A Nagy János munkásságát bemutató, a Magyar Kultúra Napja alkalmából nyílt kiállítás február 17-éig tekinthető meg a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Bajcsy-Zsilinszky út 52. szám alatti épületében.
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Kárpát-haza Galériában (1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 52.) megnyílt Nagy János szobrászművész kiállítása. Abban az új kiállító teremben, amely a Nemzetstratégiai Kutatóintézethez tartozik és amelyet néhány órával a tárlat megnyitója előtt Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentelt föl és áldott meg. Nagy János szobrainak a dunaszerdahelyi Kicsi Hang énekegyüttes, Lantos Borbély Katalin és Menyhárt József „ágyazott meg” Radnóti Nem tudhatom című versével.
Az egybegyűlteket Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, a Kárpát-haza Galéria házigazdája köszöntötte. Gogol szavait idézte, miszerint „Magasra emeli a művészet az embert, nemessé, csodálatosan széppé varázsolhatja lelkének minden rezdülését.” Vagyis, hogy a művészet miként tud részévé válni az életünknek, hiszen a boldog élet egyik legfőbb ismérve, ha megtanulunk vágyakozni arra, ami a miénk – folytatta Szász Jenő. Ha sorba vesszük Nagy János szobrászművész munkássága által is megörökített szellemi nagyjainkat, akkor ott találjuk többek között Bartók Bélát, Liszt Ferencet, Jókai Mórt, Szenci Molnár Albertet vagy éppen Ady Endrét. Tudják, mi a közös bennük és Kölcseyben, akire a Magyar Kultúra Napján emlékezünk? Az, hogyha a mai Magyarország határait vesszük alapul, akkor ők ma mindannyian külhoni magyaroknak számítanának.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkár ünnepi beszédében kitért a magyarok megosztottságára is, ami szerinte szónoki közhely, önmagunkról alkotott, távolról sem alaptalan sztereotípia, amelyről hol némi fanyarsággal, hol pedig keserűen szoktunk beszélni. Leginkább keserűen és ez a megosztottságunk a legfőbb akadálya, annak, hogy úgy éljünk, ahogy élhetnénk. A mai kiállításmegnyitó és általában is a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által alapított Kárpát-haza Galéria alapkoncepciója rögtön kínál egy szűkebb, határozott értelmezési keretet ehhez a megosztottsághoz: az anyaországi és a határon túl élő külhoni magyarok vonatkozásában, ilyen formán tehát Trianon-trauma összefüggésében. Ez nagyon is érvényes értelmezési keret, különösen itt és most, Nagy János, a felvidéki magyar szobrászművész kiállításának megnyitóján, akinek az egész életműve annak tanúságtétele, hogy egyfelől megmutassa egy kisebbség nagyságát, másfelől pedig, hogy megmutassa ennek a nagyszerű európai nemzetnek, a magyarnak a kultúrája valóban egy és oszthatatlan.
A kiállítást Szemadám György Munkácsy Mihály-díjas festőművész, író, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetője nyitotta meg. Nagy János és persze, vele együtt más művészek és művészettörténészek is, úgy vélik, hogy a kortárs magas művészet képviselőinek nemcsak úgynevezett céhen belüli felmenőikre kell figyelniük. De a magyarság képzőművészeti formavilágának és motívumkincsének ősi örökségét kutatva az ősi, sztyeppei nomádok világáig el kell merészkedniük Ezen a nyomon haladva a magyar népi kultúra használati tárgyainak formavilágától elindulva, olyan távoli múlt alkotásai is látókörükbe kerülnének, mint amilyenek például az Ázsia-szerte fellelhető sziklarajzok és kunbabák. Nagy János itt kiállított három nagy méretű fabálványa is mintha ennek az ősi múltnak a reminiszcenciái lennének. A fa nehézkes tömegét bronzra váltva, Nagy János művei hihetetlen mozgékonyságra tesznek szert. Fő motívuma lovasnomád őseink legfontosabb társállata, a ló, illetve az ember és a ló együttese. Ezek között ott van szilaj lovait fékező, az engedelmes állaton ülve íjat feszítő és a száguldó paripával egybeforrt, szinte már kentaurt alkotó harcos. Attila és lova, mint a megtestesült büszkeség szobra. A holtra fáradt és elbukó lovának nyergéből mégis felegyenesedő és a keresztet dacosan a magasba tartó Szent István, meg az a Bulcsú vezér is, aki táncoló lován ülve ugyancsak táncolni látszik.
Szemadám György külön megemlítette a szerző Kitelepítés című művét. Az alkotás viaszkezeinek még utoljára búcsúzó, kétségbe esetten tiltakozó, segélykérő, a semmibe markoló és reménytelenül ellankadó együttese, amelyek nyilvánvalóan egy marhavagon magasan elhelyezett kicsiny, rácsos ablakszerű lélegző nyílásába jelennek meg morbid bábszínházként, mindent elmond egy szörnyű korról és arról a huzatos hazáról – ez M. Novák András találó kifejezése -, amelyben Nagy Jánosnak élnie adatott. Akinek vágya egy méltó, a kitelepítettek emlékére készült köztéri emlékmű elkészítése lenne, mert – mint mondja – a hallgatás a művészek árulása. „Ezekben a viaszkezekben – fejezte be megnyitóbeszédét Szemadám György – éppen úgy a magyar sors fogalmazódik meg, mint minden egyes Nagy János műben, hisz ez is az elfelejthetetlen magyar múltról, az emlékezés szigorú kötelességéről és a felemelt fejű emberi méltóságról szólna. Meg arról a dacos, legyőzhetetlen életerőnek és haláltmegvető bátorságnak a szükségességéről, amely Nagy János heroikus alakjainak és táncoló huszárának a sajátja.”
Nagy János szobrászművésszel készült interjúnkat ITT>>> olvashatják.
Dormán László, Felvidék.ma
További fényképek Képgalériánkban ITT>>>.
{phocagallery view=category|categoryid=1445|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
{iarelatednews articleid=”18370,22742,43518,33655,39348″}
