„E lelki teher súlya alatt valahogy másképpen kezdtünk el játszani. Már nem voltunk olyan felszabadultak, mint annak előtte. Ezért kaptunk ki – szerintem fölöslegesen – Prágában a Duklától, igaz, abban a fordulóban mindegyik esélyes elvérzett. Otthon aztán mindenképpen el kellett volna verni az Intert, – csakhogy kikaptunk.
Közben kölcsönadtuk Fábryt és Súkenníkot, s úgy utaztunk Olomoucra, hogy már csak tizenkét használható játékosunk volt! Ez az a helyzet, amelyben tehetetlen az edző – egyszerre nem volt kit betenni a csapatba, bár én most is azt állítom, hogy nem a DAC volt annak a bajnoki mezőnynek a legjobbja, annak dacára, hogy bajnok lehetett volna! Van az edzői munkának egy olyan szakasza, amelyben a tréner óriási befolyást gyakorolhat játékosaira, de van egy másik szakasz is, amelyben ő is csak a szurkoló szerepét töltheti be. Ilyen helyzetben találtuk mi magunkat a DAC-cal 1991 tavaszán, az utolsó öt fordulóban.
Jó esetben harminc százalékban tudtam hatni a játékosaimra, a többi rajtuk múlott. Voltak labdarúgóink – Tyimofejev például, – akik egyszerűen nem tudták elviselni a hatalmas idegfeszültséget. A vezetőink is sűrűn ismételgették, hogy meg kell nyernünk a bajnokságot, holott ilyen esetben jobb a hidegvér, mert ez a furcsa izgalom, mint egy vírus, megfertőzte a játékosokat is. A fociban nincs „muszáj”.
A Duklától elszenvedett vereség után már temetni kezdték a csapatot, pedig még mindig mi álltunk az első helyen! Számomra az utolsó fordulóban a kulcsembereink okozták a legnagyobb csalódást, különösen Pavlík, aki érdektelenül játszott, jobbára csak a labdákat szedegette össze a középpályán.
Ráadásul Mikušt az Olomouc ellen idegenben kiállították, tehát tízen maradtunk a pályán, de még így is csak egygólos volt a vereségünk. Fiataljaink – Maixner, Jančula, Siago vagy Prokop éppen, hogy megtapasztalták a legfelsőbb bajnokság légkörét, előzőleg csupán Plevka játszott néhány ilyen meccset még előző klubjánál, Chebben. Egyszóval: nem voltunk érettek az elsőségre, s talán nem véletlen, hogy így is negyedikek lettünk!
Ez rendkívüli teljesítmény volt: kiesőjelöltből bajnokaspiráns! Ha visszagondolok ezekre az időkre, most is borsózik a hátam: vajon mi történt volna, ha a DAC nyeri a csehszlovák ligát, s a BEK első fordulójában összekerül például az Olimpic Maresille-el, vagy, mondjuk a Glasgow Rangers-el? Ami pedig az én edzői munkásságomat illeti: már-már természetesnek tekinthető, hogy a gyenge rajt után következik a jó folytatás.
Maixner meg is kérdezte egyszer: miért nem esek pánikba, amikor nem jön ki a lépés az elején? Hát azért, mert van már ilyen tapasztalatom, feleltem. Példának okáért Vágsellyén vagy a pozsonyi ČH-val is döcögősen indultunk, hiszen eltart egy ideig, amíg kiépül az elképzelésem szerinti csapat. Csak ahhoz kell idő, hogy az új emberek megszokják a kialakított stílust, s ha egyszer kijön egy fontos meccs – ez esetünkben a pozsonyi Slovan elleni győzelem volt a hatodik fordulóban – akkor beindul a gépezet és jöhet a veretlenségi sorozat.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívuma és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
