A magyar szabadságküzdelem 1849 nyarára magára maradt, s az a honvéd hadsereg, amely 1849 tavaszán egész Európának megmutatta, hogy a piros zsinóros, kávébarna atillát viselő honvédei mire is képesek, a túlerővel – jelesül a cári és a császári hadsereg nyomasztó erőfölényével szemben – tehetetlennek bizonyult. Kossuth kormányzó elhagyta az ország területét, s bekövetkezett a világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án. „Arad pedig a magyar Golgota…” – vallotta egykoron Kossuth, az aradi vértanúk emlékművének avatásakor gramofonlemezre az 1890-es években. Százhatvannégy esztendővel ezelőtt, 1849. október 6-án, Aradon a magyar honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki, Pesten pedig az első felelős magyar miniszterelnököt. Az aradi vértanúk közül Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid és Láhner György tábornokok Felvidék szülöttei voltak, s közülük a Felvidéken csupán Dessewffy tábornok nyugszik családja margonyai kriptájában.
Hadbírósági perek színjátéka
A császári-királyi hadsereg 1849. július 1-jén kinevezett magyarországi főhadparancsnoka, Julius Jacob von Haynau táborszernagy alapvetően úgy gondolta, hogy a „forradalmi Hydra” fejét, a honvéd hadsereg tábornoki és törzstiszti karát statáriális úton kivégezteti, s mindazokat hadbíróság elé állítja, akik valamikor a császári hadseregben szolgáltak, vagy támogatták a honvéd hadsereget. Terveinek megvalósításához Bécsből teljesen szabad kezet kapott.
Milyen ember is volt, s mit lehetett tőle várni, azt a legtömörebben Ludvigh János, Kossuth egyik kormánybiztosa fogalmazta meg: „Haynau egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok is tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve egyetlenegy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.”
Ludvighnak igaza volt, mivel már augusztus végén megkezdődtek a kivégzések. Az elsők között volt a beckói születésű báró Mednyánszky László őrnagy és Ormai (Auffenberg) Norbert vadászezredes. Haynau erről így számolt be egyik tábornoktársához írott levelében: „… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyst megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”
A világosi fegyverletételt követően I. Miklós, minden oroszok cárja, az osztrák uralkodóhoz írott levelében kegyelmet, nem pedig megtorlást javasolt: „Adjunk hálát istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd… Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra…”
Az aradi várbörtönbe szállított tábornokok elleni hadbírósági eljárás azonban Haynau elképzeléseinek szellemében indult meg 1849 augusztusának végén. A vádlottak a fennmaradt peranyag tanúsága szerint arra hivatkoztak, hogy őket a törvényes uralkodó, V. Ferdinánd – őt követte a trónón 1848. december 2-ától I. Ferenc József, akit csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá – jóvoltából kerültek a magyar honvédseregbe, esküjüket mindvégig megtartva. A vértanúk mindegyike a Habsburg Birodalom császári-királyi hadseregében szolgált a szabadságharc előtti időszakban, s a kapott parancsokat maradéktalanul, mint hivatásos tisztek, mindig is teljesítették. A tábornokok egy része nem is volt magyar születésű: Leiningen gróf – birodalmi német – csak törve beszélte a magyart, Poeltenberg Ernő pedig csak a huszáros káromkodások terén jeleskedett a magyar nyelvből, lévén osztrák születésű, Damjanich tábornok szerb, míg Knezić horvát származású volt. Hárman felvidéki születésűek voltak: Aulich Lajos Pozsonyban, Dessewffy Arisztid az Abaúj vármegyei Csákányban, Láhner György pedig a Túróc vármegyei Necpálon látta meg a napvilágot
Az ítélethirdetésekre a felsőbb megerősítést követően, október 5-én, reggel hét órakor került sor.
Az aradi gyásznap
Visszaemlékezésekből tudhatjuk, hogy a halálra készülők utolsó éjszakájukon számot vetettek földi 
életükkel, megírták búcsúleveleiket, lelki vigaszt kaptak a kirendelt egyházi személyektől. Aulich Horatiust olvasott, Török, mint vérbeli mérnökkari tiszt, Vauban könyvét lapozgatta a várerődítésről, Láhner fuvolán játszotta Donizetti: Lammermouri Lucia című operájából a haldokló Edgar dalát, a „rácok ostora”, Damjanich Franz Bott hóhért invitálta szivarozni, Dessewffy pedig jóízűen aludt…
Latour gróf meggyilkolásának egyéves évfordulóján, 1849. október 6-án, reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a kegyelemből „por és golyó általi” halálra ítélteket. Négyen azért részesültek ilyen kegyelemben, mert a császári csapatok előtt tették le a fegyvert és nem az oroszok előtt, vagy nem harcoltak közvetlenül a császári hadsereg ellenében. Ők a következők voltak: nemes eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy, cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokok, szkárosi Lázár Vilmos ezredes.
A többi kilenc tábornok még halotta a lövések dörejét – a 31 esztendős Leiningen tábornok utolsó levele szerint: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben” –, mielőtt a bitófákhoz kísérte ki őket a kivezényelt sorgyalogság. Az akasztás is oly megható jelenetek sorát produkálta, mint a főbelőtteknél, melyből kiderült, hogy ezek az ízig-vérig katonák tiszta szívvel és emelt fővel álltak a bitófa alá, önérzetüket mélyen sértette az a megalázó halálnem, amit nekik szántak, mivel az akkori közfelfogás szerint nem volt katonához méltó az akasztás.
Mivel a „bresciai hiéna”, Haynau táborszernagy ragaszkodott ahhoz, hogy Latour halálának évfordulóján legyen a kivégzés, a felmondási idejét töltő hóhér még tisztességes bitófákat sem tudott ácsolni, így egy építkezésről szerzett be cölöpöket, s segédeinek igen erős fizikai munkájukba került, míg egy-egy elitéltnek eltörték a nyakcsigolyáját. Az alábbi sorban szenvedtek ki a kötél általi halálra ítélt tábornokok: Ernst Ritter Poelt von Poeltenberg, nemescsói Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Karl August graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, Aulich Lajos, Damjanich János, hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly.
Poeltenberget kegyelemből elsőként akasztották fel, Vécsey gróf viszont azért volt az utolsó az akasztottak sorában, mivel császárhű apja külön kérte, hogy fia végignézze társai haláltusáját. Vécsey gróf, mielőtt a bitóhoz lépett volna – régi haragosa – a herkulesi termetű Damjanich holtteste elé állott, letérdelt előtte, s mintegy bocsánatkérésként, megcsókolta annak kezét.
Gáspár András tábornok, aki 1849. április 14. után szögre akasztotta szablyáját, nem volt a halálra ítéltek között. Tekintettel arra, hogy egykoron Bécsben a 9. Miklós-huszárezred tisztjeként Ferenc József lovaglótanára volt, s a függetlenségi nyilatkozat után nem szolgált tovább, kegyelemből több esztendei várfogsággal sújtották. Az aradi kivégzéseket így örökítette meg emlékezetében: „Akik látták őket az utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván; de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást… És napokig úgy éreztem magam, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”
Pest-Budán ugyanezen a napon végzett sortűz az Újépületben az első magyar kormány felelős miniszterelnökével, németújvári gróf Batthyány Lajossal.
A császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket, melyeket aztán Európa felháborodásának köszönhetően nem hajtottak végre, hanem azokat várfogságra módosították, honvédek és honvédtisztek ezreit pedig kényszersorozás útján külhoni garnizonokba szállították, minél távolabbra magyar hazájuktól.
Kevesen tudják, hogy a 14. aradi vértanú a széphalmi nyelvújító, Kazinczy Ferenc fia, kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Lajos ezredes volt, őt 1849. október 25-én végezték ki, a Petőfi által megénekelt egykori Württemberg-huszárkapitányt, lenkei és zádorfalvi Lenkey János tábornokot pedig az őrületbe kergették, s 1850. február 9-én szenvedett ki az aradi várbörtönben.
Haynaunak nem volt igaza abban, hogy a „lázadó vezérek” kivégzésével még a forradalom csíráját is kiírtja Magyarországon. Az aradi tizenhárom és gróf Batthyány mártírhalála példát mutatott a magyarságnak, hogyan kell a nemzet függetlenségéért, az alkotmányos rendért a végsőkig kiállni, s ha kell meghalni is azért.
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41931″}
