Tiszai Nagy Menyhért kötete Versek és Próza néven jelent meg 2012-ben, magánkiadásban, melyet a szerző grafikái díszítenek. Kiadó nincs feltüntetve. A családnak az a kívánsága, hogy a Kárpát-medence-i könyvtárak minél nagyobb számába juttassák azt el. De ennek terjesztését gátoljuk meg! Az előszót NGC írta. Ugye, mindenki ismeri?
Az, hogy egy ateista vagy sátánista szerző Istent támadó és félremagyarázó izzadmányt ír, nem meglepő. Ám ez egy református lelkész méltatlan testámentuma, aki kénytelen volt idő előtt távozni posztjáról. Felelősség terheli azonban mindazokat, akik bábáskodtak e torzszülött létrejötténél! A szöveg gondozóját, Ivanega Ivánt és a grafikai rendező Molnár Sándort. De a terjesztőket sem tudjuk fölmenteni, mert egy részük nem nézte meg, milyen kígyótojást osztogat.
A szerző Prágában végezte a teológiát, majd hosszú ideig Kisgéresen működött. Az önmagával meghasonlott szerző életét és családjának tagjait zsákutcába sodorta. A Pogány imádságban ugyan még így fohászkodik: „Add Uram, hogy legyen szívem/…/ szavak nélkül dícse lényednek”. De választ nem kapott és így elbizonytalanodott. “Én találkoztam/ …Istennel…/…/ eső után egy éjjel/ aláhajolt/ Nem szólt akkor semmit/ cinkosként/ csak rámmosolygott/ s biccentett fejével” (Mindennapi zsoltármorzsák, 129.). Nem Isten az, aki ember cinkosa!
Ez a kötet Menyust inkább lejáratja. Azt a sóhajtását, hogy ha „Az idők órája lejár,/ ne legyen átok neveden éltem” (39.), nem tartották tiszteletben, mert kiadták ezt a könyvet. Akik ismerték, tudták, száján könnyedén kicsúsztak a vulgáris szavak (258). Maga is elismeri, útszéli válaszokat ad (238.). Ezekkel a kötet sem fukarkodik. Ebben azonban semmi léleképítő nincs. Én kipontoztam e durva szavakat, ő és a szerkesztők nem: „kétszázezer pucérs…ű” (139.), „sz.r és torta egy tányéron” (267.), „cetlib…ó kisasszony” (278.), „k…a-drága orvosság” (292). A méregdrága nem jó. A fen…nyalás (314.) nyilván kedvenc szórakozása. „Sajnos, rövid a nyelvem, hogy innen a Magyar Birodalom északkeleti csücskéből a Szent város fen…be érjen” (159.). Az ilyen vulgarizmusokat magánbeszélgetésekben sem tudom tolerálni. Gusztustalan és félrevezető asszociációkat teremtenek. Nincs funkciójuk. Nem tudom fölfogni ezek „szükségszerűségét”. Papnak és írástudónak miért van szüksége ilyen mocskos mankóra?
A versekben akad istenkeresés, a prózákban gunyoros, sőt piszkálgató hangnemű megfontolás, fontos üzenet, ám a prózák egy részének istenkáromló és a Szentírásnak ellentmondó állításai felülírnak minden egyebet. Szerzőjük azt tárja ország-világ elé, hogy egyháza tanítását semmibe veszi. Hiába az érdekes, jópofa és találó megfigyelések, ha azokat leönti a trágárság iszapjával és kétségbe vonja a keresztyén egyházak Isten szavára alapozott kiérlelt tanítását. Néhol meg összemossa az elszomorító gyakorlatot a tanítással. Egy értelmiséginek kellene/illene olyan tudástárral és élettapasztalattal rendelkeznie, hogy ezt a csapdát elkerüli. Olvasva a kötetet, néha az is megfordult e fejemben, hogy a szerző mindent elfelejtett amit Prágában tanult és nem képezte magát tovább. Paptársaival akkor miről beszélgetett? Nem voltak egymás lelki, intellektuális támaszai?
A versekhez, rögtön használati utasítást ad: “Csak részegen olvasd/ Hisz részegség szülte”. “Ha másnaposan kélsz/ és üres a palack/ Rakd a többihez”. (7.) Református lelkészként azért illene tiszteletben tartania mások vallásos meggyőződését, mégha azzal nem köteles egyetérteni. A katolikusok mit szólnak hozzá, ha azt olvassák, „a szent jobb által megvakíttatott Vászoly” (243.), vagy hogy ő egy alkalommal “Még a szentelt víznél is szentebb” Napóleon-konyakkal pillanatok alatt leitta magát (187.). “Azóta sokszor lerészegedtem már.” (189.) Mintha a Szentírás valamit írna a mértéktelen italfogyasztásról.
Hullámvasútként hat rám ez a kötet. Amint megragad egy gondolat, a következő már lesujt: „Léleknek temploma a test/ Szent az anyag/ mely szerelemre képes” (27.) Az anyag szentsége? Milyen materialista valláspótlék ez? A lélek templomát szabad testi szerelemmel sárba rántani? Amit vallás és nemiség viszonyáról ír, a Biblia tanításának megtagadása (280-283.). A nőt meg szukává degradálná. „Ha egy legfőbb királynő a helyzethozta szükségben kész közösülni az utolsó talicskázó legénnyel, akkor minden rendben van.” (179.) Semmi sincs rendben! Milyen helyzethozta szükségről beszél? Nyilván az ösztönök győzelméről a tisztaság fölött.
„Ugye, Uram,/ nem fecséreltem el az életem,/ amikor siker és pénz helyett/ az útról egy bogarat/ felvettem?” (Ugye, Uram, 38.) Ám önmagával kapcsolatosan Istent ír nagy I-vel („Így leszek/ Istened.”, Csak…, 19.), másutt viszont kis i-vel írja a Mindenható nevét (pl. 183, 184, 277.). Ez a lázadó ego meddősége. Tagadja a jóindulatú figyelmeztetést: „Ne mond ki hiába Istenednek az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét.” (Mózes II., 20, 7) Nyilván személyesen megkínlódott hamis tapasztalat, hogy „Tisztán imádkozni/ – csak bűn után lehet.” (Kezeimmel, 41.) Kövessünk el bűnt, hogy tisztán tudjunk imádkozni? Méltó választ kellene adni néhány versére, de azok hosszabb elemzést kívánnának (Ki az Isten, ki az ember?, 49.; Ave, 52-53.). Azok a sorai – „szentbeszéde” (93.) – is elgondolkoztatnak, hogy „Kívánom/ a sötétségnek, hogy ne bántsa fény” (Kívánom , 91.). Pedig a homályt mindenkinek oszlatnia kellene. Akár prédikációval is.
A versek néha ellentmondanak prózai írásainak: „Én az Isten kolompja/ Mind hajdan-királyok/ Udvaribolondja/ Szabad szitkozódnom” (Aki véd, 69.). Milyen Igével tudná alátámasztani ezt a balhiedelmet? „Én évtizedeken át, lelkem legmélyén szégyenfélét éreztem papi foglalkozásom miatt, mert olyasmit csináltam, aminek a fontossága az élet és a lét szükségleteit tekintve a falat kenyér és a pohár víz mellett még halk sóhajhoz sem juthatott.” (278.) Isten szitkozódó kolompja szégyenkezik? Ha van foglalkozás, melyet csak hivatásként szabad gyakorolni, akkor az bizony a papi pálya. A fontossági sorrendet elfelejtette. „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsoltárok 37, 4)
Azzal még nincs gondom, hogy nem Illyés Gyula mondta “A stílus maga az ember.” (259.), Le style, c’est l’homme hirdette Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja 1753-ban.
Eleve bocsánatot kell kérnem olvasóimtól – a szerző ellenében -, hogy ilyen botrányos gondolatokat kell idéznem, de ő leírta azokat, az olvasónak tudnia kell, mivel hadakozom.
Szerinte, „hogy héber Isten… az üdvösséges emberi fejlődés számára megfelelő lesz, az eleve hibás és szinte elvetélt gondolat volt.” (266.) Csúsztatás, hogy az Isten héber lenne. Hiszen korábban létezett mint, mint a zsidók megjelentek a történelem színpadán. („…már voltam, mielőtt Ábrahám lett volna.” János Evang. /8,/58) Ő a zsidókat választotta népének és azután kiterjesztette kegyelmét az összesre. Tehát nem mi választottuk Megváltónknak. Hanem fordítva. A következő gond, hogy milyen emberi fejlődésről beszél? A darwini elmélet sok sebből vérzik. Szellemi fejlődésről meg aligha beszélhetünk az olyan világban, mely csak a maga önös hasznát keresi és azt hazudja mértéknek. Egyre gyilkosabb fegyverekkel és körmönfontabb hazugságokkal ostromol. Igaz, lélekrombolásban nagyot fejlődött.
„Az olyan istenség, amely magában hordja a jót és a rosszat, az nem stabil: az hol ide, hol oda hajlik és ennélfogva nem is lehet igazságos, mert önmagával is konfliktusban van.” (266.) Következő csúsztatása, hogy az emberi gonoszságot Isten nyakába akarja varrni. A megtestesült Gonoszt így akarja eltüntetni. „Nem ember az Isten, hogy hazudnék” (Mózes 4., 23, 19). Elfelejtette mit mondott Krisztus? „Ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat meg az az ország” (Márk Evang. 3, 24.). A felkészületlenség gőgje teremt ellentmondásokat ott, ahol nincsenek. Így bosszulja meg magát az amnézia.
Istent ember teremtményének tartja csupán: “néhány ezer évvel ezelőtt csak ilyen istenképre tellett” (267.). Az ilyen torz istenképnek nem sok köze van a keresztyénség Istenéhez. „A bűnössé tett ember issza meg az isteni tévedés levét, melyet a teremtéskor elkövetett” (270.). Majd másutt tovább fűzi ezt a beteg gondolatot. „Ugye, nemigen hasonlít ránk az isten (sic!)? [A szentnek vélt Napóleon-konyak benyakalása után bizonyára nem!] Ugye, hogy egészen más? A kérdés az, hogy van-e még bennünk vágy arra, hogy ne is hasonlítsunk rá, ha már ilyen?” (295.) Négykézláb dülöngélve nehéz ebben a fogas kérdésben. tisztán látni!
Az ember által kitalált süket, vak és érzéketlen istenség a mi tévedésünk. Sehol se tisztázza, mikor melyik istenségről okoskodik. Tudnia illene, csak egy valódi Teremtő létezik! (Ő viszont ismeretlennek mondja! /167./) „A világvallásoknak, köztük a keresztyénségnek legfőbb és legnagyobb problémája maga a – saját Istene.” Mintha egyenértékűek lennének: a kitalált istenek és a bibliai. Ezek mind zagyva istenségek, agyonnyalt Istenek (295.). Kivéve egyet! Majd megint csúsztat. Az, hogy hány kilométernyi állítólagos eredeti keresztfa-törmeléket tartanak számon, az csupán az emberi bárgyúság, pénzéhség és cinizmus bizonyítéka. A szentek hagyományai réges-rég állításával ellentétben, nem nőtték túl az „ún. bibliai tényeket.” (295.) Egyes emberek ezt így látják? Ez nem cáfol semmit a hittételek közül.
Állításai Földünket a bolondok úrhajója teszik. Egy teológiai végzettséggel rendelkező személynek illene tudnia, hogy mi tettük azzá. Igaz, kaptunk egy nagyon veszélyes ajándékot. Döntési szabadságot. De mióta megemésztettük azt a bizonyos almát, különbséget kell tennünk jó és rossz között. Saját szűrőink miatt ezt nem mindig tudjuk elvégezni. Isten kegyelmére van szükségünk hozzá.
Majd egy újabb csúsztatás következik: „ebben a világban mindenki – ISTENT képviseli… hasfelmetsző Jackig.
Mindenki ISTEN…” (271.). Isten isteneket teremtett? Még az ördög is isteni rangot kapjon? Képviseli és egyben azonos a képviselt személlyel? Ez nem túl logikus és főleg nem igaz.
Nemes és fennkölt gondolat, hogy „két szent hely létezik: az egyik a templom csöndje, a másik meg a budi…” (183.) Majd a klozetről áradozik. „Ó klozet… Álmodozásaim szárnyainak növesztő fészke; trónja [,] álomkirályságom trónterme…” (183.) Orrfacsaró!
Micsoda vakság mondatja vele, hogy „az anyag… nélkül lélek sincs és nem is volt soha.” (271.) Honnan tudja? Úgy látszik a modern fizika kutatásairól és ezzel kapcsolatos dilemmákról sohasem hallott. Nem olvasta, hogy „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (János Evang. 1,1) A következő megállapítása is ellentmondásos: „az ember önmagában imádja istent (sic!) és az istenben (sic!) önmagát”. Szerinte ez az istenség van csak (277.). Ez az ember istenítése? Ha ezt egy buddhista szerzetes írta volna, nem szólok semmit. Az, hogy testünknek az Úr hajlékának kellene lennie, még automatikusan nem azt jelenti, hogy a hajlék azonos lakójával. “Milyen teremtmény az, aki ilyen teremtőt eszel ki magának?” (293.) Olyan, aki nem fogadja el a Biblia tanítását. Menyusnak ilyenre tellett, ezzel a valótlan árnyképpel kénytelen vadházasságban élni. Ez az éretlen gondolatok bosszúja. Kényszerképzeteibe alaposan belegabalyodott, melyek mocsárként húzzák lefelé.
A keresztyének Istene nem emberi fantázia, vágy szüleménye. Krisztus történelmi személyiség volt, akár Buddha vagy Mohamed, mégis különbözik tőlük. Nem emberi „bölcsességeket” hirdetett és feláldozta magát az emberiségért, melynek egy része méltatlanná tette magát erre. Jézus nem olyan elvárásrendszert állított föl számunkra, mely tetszetős és önzésünknek megfelelne.
Egy lelkész számára nem fontos elmondani, hogyan hisz!? (277.). Valószínűleg sehogyan! Az „isteni manipuláció nem volt képes kiiktatni egyes tulajdonságainkat” (280.). Ebből az következik, hogy az Úr nem mindenható és tökéletes, nem abszolút szeretet! Megint a saját maga állított csapdába esik. A bűn szerepéről és szolgálatáról sután hallgat.
Menyus nem a Bibliában kereste kétségeire és kérdéseire a választ. A Tízparancsolatot sem tartotta mérvadónak. Az „eredmény” borzalmas! „Az ősi ANYA-ISTENT az ember megszőrösítette és falloszt (f.rkat) növesztett neki, egyszóval ATYA-ISTENT kreált belőle.” (282.) Ez az ízléstelen gondolatmenet neki nyilván kedves. “…letörik-e valaha az atya-isten (sic!) szarva, kihullik-e durva szőre, s lekókad-e a világot megi…lő f.rka?” (283.) Ez megint az általa kitalált buján állati istenséggel kapcsolatos. Ez Priaposz termékenységisten! Nyilván „alkoholbűz és nikotinbölcsesség” (95.) tanácsolta neki ezt a cserét.
Saját maga állította csapdába esik, mert a mendemondát tényként kezeli, miközben a Szentírást hiteltelennek tartja. Vagyis a Mindenség Urát meg akarja fosztani mindenhatóságától, mert képtelen elviselni, hogy van egy nálánál sokkal bölcsebb, sokkal féltve szeretőbb Lény, aki képes arra, hogy a szavát hirdető Könyvbe ne kerüljenek valótlanságok, hanem hamisítatlanul hirdessék az Ő szavát. Igen, sok borzalom és embertelenség is le van írva benne. De ahogy Gyökössy Endre fogalmazott, a Szentírás a Bibliában van.
Az ember kultusszá “teszi az örömtelen életet, szenvedést, a csiklómetszést és a többi kegyetlen idiótaságot.” (282.) De ennek mi köze van Krisztushoz? A szenvedés tisztító és léleképítő aspektusáról fogalma sincs! A házasságon belüli szerelmi élet eleve örömtelen és szenvedés? Lehet az is. A csiklómetszésnek semmi köze az európai keresztyénséghez. Más kegyetlen idótaság, hogy egy komolyan hívő embernek nem lehet szeretője, mint neki. „Akkoriban hárman léteztünk.
Szerelmem.
Fiam.
Én.
Ha valakitől elnézést kell kérnem,… akkor attól elnézést kérek. …a tényeket soha meg nem értő, és megérteni sem akaró emberi képmutatástól. …az egyetlen testrészre nyomorított emberi erkölcstől” (316.). Felesége, az elcsábult leányzó aggódó anyja, botránkozó közvélemény úgy látszik nem létezett. A szerelmes strucc homokba dugta fejét, mert egy bizonyos testrészének kiszolgálását többre tartja bármi másnál. Nem akarja tudni, nem emberi erkölcs tiltja elsődlegesen a paráznaságot. Másrészt, aki „megbotránkoztat egyet” azok közül, „akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” (Máté Evang. 18,6) Jean-Baptiste Henri Lacordaire mondotta: „Egy óra hosszat szeretni – állati dolog. Egy évig szeretni – emberi dolog. Egy egész életen át szeretni – angyali dolog. Egy életen át csak egyet szeretni – isteni dolog.”
Szent István zseniális tettét sem érti meg. Szerinte királyunk a poklok minden ördögét segítségül hívta Krisztus szent ügyéért (!), s magyari népe üdvözülésének ügyéért, akár népe színe-javát is hajlandó volt feláldozni emiatt. A tények cáfolják ezt a gondolatot. Ha így lett volna, akkor egy ezredévig a Magyar Királyság nem állt volna fent. „Egy életerős nemzet helyett legyen egy birkanyáj, amely először arra battyog, amerre én akarom, aztán meg majd arra, amerre azok akarják, akik szépen a helyükre telepednek.” (242.) Nem veszi észre, éppen keresztyén hitünk tartotta fenn országunkat. Amint ez a hit megcsappant, minél inkább távolodtunk Krisztustól, annál mélyebbre zuhantunk, ahogy Péter süllyedt a vízben hitének csökkenése arányában (Máté Evang. 14,28-31). Alázatos, Isten-vezérelte emberekből battyogó birkanyáj lesz? Szent Ágoston, Luther Márton, Kálvin János a nyájszellemet hirdették volna?
A Kis Káté első válasza szerinte bárgyúság, mert arra figyelmeztet, hogy az Úr „úgy megőriz (…), hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről az én mennyei Atyám akarata nélkül.” (284.) Tagadja, hogy mindenható, mindent tudó és látó Úr. Bizony jóváhagyása nélkül még egy falevél sem rezdül. Ezt nehéz megemészteni. Ahogy a középszer utálja a zsenit, úgy veti meg a meghasonlott ember Krisztust. Saját hibáit feldobálná az Égre. Szánalmas igyekezet.
Talán legleleplezőbb, legvérfagyasztóbb gondolatait Az Úr csodásan működik c. írásába tömörítette. Ironizál Isten tökéletességén és abszolút szeretetén. Ha már az Írást nem olvassa, belenézhetett volna Fábry Zoltán Üresjáratába: „Egyetlen totalitásnak van értelme: a kereszténységnek, mert ez befogja az eget és földet egyformán, és a kezdőpont és végpont egy: Isten. Befogja az egész embert testi térben és lelki, szellemi dimenzióban és időben. Épp ezért mindenütt jelenvaló, és ezért totális. És még valami: nem kirekesztő totalitás – tehát hatalom, de befogadó – tehát szeretet, mely lényegében és lényegéből ad, és nem vesz.”
De ő az általa közzétett lelkülettel a konfirmandusokat nem tudja az élő Isten felé vezetni (284.). Ez kényszerképzetei logikus következménye. Szentlélek nélkül nem megy. Tehetetlensége a lehető legrosszabb megoldásra sarkallja. A cserépedény gúnyolja a fazekast! Az Úr nem működik csodásan, mert Szakadt Jánosnak rongyos a gatyája, Péterfia Józsi gyomorrákot kapott, egy húszéves lány autista (292-93.). Másutt ennek magyarázatát adja: „a szerencsének [melyet indokolatlanul szentnek tart! – 138.] az ember szúrta ki a szemét. Meg az igazságnak is. Különben is minden nagyszerű ideáljával így tett az ember: bekötötte a szemét, kiszúrta, keresztre feszítette, megcsonkította, megégette…” (137.) Akkor meg mit akar? Mégsem lehet mindent a Mindenható nyakába varrni!? A Mindenség Ura hol ígérte azt, hogy teremtett világában nem lesz betegség, szegénység, gondok, hazugság? Jól tudta, a bűn sok mindent el fog rontani. De Hozzá bármikor fordulhatunk, tehát a teremtés tökéletes. Ő helyre tudja tenni baklövéseinket. Istenünk azt is világosan tudtunkra adta, ha nem tartjuk magunkat tanácsaihoz, akkor megbüntet bennünket, akár hetedíziglen. Ha az apa bünteti gyermekét, az nem jelenti azt, hogy nem szereti. A másik oldalon jutalmaz is!
Ennek az írásának végén egy történetet mesél el. Istentisztelet után az egyik ember elismeréssel szól a prédikációról. „Nagyon jól beszélt a tiszteletes úr. (…) Az Úr valóban Gondviselő. Tetszik tudni, amikor én a fronton voltam, közénk lőttek az oroszok. Voltunk ott vagy húszan. Tessék elhinni, de ez igaz, hogy a húszból vagy ketten menekültünk meg. Imádkoztam is, az igaz, hogy az isten (sic!) éngemet őrizzen meg. Hát meg is hallgatott.” És mit kérdezett kollégája ezután? „És a többi? Az a tizennyolc?… Nem kéne őket is megkérdezni?” (295-96.) Menyus csak annyit állapít meg, egykori barátja „eléggé hülye kérdést tett föl” (296.). Arról a tizennyolcról sohasem fogjuk megtudni, hitetlenek voltak-e, milyen életvitelt folytattak, mit tettek életük utolsó percében, de vélhetőleg, nem fohászkodtak. Ám azt sem tudhatjuk, mi várt volna rájuk, ha nem esnek el. Lehet, hogy ez volt számukra a kegyelem? Amíg nem tudunk ezekre az alapvető kérdésekre válaszolni, addig nem ítélhetjük meg az Úr működését. Nem lehetünk ilyen bíráló bizottság tagjai. A szerző sem, aki ezzel a kötetével diszkvalifikálta magát.
“Aki olyan Atya, amely [nem: aki?] feláldozza a fiát – maga se tudja miért mint Ábrahám. Kész röhej és tragédia egyben.” (294.) A „keresztről szóló beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözölünk, Istennek ereje.” (Pál első levele a korinthusiakhoz 1,18) Ha Krisztust az Atya nem áldozta volna föl, akkor nekünk semmi reményünk sem lenne! Tudta mit tesz érettünk! Akkor bűneinket ki vette volna magára? Egyáltalán az áldozat jelentőségét – legszélesebb értelemben – nem értette meg. Ő soha, semmilyen áldozatot sem hozott senkiért? Az is kész röhej és tragédia volt!?„Mellesleg”, az Atya és Ábrahám közé nem tehetünk egyenlőségjelet Menyus a megváltás lényegét nem érti, így „félreröhögi”. Sátáni kacaj! Ábrahámot az Úr kemény próbára tette, mennyire bízik mennyei atyjában. De fiát, Izsákot mégsem kellett föláldoznia. Egy lelkész esetében a legnagyobb tragédia, ha a legfontosabb üzenetet, az üdvtörténet ábécéjét nem érti. „Az Úr csodásan működik…
Meghatódottságomban mindjárt összepisilem magam.” (295.) Ennyire telik értetlenségéből!
Nem folytatom, pedig lenne még vastagon miből válogatni. Ez a könyv elrettentő példája annak a tájékozatlanságnak és igénytelenségnek, mely ilyen írásokat nyomdafestékhez juttat. „Bizony «miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között»”! (Pál levele a rómaiakhoz 2,24)
Jézus nevét csak egyszer írja le (220.), a Szentlélekről nincs mondanivalója! Nem is lehet!
Tiszai Nagy Menyhértet Csarodán temették el, mert ott olyan templom van, amelyben “ott lakik még/ a régi Isten” (Csaroda, 94.). Melyik? – bizonytalanodik el az olvasó. “Falun élek, csoda, ha ilyen hülye vagyok?” (146.) Az ilyen alibizmus elfogadhatatlan. Az Úristen kegyelme valami miatt falun nem működik? Elromlik?
“Kik képviselik azt a Bizonyos ISTENT ebben a világban?
Talán a papok? Az Egyház?
Ugyan már!” (271.) Hát az olyan papok, mint ő volt, aligha. Mellesleg, az Urat nem képviselni, hanem szolgálni kell. Ez a könyv nem egy lelkipásztor méltó végrendelete, hanem a falu bikájának bőgése!
Könyve fölött önmaga mond ítéletet:
“«Amilyen a madár, olyan a szólása…»
Nagyon régi közmondás, és nagyon régi igazmondás rejlik benne!
Nyelv és jellem.
Tulajdonképpen mindent elárul rólunk.” (259.)
“Sajnos” így igaz! A Bodrogköz azért is került ilyen helyzetbe, mert hitevesztett vezetői voltak.
“Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki… az emberek minden hitetlensége… ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” (Pál levele a rómaiakhoz 1,18)
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
