ford.: Dunajszky Éva, Felvidék.ma
