45278

A korabeli losonci sajtó rendszeresen vezércikkben köszöntötte a kereszténység legnagyobb ünnepét. Az alábbi köszöntőt 126 évvel ezelőtt a Losoncz és Vidéke c. hetilap 1888. Húsvétjának ünnepére közölte.

Gondolatai, legalább is úgy érzem nem igényelnek különösebb kommentárt. Jelenünkben is magukért beszélnek. Olvassák szeretettel!

Húsvét napján.
(Losoncz és Vidéke, 1888. április 1., 14. szám)

Betlehem bölcsőjétől a jeruzsálemi Golgotáig s azon túl az élet által szétrombolt szent sírig lefolyt küzdelemben az egész emberiség legszentebb ideáljainak, törekvéseinek, múltjának, jelenének s jövőjének fönséges képe vonul el lelki szemeink előtt. Egy óriási tragédia, mely megdöbbent, fölemel s ember fölötti erővel érezteti velünk az örök igazság isteni erejét s megnyugtató hatalmát.
A fönséges, nagyszerű küzdelemnek vége a halál, de mely magában hordja az új, szebb, dicsőbb életnek csiráját, mely biztatva tölti el nagy¬szerű tanulságával a piciny emberi szívet: Föltámadunk!
Minden, de minden jelensége a nagy isteni dicső teremtésének ezt a himnuszt zengi ma füleinkbe. A nagy természet lekötött erői fölszabadultak, a legkisebb fűszáltól az őserdők több százados óriásaiig mindnyájában megserkent az élet első jelensége, az elaszottnak látszó rügyek duzzadoznak, halvány színben ragyogva biztatnak a jövővel. A föld parányi férgei, melyeket megdermesztett a tél hideg fagya, életre kelnek, egymásután bújnak elő rejtekeikből, örülnek az újjá szülemlett életnek. Maga a természet világa s annak ezer meg ezer jelenete zengi a mennyei himnuszt: Föltámadunk!
Ha már a természet minden jelenete, s hitünk alapjait képező szent könyveink tanításai e mai napon mind oly biztatva szólnak hozzánk, ellenállhatunk-é mi e biztató szózatnak; bezárhatjuk-e szíveinket a hit és természet ellenállhatatlan szavai előtt; közömbösen viselheti-é lelkünk magát’! Bizonyára nem! Hiszen a mi lelkeinkben is oly édesen visszhangzik a biztató remény zsolozsmája: Föltámadunk !
A föltámadás hite, a föltámadás reménye egyik legszebb, legigazibb vigasztalója az embernek. Ha e hit, e .remény kiveszne valaha az emberiség szívéből. bizonyára nem lenne istennek szánandóbb teremtménye az embernél. A föltámadás hite a mai emberiséggel veleszületett boldogító eszme.
Ha a rideg tudós, ki mindenben merő anyagot lát, kénytelen bevallani, hogy semmi sem lesz semmivé, hogy minden pusztulás új élet csiráját hordja kebelében; akkor mi, kik a legfelségesebb morál éltető szellemét szívjuk magunkba, e fölséges morál szerzőjének, megtestesítőjének tanításai ellenére csak az emberiségről, a teremtés legkimagaslóbb, öntudatos lényéről, az emberről tagadnók meg azt, mit a Megváltó feltámadásával bizonyított be?! Nem, óh nem! Mi hitünk szárnyain fölemelkedünk oda, hol nem hat szívünkbe egyéb, mint a Golgotán kiszenvedett, de harmadnapra föltámadott istenember élő példája s nem engedjük elrabolni magunktól hitünk édes vigasztalását, hanem zengjük a szent himnuszt bitünk meggyőződésének egész erejével. Föltámadunk!
Föltámadunk! De e föltámadást, hogy teljes legyen, elő is kell készítenünk. Nekünk úgy kell élnünk, hogy méltókká tegyük magunkat hitünknek e drága ígéretére. A feltámadás egyes mozzanatainak már a földi életben be kell következniük. Fel kell támadnunk az emberszeretet, igazság, becsületesség, könyörületesség, alázatosság, igazi építő munkásság nagy eszméi számára már ez életben. El kell apránként magunktól taszítanunk mindazon eszméket, melyek a szennynek csak látszatát is rajtunk hagynák. Szeretnünk kell az emberben az embert, az isten legtökéletesebb földi teremtményét, küzdenünk kell az igazságért magáért, becsületeseknek kell lennünk magáért a becsületért, könyörületeseknek kell lennünk mindenki irányában, dobjuk el a fölfuvalkodottságot, önhittséget, hasson át bennünket minden tettünkben s gondolatunkban az igazi szeretet s ez alapokon működjünk s építgessük a magunk s az emberiség boldogságát! S ha így élünk, akkor nem lesz az ajkunkon elhangzó szó: „Föltámadunk” szívünknek üres visszhangja, hanem a lelki s testi őszinte s igazi megnyugvás szent háladala. Föltámadunk!

Közreadta: Puntigán József, Felvidék.ma