37381

Az utóbbi napokban ismét sikeresen borzolta az oktatásügyben érintettek kedélyeit a tárca első embere. És mivel az oktatásügyben közvetve vagy közvetlenül gyakorlatilag mindenki érintett, érdemes kicsit részletesebben megvizsgálni, miről is van (lehet) szó.

Čaplovič miniszter úr bátorkodott kijelenteni, hogy szerinte az iskolák finanszírozásának legtisztább módja, ha közvetlenül az államtól, nem pedig közvetítőkön keresztül jut el a pénz az igazgatókhoz, ezért szakértők bevonásával javaslatot készít, amely révén állami hatáskörbe kerülhetnek az oktatási intézmények.

Ennyi a hír. Gyakorlatilag semmi részlet, így nehéz volna alapos szakvéleményt mondani róla. Van azonban ebben a kijelentésben (és mögötte) néhány érdekes momentum, amelyeket szükséges körüljárni, hogy jobban megérthessük a miniszter szándékát. Persze ennek során óhatatlanul vitatható találgatásokba bocsátkozunk, de ez is közelebb vihet minket az etatista törekvések megértéséhez.

Először is fontos rámutatni, hogy a közoktatás egy állami feladat ellátása, amely jelenleg is központi előírások alapján, a minisztérium (vagyis az állam) költségvetéséből támogatva zajlik. A dotációs rendszer lényege a normatív finanszírozás, amely a tanulók létszáma és az intézmény típusa alapján biztosít anyagi keretet az egyes iskoláknak, melyek egytől egyig állami felügyelet alatt állnak. Így tulajdonképpen (ad absurdum) azt is mondhatnánk, hogy mindegy, ki az iskola fenntartója. Čaplovič viszont éppen ezeket a fenntartókat igyekszik kiiktatni a rendszerből, mert úgy véli, ők kizárólag a pénzek eltüntetésében vesznek részt. A miniszter ezzel az elképzelésével csupán azt bizonyítja, hogy nincs tisztában vele, hány olyan önkormányzat, illetve természetes és jogi személy található az országban, amely saját forrásaiból kénytelen kiegészíteni az elégtelen állami támogatást, főképp a beruházások, valamint az épületek karbantartása és állagmegőrzése terén. Való igaz, hogy 2002-ben az oktatás decentralizációja kapcsán az önkormányzatokat váratlanul érte az új feladat, hiszen az állam szabadulni akart egy tehertől, mára azonban többségük megtanulta a rendszer működ(tet)ését, és tudatosította az iskolák fontosságát, a helyi közösség vagy a régió életére gyakorolt súlyát.

Ha tehát eljátszunk a gondolattal, mi lenne a jelenlegi fenntartók kizárásának eredménye, akkor azt látjuk, hogy ez szinte egyértelműen tőkekivonást jelentene, vagyis az oktatási intézmények még siralmasabb állapotba kerülnének. Valószínűsíthető, hogy ennek következménye − egyfajta hatékonyságnövelő intézkedés gyanánt − a nagyobb létszámú osztályok kialakítása, az iskolák összevonása, körzetesítése lenne. Ez magával hozná a pedagógusok számának csökkentését, aminek szükségességét már korábban jelezte a miniszter. Ugyanakkor egy csapással több legyet is üthetne, hiszen sosem rejtette véka alá az egyházi és magániskolákkal szembeni averzióját.

A kutya azonban Čaplovič gondolatmenetében mégis máshol van elásva. Az ő eszmefuttatásának lényege ugyanis elsősorban az, hogy tárcavezetőként nem a felelősséget, hanem a befolyást szeretné megszerezni az iskolák felett, hiszen indoklása lényege, hogy aki a pénzt adja, az mindenbe beleszólhat. Nem csupán a támogatás felhasználásába vagy a pedagógiai program megválasztásába és megvalósításába, hanem akár az igazgatók kinevezésébe és leváltásába is, amivel egyben az iskolatanácsok szerepét is eliminálná. Érdemes egy pillanatra azon is elmélázni, hogy egy esetleges tanári sztrájk idején vajon hogyan viselkedne az állami felügyelet.

Az iskolahálózat bizonyos fokú optimalizálására ugyan szükség lenne, ám Čaplovič erőfeszítései rossz irányt vettek. Ezzel szemben az lenne a helyes út, ha mindenekelőtt a rendszer tartalmi részén változtatnánk, illetve a minőség, az eredményesség és a hatékonyság támogatására helyeznénk a hangsúlyt, és ehhez lehetne igazítani a finanszírozás módját is. Egyébként is helyi szinten mindig rugalmasabban tudják kezelni a problémákat, mint egy központi hivatalban. Ha viszont egy intézményfenntartó úgy érezné, hogy nem képes ellátni a feladatát, akkor lehetőséget kellene neki adni, hogy másnak (akár az államnak is) átadhassa jogköreit.

Ha tehát végezetül feltesszük a kérdést: lehetne-e egyenesen az iskoláknak küldeni az állami támogatást, a válaszom egyértelműen az lenne, hogy igen, de ennek semmi értelme.

Meggyőződésem hát, hogy a miniszter úr csupán egy újabb kísérleti léggömböt eresztett útjára, és most várja a reakciókat. Bízom benne, hogy ezekben a józan ész fog dominálni. Az első visszhangok hála Istennek ezt mutatják.

A. Szabó László, az MKP oktatásügyi és kulturális alelnöke