Legújabb, többrészes sorozatunkban Szabó Józsefnek a máig feltáratlan ligetfalui tömeggyilkosságról írt Hézagos emlékezet címmel megjelenés alatt álló könyve azon fejezeteit közöljük folytatásokban, amelyek leginkább felkelthetik a felvidéki magyar közvélemény érdeklődését. A kötet megjelenése 2014 végén-2015 elején várható. A szerző kutatói munkája során számos cseh nyelvű szöveggel találkozott, melyeket Lacza Tihamér fordított magyarra. Exkluzív sorozatunk első részével jelentkezünk.
A történelmi szakmunkáktól eltérően (1) egy „nyomozáson” keresztül szeretném elvezetni a tisztelt olvasót azokhoz az eredményekhez, amelyekhez eljutottam. Tömeggyilkosokról lesz az alábbiakban szó, akik kezébe a korabeli csehszlovák hatalom adott fegyvert és egyben felhatalmazást számukra az ölésre.
Az 1945-ös év belső hatalmi rivalizálása, és ezen belül az egyik hatalmi szárny aktív részvétele a tömeggyilkosságokban volt az egyik oka annak, hogy a mai napig hallgatás övezi a Ligetfaluban elkövetett mészárlást, hogy objektíven eddig senki sem foglalkozott sem a bűnösökkel, sem az áldozatokkal. Egy másik, nem kevésbé fontos ok a cseh és a szlovák történetírás azon dogmája, amely szerint a német nemzetiségű lakosság erőszakos kitelepítése (2) során Szlovákia területén nem történtek a cseh- és morvaországi brutális cselekedetekhez hasonló események.
Nos, történtek, és ezeket a csehszlovák államhatalom erőszakszerveinek többnyire szlovák nemzetiségű tisztjei, katonái követték el a polgári intézmények tisztségviselőinek tudtával. E sorok írásának megkezdésekor még magam sem rendelkezek a megtörtént események leírásához szükséges minden adattal, több intézménnyel állok kapcsolatban és várok visszajelzéseket, forrásdokumentumokat tőlük. Így tehát egy folyamatot is be tudok mutatni az adatgyűjtésről, illetve annak esetleges nehézségeiről, ismereteink fokozatos bővüléséről.
Gyakorlatilag én is azon minimális információk alapján indultam el, amelyek mások számára is rendelkezésre álltak. Úgy gondoltam azonban, hogy az ismert tények ismételt számbavétele, rendszerezése esetleg újabb következtetések levonására is teret adhat, illetve utat nyithat esetleg máshol fellelhető információmorzsák felé, amelyek aztán mozaikszerűen összerakva egy teljesen új minőséghez, felismeréshez vezethetnek el. Mindenekelőtt Janics Kálmánnak (3) A hontalanság évei című munkáját (4) kell megemlítenem. Janics írásának alapján alapvetően három, első ránézésre továbblépésre alkalmas forrásértékű nyomot határozhattam meg.
Egyrészt támaszkodhattam a korabeli sajtó híradásaira. Mint később kiderült, magára a tömeggyilkosságra vonatkozóan sokkal bővebb információkat közölt a hajdani tudósító, mint az egyik áldozat ügyében lefolytatott hadbírósági tárgyalás 53 oldalas, a tanúvallomásokat is számba vevő ítélete.
A második nyom egy, a tömegsírokkal foglalkozó parlamenti felszólalásra utalt. Ezt a nyomot is követhetőnek véltem, és mint ahogy a későbbiekben látható, a parlamenti felszólalás teljes szövegéhez hozzá is jutottam. A harmadik szál Janicsnak az a közlése volt, hogy az áldozatokról, akik szerinte magyar leventék voltak, megbeszélést folytatott Gyöngyösi volt külügyminiszter egykori munkatársával, aki nem csak, hogy tudott az esetről, hanem egyenesen magyar-csehszlovák államtitokként beszélt róla. Mivel Janics nem nevezte meg ezt a kapcsolatát, számomra követhetetlenné vált a nyom.
Térjünk akkor rá a korabeli sajtóra, mit tudhatunk meg annak híradásaiból? Úgy véltem, hogy bár Janicsnak is ez lehetett a kiinduló forrásanyaga, annak tényeivel elég nagyvonalúan bánt tanulmányának megírásakor. A Janics által is hivatkozott demokrata párti napilap, a Čas vonatkozó cikkeit lefordítottam, a könyv függelékben az olvasó is tanulmányozhatja azokat. Sőt, az olvasó figyelmébe első olvasásra épp azokat a cikkeket ajánlom, és csak azok után térjen vissza ezekre az oldalakra.
A híradásokból egyértelműen kitűnik, hogy a csehszlovák hadsereg Ligetfalun állomásozó alakulatának tisztjei és katonái civilek ellen valamilyen vizsgálatnak álcázott akciók során eljárásokat folytattak le.
A polgári személyeket letartóztatták, fogva tartották, megkínozták, értékeiket eltulajdonították és esetenként bírósági eljárás, illetve ítélet nélkül önhatalmúlag kivégezték őket. Bizonyítható módon legalább két ilyen esetről tudunk: a tudósítások Ervin Bacušan ügyéről szólnak (ebben az esetben zárul kivégzéssel az „eljárás”), illetve a Bacušan-perben tanúként szerepelő Kisék ügye (apa és leánya), akikkel szemben a vádlottak eljártak (letartóztatás, nemi erőszak kísérlete, fogva tartás a ligetfalui laktanyában).
J. Števlíknek az újság által idézett tanúvallomásából további ilyen esetekre derülhetett volna fény (5). A tanú által említett konkrét ügyben három polgári személy elleni letartóztatás, fogva tartás és bírósági eljárás nélküli kivégzés elrendelésének alapos gyanúja merülhetett volna fel, azonban különös módon a bíróság a tudomására jutott bűncselekmény kapcsán semmilyen további intézkedést nem tett.
Majer százados tanúvallomásából 80 ember kivégzésének a gyanúja alapozódik meg. A bíróság ezzel a tanúvallomással sem foglalkozott. Andrej Tokoš vallomásából kitűnik, hogy Smetana 150 német fogoly agyonlövésével dicsekedett (6).
A tudósítások behatárolják az elkövetői kört is, megnevezve azokat a tiszteket, akik beosztásukat és rendfokozatukat kihasználva saját maguk, illetve parancsaik alapján az alájuk beosztott katonák ezeket az eljárásokat lefolytatták, illetve a kivégzéseket végrehajtották. Ervin Bacušan kivégzésének leírása jól begyakorolt katonai akciónak tűnik, a katonák fegyelmezetten hajtották végre feletteseiknek az akkori szolgálati szabályzatba is ütköző (7) parancsait.
Bacušan holttestének exhumálására tett kísérlet során tömegsírokra bukkantak. A bíróság azon kívül, hogy a fellelt tömegsír ügyének vizsgálatát átadta a helyi szerveknek, semmilyen további intézkedést nem tett. Így például nem hozta összefüggésbe a tömegsírokat, az ott megtalált áldozatokat a lehetséges elkövetőkkel, vagyis, a helyzet logikájából fakadóan E. Bacušan gyilkosaival, miközben a tömegsír már önmagában alátámasztotta Majer százados 80 ember kivégzésére vonatkozó értesülését és Števlík vallomását is. Ebben az összefüggésben a per bírájának, Karel Farářnak (8) a felelőssége egyértelműen megállapítható.
A tömegsírban kisebb-nagyobb csoportokban találták meg az agyonlőtt emberek maradványait, ami arra utalhat, hogy különböző időpontokban végezhettek a szerencsétlenekkel. Vagyis sorozatban elkövetett tömeggyilkosságokról lehetett szó.
A tudósító leírása alapján az 1947. május 20-án elkezdett exhumálás során a bunkereket összekötő sáncárkokban akárhol kezdtek ásni, mindenhol holttestekre bukkantak. Egybehangzó helyi közlések szerint több tucatnyira tehető az ott kivégzettek száma. A megtalált áldozatokat tarkólövéssel végezték ki. Figyelemre méltó, hogy az újságíró számba tudta venni ezeket a közléseket, a bíróság viszont nem foglalkozott ezekkel.
Az áldozatok kilétének megállapítására viszonylag kevés tényt közöl az újság. Egy hat emberi maradványt tartalmazó sírban a koponyákban aranyfogakat találtak. A tudósító következtetése, hogy jól szituált polgáremberek lehettek az áldozatok. A tömegsír egy másik részében fiatalemberek csontjait találták meg. A holttestek ruházatában Camel cigaretta is volt, ami esetleg nyugatról hazatérő emberekre mutathat.
A tudósító szóbeszédre hivatkozva az áldozatok kilétére vonatkozóan két feltételezést közöl. Az egyik szerint a kivégzettek a megbízhatatlanok számára szolgáló ligetfalui táborból kerültek ki, a másik szerint nyugatról hazatérő emberekről lehetett szó. Az ebből levonható következtetés, hogy mind a két feltételezés egyaránt igaz lehet. Vagyis az áldozatok egy része a táborból származott (ők lehettek az aranyfogú, jól szituált emberek), a másik része nyugatról hazatérő (akkor még ismeretlen nemzetiségű) ember lehetett (fiatalok, Camel cigaretta) – akik viszont akkor már szintén lehettek valamelyik ligetfalui tábor foglyai.
Az áldozatok kilétét taglaló szűkszavú közlés ugyan megemlíti, hogy a kivégzettek egy része Németországból hazatérő ember lehetett, azonban egyáltalán nem szól azok nemzetiségéről, vagyis ezeknek az újságcikkeknek az adatai semmiben sem támasztják alá Janicsnak az áldozatok kilétére – magyar leventék voltak – állítását.
A Čas leírása alapján behatárolhatóvá vált a tömeggyilkosság elkövetésének helyszíne, a ligetfalui erődrendszer sáncárkai.
A tömegsír létét az újságcikk megjelenése után már nem lehetett tagadni, viszont az áldozatok kilétének eltusolására rögtön kísérlet történt, a Pravda a németek számlájára próbálta írni a tömegsírt.
Mivel az ügy titokban tartására Janics is utal, sőt, ami fontosabb, erre korabeli konkrét jelzésünk a Pravda napilap fentebb említett cikke, egy kis kitérőt téve megpróbálom megvilágítani, mi állhatott ennek hátterében.
Janics Kálmán idézett munkájának meg nem nevezett forrása szigorú magyar-csehszlovák államtitokként beszélt az ügyről hozzátéve, hogy a csehszlovák állam még kártérítést is fizetett Magyarországnak.
További magyarázat nincs, így homályban marad, hogy vajon miért fizetett volna egy háborúban győztes állam a vesztesnek, amikor az áldozatokat – a korabeli csehszlovák szóhasználatban nem is alkalmazott – volkbundistáknak jelölte meg.
A tömeggyilkosság titokban tartása a csehszlovák államnak valóban érdekében állt, az erre való törekvés (legalábbis szlovák oldalról) jól érzékelhető még ma is (9).
Az okokat azonban én másban kerestem és érdekes módon a Přerov (10) melletti Svéd sáncnál elkövetett tömeggyilkosság peranyagában, illetve annak az esetnek a kezelésével kapcsolatos egyéb állambiztonsági iratokban találtam meg.
A Karol Pazúr gyalogsági főhadnagy ellen lefolytatott perben (11) először a katonai ügyész a vádiratában, majd ezzel a nézőponttal azonosulva a bíróság (miközben a bíró, Farář tábornok előtt már ismert volt a ligetfalui ügy is) „borzalmas, cinikus, nemzetünktől idegen, a maga valójában egyedülálló tömeges kivégzés”-nek nyilvánította az esetet (12), és a vádlott személyiségi jegyeiben vélte megtalálni a tömeggyilkosság elkövetésének motívumát.
A lényeg tehát, hogy a tömeges kivégzés egyedi eset volt, nem felsőbb parancsra történt, hanem egy beteg lelkületű ember egyéni akciója volt (ebben van a magyarázata annak, hogy a két tucatra tehető felelősök és elkövetők közül miért csak egyetlen embert vontak felelősségre), és ezt bírósági verdikt mondta ki.
Egy másik, a přerovi tömeggyilkossághoz hasonlítható mészárlás nyilvánosságra kerülése alapjaiban rendíthette volna meg ezt a hivatalosnak tekinthető álláspontot. Ráadásul a gyermekek kivégzését – a későbbiekben olvasható Géci képviselő parlamenti felszólalása szerint legalább 12 gyermek maradványait is kihantolták – semmivel sem lehetett volna indokolni.
Már a přerovi eset részletekbe menő kivizsgálásába is belenyúltak „felülről”, az abban az ügyben alkalmazott módszer és hatalmi hozzáállás jellemző és meghatározó lehetett, példaként szolgálhatott a ligetfalui bűncselekmény-sorozat eltusolásához is.
Egy 1945. november 8-án keltezett és az Állambiztonsági Főparancsnokságnak címzett utasítást (13) idéznék. A Belügyminisztérium „Z” osztálya arra utasítja az állambiztonságot, hogy a přerovi ügyet a „forradalmi időszak tetteként kell értelmezni” és nem célszerű, hogy „szerveink állandóan foglalkozzanak vele, és hogy valakit ezért felelőssé tegyenek”.
Az állambiztonság přerovi járási parancsnokának, F. Venzar főhadnagynak a tudomására kellett hozni, hogy az egész üggyel a továbbiakban már ne foglalkozzon, mivel a nyomozás nyilvánosságra kerülhetne, „ami államunkat külföldön lejáratná”. Ezt az értesítést szóban kell vele közölni azzal, hogy az iratot ezt követően el kell égetni.
A přerovi ügy azonban – részben a belső hatalmi játszmák következtében, a Demokrata Párt nyomására – bírósági szakaszba jutott, ám úgy vélem, hogy közel azonos időben (1947-1948), párhuzamosan két teljesen hasonló tömeggyilkosság ügye kezelhetetlenné válhatott volna a hatalmi játszmák másik szereplője, a kommunista párt számára.
A ligetfalui ügy titokban tartásának és eltusolásának tehát ezek lehettek a főbb okai.
Folytatjuk!
Szabó József, Felvidék.ma
Jegyzetek:
(1) Nem vagyok történész, így talán megengedhető, hogy ne a történészi szakma által bevett fogások, szokások és követelmények vezessék a kezemet. Egy civil gondolkodásmódját szeretném bemutatni, a célkitűzést és az utat, amelyek az eredményekhez elvezettek. Azt is remélem, hogy a választott stílustól talán emészthetőbb és izgalmasabb is lesz az olvasó számára a könyv lapozása, bár így sem ígérhetek könnyű olvasmányt. Ugyanakkor ezen felfogásom mellet is szigorún ragaszkodok a tényekhez, következtetéseim alapja csakis a korabeli dokumentumok lesznek.
(2) A német nemzetiségű lakosság Csehszlovákiából történő erőszakos elűzésének időszaka az 1945. május 5. (a prágai felkelés) és augusztus 2. (a potsdami konferencia befejezése) közötti időszakra tehető. A cseh történetírás „divoky odsun”-nak nevezi ezt az időszakot, amikor kb. 800.000 német nemzetiségű ember brutális körülmények közötti elűzése történt meg tömeges kivégzésekkel kísérve. A potsdami konferencia döntése határozott a németek kitelepítéséről, mégpedig rendezett és humános körülmények között.
(3) Janics Kálmán (Vágkirályfa, 1912. december 29. – Vágkirályfa, 2003. augusztus 20.). Eredeti foglalkozását tekintve orvos. A felvidéki magyarság tudatába mégis történészként írta be magát, a szlovákiai magyarság meghurcoltatásának tényfeltáró írójaként. Legismertebb műve: A hontalanság évei c. monográfia. Politikusként 1989-ben alapító tagja volt a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak, a párt színeiben parlamenti képviselő 1990-1992 között.
(4) A ligetfalui tömeggyilkosságra vonatkozó részlet: http://www.felvidek.ma/kapcsolat/tajolo/multidezo/37224-janics-kalman-kis-katyn-a-duna-partjan.
(5) „Elmondta továbbá, hogy Kosmel fhdgy. letartóztattatott egy 18 éves fiatalembert és a szüleit is, és az ő kivégzésükre is parancsot adott”. A Čas május 24-i száma – lásd a függeléket.
(6) Ez a dicsekvés feltehetően, de nem bizonyítható módon esetleg az 1945. június 18-án elkövetett přerovi tömegmészárlásra is utalhatott, bár ott kivégzőosztag lőtte agyon az embereket, és sokkal többet, mint 150-et, nem pedig a kivégzéseken végig jelen lévő Smetana saját kezűleg. Az is lehet azonban, hogy Smetana itt olyan emberek lelövésével dicsekedett, akiket esetleg saját maga ölt meg, ez viszont más gyilkosságokat feltételez, esetleg a turócnémeti mészárlásban való részvételét – ma már kideríthetetlen, melyik változat lehet a valós.
(7) A Karol Pazúr elleni vádiratban láthatjuk a katonai ügyész konkrét hivatkozását az akkori Szolgálati Szabályzat pontjaira.
(8) Született 1889-ben. 1938-ban, a müncheni döntés után alezredesként a csehszlovák haderő VI. hadtestének tábori ügyésze. Későbbi pályája is a katonai igazságszolgálatához kapcsolódik. Számunkra fontos motívum, hogy ő volt a bírája mind a přerovi tömegmészárlás, mind pedig a ligetfalui gyilkosság ügyében lefolytatott pereknek. 1947-ben, a ligetfalui ügyben még alezredesként, 1949-ben, a přerovi ügyben viszont már tábornokként írta alá az ítéleteket.
(9) Az adatgyűjtésem során magam is találkoztam olyan magatartással, amely lehetetlenné tette irattári dokumentációkhoz való hozzájutásomat. A nagyszombati katonai archívum például a személyi adatok védelmére hivatkozva nem adta ki Kosmel, Smetana és Jančo katonai adatlapjait.
(10) Sokszor fogok hivatkozni a szepességi szász, buléner, magyar és szlovák áldozatokat követelő, a csehországi Přerov mellet elkövetett tömeggyilkosságra az elkövetői kör azonossága miatt.
(11) Bővebben erről a Hézagos emlékezet c. könyv Tömeggyilkosság a Svéd-sáncnál (Horní Moštěnice) c. fejezetében írok.
(12) A Karol Pazúr elleni bírósági ítélet szövegéből idézek. Az ítélet teljes terjedelmében olvasható a Hézagos emlékezet c. könyvben.
(13) Állambiztonsági Levéltár, Kanice ABS-Ka, f. A 17.
{iarelatednews articleid=”43495,43229,42450,40749,40680,40645,36522,47291″}