42537

Nem két személyről, hanem két településről akarok szólni, amelyek az ország keleti csücskében, a szlovák-magyar-ukrán hármas határ közelében találhatók. Ezek pedig: Kistárkány és Nagytárkány. Azért írtam ki mindkét község nevét külön is, mert igaz, hogy ikertelepülések, olyannyira, hogy az ember nem tekintene a falutáblára, akkor nem is tudatosítaná, hogy néhány lépés után a másik területére lépett. A tőszomszédság ellenére az egészséges lokálpatrióták állítják, hogy a kistárkányiakat és a nagytárkányiakat nem lehet összekeverni, sem összetéveszteni, mert egy kistárkányi az kistárkányi, és egy nagytárkányi az nagytárkányi!

Gömöriként jómagam erre a vidékre először az ötvenes évek második felében kerültem egy építőbrigád keretében, méghozzá Fejszéspusztára. Tárkány létezéséről a hatvanas években hallottam, elég bizarr körülmények között. Akkor már a Csemadokban tevékenykedtem és egy országos találkozón módomban volt megkóstolni a tárkányi szilvapálinkát. Akkor sem voltam, azóta sem lettem pálinkafogyasztó, de annyit megállapítottam, hogy nem rossz, mi több: finom, de a szilicei sompálinkánál nincs jobb.
Aztán, amikor később azt is megtudtam, hogy a Kistárkányban Halász Gyula és munkatársai által főzött szilvapárlatot nagy becsben tartják az ország más részein is, és még Prágába is eljutott, akkor kezdtem tudatosítani, hogy a tárkányi szilvapálinkának nincs párja, illetve ha van is, az a határ másik oldalán van: a szatmári szilvapálinka. Mert a kettő, édestestvérek.

De nem a szilvapálinka vitt el először Tárkányba, hanem a híres Tisza-parti homokos strand, ahová nemcsak a környék lakosai jártak fürödni, szórakozni, hanem távolabbi vidékekről, még Csehországból is sátorozni, strandolni. Egyszer csehországi ismerőseim hazafelé menet megálltak nálam és nem tudták eleget dicsérni Tárkányt, a tárkányiakat és a bélyi csárdát. Azt a csárdát, és különösen annak konyháját, amely a hetvenes, nyolcvanas években oly sok vendéget vonzott közelebbi és távoli vidékekről egyaránt.
De láttam én a Tiszát Tárkánynál tombolni is, amikor a gátak tetejéig ért a víz, az árterületen épített őrbódéknak csak itt-ott látszott a teteje és bármikor betörhetett a víz. Szerencsére nem tört be. Nem, mert ott voltak a tárkányiak, akikről tulajdonképpen akarok írni. Ugyanis tárkányi útjaim alkalmával a helyi iskolába, a Csemadok rendezvényekre, egyre több tárkányival ismerkedtem meg és kötöttem barátságot. Többségében nyíltszívű, barátságos, tenni akaró, közösségi dolgaink iránt is elkötelezett, bölcs és szívós emberekkel.

Ha a távolság miatt nem is jutottam el arrafelé annyiszor, ahányszor szerettem volna, azért a tárkányi fejleményeket messziről is figyelemmel kísértem. Például a Tárkányok találkozójának az elindítását, amelyekből a Kárpát-medencében hat település van. Aztán az újabb kezdeményezéseket: a szilva-, illetve libafesztivált. Az idén egy baráti házaspárral szövetkezve mindkettőre eljutottam.
A kistárkányi szilvafesztivál igazi vásári és kulturális találkozó ötvözete volt, amit belengett a frissen főzött szilvalekvár illata. A szervezők bebizonyították, hogy a község utcáin és egy ház udvarában is lehet olyan színvonalas találkozót megszervezni, ahol a hagyományos ételek mellett megjelentek a kulturális hagyományok is; udvart, utat kihasználva a fellépésekre. Az ízek, az illatok és a kedves emberi találkozások forgatagában a látogató egyik ámulatból a másikba esett. Apai nagyanyámra emlékezve először egy szilvalekváros krumplilángosnak nem tudtam ellenállni. Mondhatni: fenséges volt. Igaz, mifelénk grulyalángosnak hívják és nagyanyám a szilvalekvár mellett néha csipkelekvárral vagy mákkal készítette. Az aszalt szilvás töltött káposzta után – valahogy megfeledkezve a sorrendről -, egy barátom invitálására megálltunk a tárkányi szilvapálinka standjánál is. Megkóstoltuk. Régen is finom volt, most is az. Karcsú palackokban vásárolni is lehetett, rajta a védjegy: Tárkányi szilvapálinka. A kézművesek sátrait szemlélve, a gyermekprogramokban gyönyörködve és a vásári kikiáltót követve, nem is tudtam számba venni, hogy hány baráttal, ismerőssel futottam össze, közöttük nemcsak tárkányiakkal, bodrogköziekkel, hanem távolabbi vidékekről idelátogató ismerőseimmel is. Közben egy-egy lekvárral töltött kalácsot, süteményt sem lehetett visszautasítani. De a túrós-lekváros kalácsot, gyermekkori kedvencemet, amit édesanyám a kemencében sütött, nem találtam. Megkóstoltam ugyanakkor a rézüstben gőzölgő friss szilvalekvárt, illetve ciberét, amelyből lesz az igazi szilvalekvár.

A nagytárkányi Márton-napi libafesztiválra már a múlt esztendőben erősen készültem, aztán az utazás mégis valami miatt elmaradt. Igaz, akkor ha Márton nem is „fehér lovon érkezett”, hanem zimankós hideg szél hozta, ami egyaránt megcibálta a szereplők és a résztvevők hajzatát, és lúdbőrt okozott mindenkinek. A szervezők ebből tanulva, az idén áthozták a rendezvényt októberre. És jól tették. Nagytárkányt nyárias langymeleg fuvallatok járták be, a nap pedig hétrét sütött, akár aratáskor. A libafinomságok és a tárkányi szilvapálinka mellett megjelent az újbor, illetve a környék ismert borai, közöttük a kisgéresi, és mellette egy gasztronómiai csoda: a géresi béles. Amint megpillantottam nem tudtam ellenállni: ezzel kezdtem a napot. De volt ott minden, mint egy igazi vásári forgatagban. Az őszi paraszti munkák megjelenítése: káposztataposás, kukoricafosztás (arrafelé: tengerihántás), tollfosztás, tájételek készítése, kirakodóvásár, házi állatok bemutatója. S ami az egésznek a központja: a táncpajta, amolyan nagy, cserepes akol, ahol megszakítás nélkül folyt az egész napos műsor. Ennél az ötletes alkalmatosságnál érdemes egy pillanatra megállni, mert a fa tartóoszlopokból, gerendákból ügyesen összeszerkesztett és cseréppel befedett építmény emlékeztet a régi csűrökre, ahol eleink nemcsak dolgoztak, de táncra is perdültek.

Mindenből volt elég, különösen látogatókból. Szinte hullámzott az embertömeg Nagytárkány utcáin. S mivel kampányidő is volt, a pártsátorokban toroskáposztával és szilvapálinkával vendégelték meg a potenciális választókat. Egyedül talán a libapecsenyéből volt kevesebb, mert sorokban kellett várakozni rá. De volt libakocsonya és gazdag tárkányi libaleves: csigatésztával, májgaluskával és libahússal; libatepertő, libazsír – és libavásár! A nótában is szereplő ínyencfalat: a libamáj – az nem volt, de nem kizárt, hogy legközelebb lesz abból is.
Mondhatnám befejezésül: két Tárkány – egy tapasztalat. A helyi hagyományokra építő és a polgárokat személyesen is megszólító rendezvény eleve sikerre volt ítélve. A két rendezvény azt is igazolta, hogy a települési rendezvényeket, falunapokat nem elég csak behozott műsorokra építeni, hanem az otthoniakra kell támaszkodni, a hagyományokat megeleveníteni (önmagunknak, gyermekeinknek, unokáinknak felmutatni), mert ilyen találkozók elmélyítik és megerősítik az embereket és a közösséget összetartó „gyémánttengelyt” (József A.)

S még egy tapasztalat, ami nem elhanyagolható. Ha az üzletben szilvalekvárt, aszalt szilvát, gyümölcsmustot és egyéb termékeket és készítményeket vásárol az ember, csodálkozik és bosszankodik, hogy sokat közülünk elődeink egészségesebben és jobb minőségben termeltek, illetve állítottak elő és nem kellett feltüntetni rá: „a termék konzerváló vegyi anyagokat tartalmaz!”. Mert a mi hazai kőkemény szilvalekvárunk, aszalt szilvánk, szárított gyümölcseink („susinkáink”), gyümölcsmustjaink és gyümölcspárlataink! ( az utóbbiakról a napokban hallottam Papp Lajos orvosprofesszor véleményét: „kis mennyiségben ajánlott!”). Szóval ha a helyi kirakodóvásáron megjelennek a saját magunk által termesztett és készített termékek, akkor nem leszünk arra kényszerülve, hogy Chiléből behozott aszalt szilvát, Kínában termelt fokhagymát, tökmagot és a világ nem tudom, hogy éppen melyik fertályáról behozott almát, szilvát vásároljunk, hanem itthon is megtermelhetjük. És akkor nem lesz annyi dzsungellé vált kiskert, gondozatlan gyümölcsös és gaztól felvert telek, és az emberek büszkén állnak ki termékeikkel és készítményeikkel, mint ahogyan azt a két Tárkányban láttam!
Ezért tartom példaértékűnek a Tárkányok kezdeményezését. A kistárkányi szilvafesztivált, amit második alkalommal „Szilvanap” címen tartottak, illetve a nagytárkányi libafesztivált, amit idén harmadszor „Márton-napi LibaGaliba” néven hirdettek meg. A sikeres rendezvényekben fontos szerep jutott a helyi polgári kezdeményezéseknek, önkormányzatnak és a regionális kulturális intézménynek.
Mondhatnám: Jó és hasznos mulatság volt – a Tárkányok példát mutattak!

Máté László/Felvidék.ma