47313 1
Martosi találkozás Bjørn Cato Funnemark norvégiai finn politológussal

Bjørn Cato Funnemark norvég politológussal, emberi jogi szakértővel, a Magyar Érdemrend tiszti keresztjének birtokosával Molnár Imre történész beszélgetett Martoson. A tábor illusztris vendége a norvégiai finn kisebbség tagja. Molnár Imre történész az Országos Széchenyi Könyvtár Magyarságkutató Intézetének munkatársaként 1988-ban ismerte meg a svéd szakembert.
– Azokban az időkben zajlott a Ceaușescu-diktatúra egyik legőrültebb tervének, az erdélyi falurombolásnak az előkészítése – elevenítette fel Molnár Imre a 80-as évek végének eseményeit. – Egy kedves ismerősöm hozta fel az intézetbe. Björn táskája teli volt erdélyi tényfeltáró dokumetumokkal. Bjørn Cato Funnemark akkoriban a Norvég Helsinki Bizottság tagjaként, majd elnökeként is dolgozott, az EBESZ elődjeként működött több nagy európai projekt keretében is. Így került – illegális úton – Erdélybe, ahonnan a falurombolásra vonatkozó dokumentumokat szedte össze, és Magyarországon, nálunk, a Széchenyi Könyvtárban helyezte ezeket letétbe, majd ment vissza egy újabb tényfeltáró körútra.
Hogy rávilágítson Bjørn Cato Funnemarknak a kisebbségek helyzete iránt való érdeklődésének eredetére, elmondta, hogy ő maga is egy etnikai kisebbség, méghozzá a Norvégiában élő finn kisebbség tagja, édesanyja révén. Édesapja révén pedig még morvaországi ősökkel is rendelkezik, feleséget pedig Lengyelországból választott magának.
A Helsinki Bizottság akkoriban főleg politikai emberi jogi kérdésekkel foglalkozott, s ez a munka úttörő jellegű volt abban a tekintetben, hogy sikerült az etnikai kisebbségek ügyét a Bizottság elé tárni, fölvenni a Bizottság által képviselt témakörök közé.47313
– Ebben a vonatkozásban elévülhetetlen érdemei vannak Björnnek – folytatta Molnár Imre a vendég bemutatását. Három nagy európai projekt fűződik nevéhez, amelynek ő volt a raportőre. Az erdélyi nagy falurombolási tervről készült jelentése bejárta Európát, majd az egész világot, és egy óriási nyomásgyakorlási eszközzé vált Ceaușescu terveivel szemben.
Ezt megelőzően a bulgáriai török kisebbség kérdéseivel foglalkozott – a dupla, vallási és etnikai kisebbségben, teljesen enklávéban élő, izolált állapotban lévő muzulmán kisebbség helyzetét, sorsát Björn tárta föl és mutatta be az egész világon.
A harmadik nagy projektje az északír etnikai-vallási konfliktusnak a föltérképezése volt.
Több föltáró jelentése volt a Szovjetunióban élő kisebbségekkel kapcsolatban is, ennek következményeképp egyszerre öt országból volt kitiltva: Csehszlovákiából, Lengyelországból, Bulgáriából, Romániából és a Szovjetunióból is. Egyedül Magyarországra járhatott be, innen szervezte az illegális kiutazásait. Ekkor kerültünk kapcsolatba, ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás után, az Együttélés megalakulása után Björn természetes szövetségesünk lett.
Ami neki köszönhető: Björn révén az európai politikai kontextusba sikerült bevinni azt a gondolatot, hogy a kisebbségi etnikai kérdés ugyanolyan emberi jogi kérdés, mint a politikailag vagy más szempontból üldözött kisebbségeknek az ügye. Hogy a meghatározó értékrendű politikát folytató kisebbségi pártoknak ugyanolyan létjogosultságuk van a politika színpadán, mint egy behatárolt tevékenységi körű ökológiai vagy természetvédő pártnak.
1988 után a lengyel térfeleken találkoztunk, tagja lett a lengyel Szolidaritásnak. Norvégiából nagyon sokat segített a működésében és mediális elismertetésében is. A rendszerváltás után egy olyan norvég médiakonszernnek lett az irányítója, amely Közép- és Kelet-Európában vásárolt fel és működtetett médiahálózatokat.

A beszélgetés során Bjørn Cato Funnemark elmesélte, hogy a múlt század nyolcvanas évei nemcsak történelmileg voltak meghatározók, hanem a saját életében is, hiszen az erdélyi falurombolás idején a kisebbségekkel való bánásmódon keresztül döbbent rá, hogy itt tulajdonképpen egy kulturális örökségnek, kulturális értéknek a szisztematikus megsemmisítésével állunk szemben. Az foglalkoztatta, hogy emberemlékezet óta, generációról generációra hagyományozott kulturális folytonosság szakad meg. Azok a témák, amelyeket a raportjaiban, jelentéseiben felhozott, az újdonság erejével hatottak Norvégiában, és ez nagy érdeklődést váltott ki a kisebbségek iránt.
Azóta megfigyelőként bejárta a világ konfliktusok tépázta területeit. Elmondta, hogy egy kisebbségi jogvédőnek ma már vannak hivatkozási alapok a munkájához. Van bizonyos nemzetközi szabályozási rendszer, charták, egyezmények, amelyek folyamatos tökéletesítésre szorulnak, azaz ezek a nemzetközi dokumentumok nincsenek bebetonozva. Bár még ha mégoly tökéletesek lennének sem biztos, hogy elégségesek lennének a kisebbségek számára.
A kisebbségi kultúrák megmentésre szorulnak, védeni kell őket, hogy megóvjuk őket a pusztulástól, az eltűnéstől.
Hogy ez sikerül-e, attól függ, hogy magának a kisebbségnek mennyire lesz eredményes és gyümölcsöző az érdekvédelmi munkája. Minél szervezettebben, minél határozottabban áll ki egy kisebbség a saját jogaiért, annál több eredményt tud elérni – szögezte le a beszélgetés végén.
Nagyon sok szervezetre, egyesületre és nagyon sok aktív és küzdő emberre van szükség. A kisebbségi érdekvédelem sikere az önszerveződés mértékétől, hatékonyságától függ. Nincs hatékony nemzetközi szabályrendszer ezekre a kérdésekre, mert különböző országokban különböző problémák vannak, azaz nehéz ezt általános érvényűen megfogalmazni és szabályozni.
A kisebbség eredményessége elsősorban tőle magától függ. Tapasztalata szerint azokon a területeken sem biztos a kisebbségek megmaradása, ahol minden joguk adott. A politikai és jogi kérdéseken kívül a legnagyobb problémát abban látja, hogy azokban az országokban, ahol úgymond tökéletes a jogi szabályozás, például Finnországban, ahol a svéd és a finn nyelv azonos jogokkal rendelkezik, a svédek mégis asszimilálódnak, beolvadnak a finn nemzetbe. Két oka van: az emigráció és az önkéntes asszimiláció, amikor önként föladják a nemzeti öntudatukat.
A jövőnek, a megmaradásnak két kulcsfontosságú mozzanata van: a kisebbségben élő embereknek nem szabad önként feladniuk a nemzetiségüket, és nem szabad elhagyniuk a szülőföldjüket. Ebben látja a megmaradás zálogát.

Haraszti Mária, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47209″}