38553

Alább a pozsonyi Varga Sándor írását tesszük közzé a kisebbségpolitikai stratégiák dilemmájáról, különös tekintettel a szlovákiai magyar nemzetrészre.

A közép-kelet-európai államokban élő magyar nemzetrészek egyre nehezebb körülmények között küzdenek a megmaradásukért. Az elmúlt évtizedekben lefolytatott népszámlálások ugyanis mindegyiküknél jelentős számbeli fogyatkozást mutattak ki. A szlovákiai magyar nemzetrész fogyatkozása pedig már egyenesen drámai mélységekbe zuhant. Ebben a helyzetben nem elég megkongatni a vészharangot, hanem új stratégiák kialakításával menteni kell a még menthetőt. Ezt a nemzetiségi vezető elit jelentős része valamennyi országban felismerte. A különböző létfeltételek miatt azonban az egyes országokban más-más cselekvésre, illetve stratégiára van szükség a szülőföldön való boldogulás eléréséhez.

Erdélyben erőteljesen az autonómia elképzelések kerültek a kisebbségi jogkövetelések fókuszába. Délvidéken a már meglévő, – sok tekintetben – formális önigazgatást próbálják valódi tartalommal megtölteni. Felvidéken a többségi nemzet tagjaival szövetkezve próbálja a magyar vezetők egyik része elérni, hogy enyhüljön a magyarok iránti bizalmatlanság és szűnjenek meg az alaptalan előítéletek a kisebbséggel szemben. Persze mindez így egyszerűen hangzik, de eme sommás megfogalmazás mögött bonyolult ideológiai, pártpolitikai és emberi viszonyok határozzák meg az egyes csoportosulások tevékenységét.

Valamennyi nemzetrésznek azonban van egy közös dilemmája, mégpedig a kétféle alapstratégia követéséből fakadó megosztottság. Valamennyi nemzetrésznél tapasztalható, hogy a kisebbségi társadalom bizonyos szempontból, két részre oszlott. Egyik része azokat a vezetőket követi, és adott esetben hívei rájuk szavaznak, akik a többségi nemzettel való szövetségben, vagy szorosabb együttműködésben látják a kisebbség helyzetének reményszerinti javulását. Mások viszont próbálnak következetesek maradni, és az Európa nyugati részében érvényesülő kisebbségi önigazgatási rendszerek (autonómiák) megvalósulásában látnak esélyt saját identitásuk megőrzésére.

Szlovákiában a rendszerváltozást követő, egy-két éven belül, három stabil etnikai párt próbálta a magyar nemzetrész boldogulásának a feltételeit biztosítani. Volt parlamenti képviseletük, és az alapkérdésekben együttműködve, eredményeket is fel tudtak mutatni a nemzetiségi jogok szélesítése terén. Az akkori szlovák politika azonban gyanakodva tekintett a keresztény-konzervatív-liberális magyar pártkonglomerátumra és megváltoztatta a parlamenti választásoknál alkalmazandó mandátumszerzési küszöböket. Ezért a magyar pártok, 1998-ban, kénytelenek voltak egy szervezetbe tömörülni. Ekkor alakult meg a Magyar Koalíció Pártja, amely nyolc éven keresztül rendelkezett parlamenti képviselettel, sőt ezen időszakban, a kormánykoalícióban is részt vett. Ez az időszak átütő eredményeket ugyan nem hozott a nemzetiségi jogok terén, de a régiók és a települések fejlesztésében történt pozitív elmozdulás, főleg az előző, Meciar nevével fémjelzett, kormányidőszakkal szemben.

Az MKP-ban közben belső harcok kezdődtek. A tagság egy jelentős része elégedetlen volt Bugár Béla elnök vezetői stílusával és számos olyan mulasztást véltek felfedezni, amely az MKP eredménytelenségének oka lehetett, holott a párt nyolc éven keresztül aránylag jó pozícióban volt a kormánykoalícióban, sőt voltak időszakok, amikor az MKP a mérleg nyelvét tölthette be a parlamenti erőviszonyok bonyolult matematikájában. Végül Bugár Bélát az MKP kongresszusa leváltotta és kis többséggel Csáky Pált választotta meg elnöknek.

A 2006-os parlamenti választásokon az addig kormányon lévő jobboldali pártkoalíció, köztük az MKP is, ellenzéki pozícióba került. Megalakult Robert Fico első kormánya, koalícióban a szintén baloldali, nacionalista Mečiar párttal és a szélsőségesen magyarellenes Szlovák Nemzeti Párttal (J. Slota pártja). Ezek a pártok már a választásokat megelőző kampányban is gyakran hangoztattak magyarellenes jelszavakat és már ekkor látszott, hogy igen nehéz időszak következik a magyar kisebbség számára az elkövetkező négy évben. Ami menetrendszerűen be is következett.

A 2006-os parlamenti választások az MKP számára szintén némi veszteséggel zárultak, de a párt így is 20 mandátummal rendelkezett. Ellenben a párton belül megindult egy belső erózió, amely végül a Bugár Béla vezette képviselői csoportnak a parlamenti frakcióból való kilépésével végződött. Ez a csoport rövidesen megalakította a Most-Híd szlovák-magyar vegyes pártot, de döntő részben a Dél-Szlovákiában élő magyar nemzetiségű szavazókra kívánt támaszkodni. Alapfilozófiájuk a már fentebb említett elv lett, hogy a többségi nemzet pártjaival szorosan együttműködve, a többségi lakosságtól is szavazatokat remélve, próbálják segíteni a magyar kisebbség boldogulását. Ehhez tartozik még, hogy nem foglalkoznak olyan kisebbségjogi célokkal, amelyeket a szlovák közegben túl radikálisnak minősítenek, és eleve elutasítanak (pl. kulturális és oktatásügyi autonómia, nyelvhasználati jogok következetesebb alkalmazása, Beneš-dekrétumok kérdése). Simulékonyabb, alkalmazkodóbb politikájukkal inkább az apróbb eredmények elérésétől várnák a sikert. Tényként kell azonban kezelnünk, hogy ez az elv megnyerte a szlovákiai magyarok többségének a tetszését. Ezt mutatták a 2010-es és a 2012-es előrehozott parlamenti választások. A Most-Híd párt mindkétszer parlamenti mandátumokat szerzett, míg az MKP nem ugrotta meg az 5 százalékos bejutási küszöböt, igaz hogy mindkét esetben csak néhány tized százaléknyi szavazaton múlott a bejutás. Közben a helyhatósági és regionális választásokon az MKP bizonyult sikeresebbnek, köszönhetően a kiépített pártstruktúráinak.

A 2012-es előrehozott választásokon R. Fico pártja a Smer SD (Irány – szociáldemokrácia) megnyerte a mandátumok jóval több mint ötven százalékát és kényelmes többségre tett szert. Így R. Fico megalakíthatta második kormányát most már egyedül, koalíciós partner nélkül. A Most-Híd párt pedig 13 mandátummal került be a parlamentbe. Az MKP-ra leadott 109 ezer szavazat viszont sajnos elveszett. Ha közösen indultak volna, akkor a szlovák parlamentben a magyar képviselők alkothatták volna a legnagyobb ellenzéki frakciót. Kérdés, hogy elégségesnek bizonyul-e ez a kudarc annak tudatosításához, hogy nagyobb súllyal rendelkező parlamenti képviselethez a következő parlamenti választásokon feltétlenül közös listán kell indulnia a két pártnak. Előzőleg azonban még lesznek regionális, helyhatósági és Európa Parlamenti választások is, amelyeken kipróbálhatják az együttműködés lehetséges modelljeit. Mindkét párt részéről bizonyos önmegtartóztatásra és a kisebbségi érdekek melletti rendkívüli elkötelezettségre van szükség. A Most-Híd pártnak azt kell elismernie, hogy az MKP által képviselt kisebbségi politika nem az ördögtől való, hanem az emberi jogok, valamint más európai államokban alkalmazott elismert kisebbségi modellek mintáját követik. Ne tartsák ezt fölösleges magyarkodásnak, még akkor sem, ha a szlovák politika minduntalan szélsőségesnek bélyegzi ezt a következetes nemzetiségi jogvédelmet. Ez a Most-Híd részéről nagyon átgondolt és kifinomult politizálást igényel.

Másrészről az MKP-nak viszont azt kell tudatosítania, hogy a szlovákiai magyar választók többsége ma már inkább a Most-Híd által alkalmazott kisebbségi politikát tartja eredményre vezetőbbnek, még akkor is, ha tudvalévő, hogy ez önmagában, már középtávon is, a teljes identitásbeli leépüléshez vezet. Sajnos ez a helyzet. Okos, körültekintő együttműködéssel azonban talán még megfordítható, de legalább is lassítható lenne a szlovákiai magyarság létszámának fogyatkozása. Az elmúlt húsz év alatt majdnem 110 ezerrel lett kevesebb a felvidéki magyarság száma. Egy félmillió körüli kisebbségnél ez drámaian magas szám.

Van tehát elég sok riasztó körülmény, amely indokolja a két párt közötti együttműködést. Az eredményre vezető kompromisszumok kimunkálásához, a vezető politikusoknak szinte államférfiúi magatartást kellene tanúsítaniuk, hogy képesek legyenek felülemelkedni az esetleges egymás iránti személyes averziókon és szűkebb csoportérdekeken.

Az utolsó pillanatokat éljük. Ha az elkövetkező három-négy évben, a szlovákiai magyarság vezető elitje nem lesz képes összehangoltan, és a magyarság iránti elkötelezettséggel cselekedni, akkor húsz év múlva Szlovákiában már csak egy jelentéktelen, törpe kisebbségként fogják emlegetni a magyar lakosokat. Bízzunk benne, hogy ez nem következik be.

Varga Sándor

Megjelent a BÉCSI NAPLÓ 2013/1 számában.