A kassai Szent Gellért Magyar Pasztorációs Központban (Várkapu u. 5) tekinthető meg Ócsvár Rezső (1877-1968) és unokája Vízy László (1943) képkiállítása.
Ócsvár Ferenc tanár Szomolnokon, ebben a nem mindennapi múlttal rendelkező szepességi bányavárosban született. A bányaiskola elvégzése után dohánygyári tisztviselő lett – ahol szivarokat gyártottak -, mert a bányák bezártak. Valamikor pénzverde működött a településen és színházat építettek a nádor tiszteletére, forgószínpaddal (Palatinus Színház, 1805), ahová neves előadókat hívtak meg. Christoph Wilibald Gluck és Wolfgang Amadeus Mozart operáit játszották. A település biztosította a zenekart és a többi előadót. Ma ezt kellő színvonalon nem biztos, hogy egy város meg tudná ismételni! Még egy ásványt is elneveztek a településről (szomolnokit), amely ma szinte teljes ismeretlenségben folytatja életét. 1300-nyi lakosával csak álmodozhat az egykori dicső múltról.
Az Ócsvár család a forrásokban a 17. sz. végén tűnik föl, mint protestáns presbiter. Ocsovay Dániel Lipót vésnök II. Rákóczi Ferenc fejedelem szolgálatában állt. A Mária Terézia arcképével díszített arany tallér Ocsovay Ferenc Péter (1725-1743) alkotása. Ezek a családtagok Nagybányán éltek. Amikor az elzálogosított szepesi városokat az uralkodónő visszavette, e család tagjait itt találjuk Ocsovaí, Oltschwar vagy Otschovay néven.
Ócsvár Ferenc a rozsnyói premontrei gimnáziumban érettségizett 1895-ben. Majd Groh István tanár irányítása mellett részt vett hét Gömör megyei középkori templom felképeinek feltárásában. A munkálatokat Székely Bertalan ellenőrizte, aki a fiatalember tanára lett a budapesti Rajztanárképző- és Mintarajziskolában (1899 diploma). Két év önkéntes katonai szolgálat után, a szatmárnémeti katolikus gimnázium tanára lett. Trianon után Pesterzsébetre került, ahol szintén nyugdíjba vonulásáig rajztanárként dolgozott. Unokáit is ő tanította festeni. Nemcsak festett, hanem írt is. Szülővárosa történetét nyugdíjba vonulása után írta meg.
Tusrajzot készített a szomolnoki városházáról, a bányagrófság épületéről és a város leégéséről (1905.VIII.27.). Olajfestményt festett a városról és több részletét megörökítette ugyanúgy, mint a környező vadregényes tájat is. Czinka Pannáról (1711-1772) is olajfestményt késíztett, amint a fejedelemnek muzsikál (1913-19). A valóság az, hogy apja volt II. Rákóczi Ferenc udvari cigányprímása, de a gömöri legendárium évszázadok óta így tudja. Ezt hallotta Ócsvár rozsnyói diákkorában és ezt erősítette meg Jókai regénye is, a Szeretve mind a vérpadig. Még szerencse, hogy az író látásmódja nem befolyásolta. Pedig a nagy mesemondó nem éppen előnyösnek képzelte a hírneves művészt: „A cigányleány remeke volt az asszonyi rútságnak.
Az arcáról nem lehetett megtudni, hogy a harminc esztendőt gázolja-e már, vagy a negyvenet, az olyan ráncos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ráncot vetett a bőr. A haja sűrű volt, és annálfogva gubancos: jaj volt annak a fésűnek, aki abba rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szívelhette magán: addig nem is tűrhette azt a testén, amíg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoldozni világoskék folttal valami fejedelemi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, amiből az a drágább, ami nagyobb (karátszámra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét színeivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s amikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.
Ez volt Ocskaynak az a kedvence, akit a másik két vezér mindenféle praktikával el akart tőle rabolni.
Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg cigányleánynak egy hegedűje, aminek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyűvel, hogy azokon megesett a szíve annak, aki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.
Csak a neveiket ismerjük már a legtöbb dalának. A „halott-tánc”, a „háromszáz özvegy nótája”, „ősapáink dala”. De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!
(…)
Cinka Panna sohasem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, amikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan puszták éjféli szózata; örökbe hagyott keserűség; álmok ábrándozása, amikből soha nincsen fölébredés; a fél világot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi név nélküli érzésnek harmóniává alakult káosza; jókedv és szomorúság – együtt; vagy ki tudja, mi? Egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könnytől. – Mi az?”
A kiállításon láthatjuk az említett képhez készített vázlatait. Ócsvár több kuruc tárgyú festményt készített. Megfestette a kassai dómot és Szent Mihály-káponát, Krasznahorka várát, amit unokája is megörökített.
Vízy László Hajdúböszörményben született (1943). A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után az Építési- és Közlekedési Műszaki Egyetem építészmérnöki szakát végezte el. Anyai nagyapjáról könyvet írt: A Czinka Panna festője, Ócsvár Rezső (1877-1968) címmel, helytörténeti kötetek mellett.
Nagyapjával együtt több kiállításon vett részt, most Kassán láthatjuk alkotásaikat Szülőföld c. bemutatkozásuk keretében. Hazaérkeztek, szeretettel üdvözöljük őket!
A művészekről és a műveikről készült képek itt tekinthetők meg.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
