44845

 Jakoby Gyulára, a 20. század magyar – felvidéki – képzőművészet egyik fenoménjára emlékezünk. Különös évfordulói vannak mostanság a magyar történelemnek és kultúrának, melyek – részben – a Felvidékhez kötődnek. Két éve arról írhattunk, hogy II. András leányát, a Pozsonyban született Erzsébet királylányt 777 évvel ezelőtt avatták szentté, Isten mindenhatóságába vetett rendíthetetlen hite és irgalmassága okán.
E napon pedig Jakoby Gyulára, a 20. század magyar – felvidéki – képzőművészet egyik legtalányosabb, „alig-megfejtett” fenoménjére emlékezünk, két okból is: egyrészt tavaly csak futólag emlékeztünk meg 110. születésnapjáról, másrészt ma neki is különös évfordulója van – 111 éve, 1903. március 28-án született Kassán. S itt is élte le alkotásokban gazdag életét, a „város peremén”, ahol „puha szárnyakon szállt a korom”, „nehéz esők vastag rongyai mosogatták a csorba pléhtetőt” s „nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj” teremtette az embereket, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt”, s ez végérvényesen és végletesen meghatározta művészetét. Úgy is mondhatnám, Kassa külvárosának, egy „misztikus” légkörű mikrovilágnak, egy „szörnyű társadalomnak”, egy „másfajta rajnak” volt a zseniális „poétája”; ezt a mikrokozmoszt tágította műveiben makrokozmosszá, belesűrítve az ott élő emberek életén keresztül a 20. század teljes drámáját, megteremtve ezáltal – dantei értelemben – az Emberi Színjátékot, egy kivételes és tüneményes életművet.
Ezt a „megfejthetetlen” pályakört kíséreltem meg egykor megírni egy „megírhatatlan” poémában: hosszúversem invokációjában magát a művészt, Jakoby Gyulát kérve, hogy „nevenincs művemben” kísérjen el a történelem mélyére, a lehetetlen kapujáig, s ott segítsen megnyitnom a „roppant zárakat”, melyek elzárnak a Jakoby-jelenség megértése elől. Eme invokáció után kaptam belépési engedélyt az EZEREGYÉJSZAKA Jakoby által teremtett birodalmába: ott fedeztem fel megrettenve és boldogan a művész-Don Quijote és a nép-Sancho szimbiózisát. Don Quijote, az álmodó, megrendült vén lovag Rosinantén, a kékre vert glóbuszon ülve látja a fronttöltelék Sanchót izzadni a világ fekete szívében: őt teszi rá az élet vásznára, mint édesanyja az abroszra a bonyolult kenyeret, Sanchót, a földet, a golyóálló szentet, a teremtő kezű névtelent; Sanchót, akinek százmilliárd wattos a szíve és holtában is ragyog; Sanchót, a földbe eső magot, a színigazságot; Sanchót, a senkit, akinek lába mégis virágot lép; Sanchót, akinek sorsára véreső és eceteső zuhog, mégis jóképet vág minden időben; a játékmester-Sanchót és Istenfia-Sanchót, akinek sárba süllyedt gyémánt a lépte… Véle lép a művész-Don Quijote örök szövetségre, véle és Istennel, Isten mosolyával, végső otthonával. Ezt vallja meg „megírhatatlan” poémám végén a művész-Don Quijote, mintegy imába foglalva életét, álmait, művészetének értelmét, kérve az Urat: úgy nézzen rá, mint fáradt, szent öregre, aki a holdfény alatt dülöngél az ezerarcú igazságba merülve, miközben arcán Isten könnye pereg alá… Egy helyütt például így beszél:

„Azt álmodtam, roppant sík vidékről
egy zöld szamáron kopár hegyre értem:
oroszlánok, kígyók, erős vadak útján –
elmerülve múltam tengerében.

Évszáznyi volt, lelkek történelme
zöld álmomban minden egyes léptem –
mit érintett és karcolt lázas elmém,
a kopár hegyen kitárult elébem:

Láttam, a jóisten a részletekben lakik,
mégis, ránk a rettentő Egészből havazik,
benépesült, nyüzsgő űr a lelke,
s fénykévét vet mindenegy szép emberi jelre.

Szelíd Ő, súgtam, ó, félelmetes ember,
játszik velünk, mint a szél a mindig-jelen szennyel,
széttöri a formát, mint a száraz diót,
lükteti a szíve, ami lesz, ami volt.

– Nyisd meg nekem, Uram, a bánat kapuit! –
így szóltam, és kicsordult a könnyem –,
szórd szét az időben a századok hamvait,
tisztíts meg, Szent Könyvem
porold le és töröld le a könnyem,
s add, ó, az én elnyűtt hitem vissza,
higgyem, a véremet a csodatevés kínja
itta meg:
fejem, kezem ezért remeg.
Ó, láss engem, mint fáradt, szent véneket
tántorogni az igazságban,
s bár fegyverek fénye ragyog a világban,
mutasd meg nékem a legvégső hazát:
az emberi, az egyetlen termő tragédiát.”

Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma