A nyár kisebbségi, magyar botrányköve Szlovákiában Hunčík Péter videó interjúja volt, amit a .týžden című hetilapnak adott, és amelyből sokakban mindössze az a provokatív kérdés maradt meg, hogy „akarunk-e egyáltalán magyarok lenni?”.
A felháborodást követően egy magyarázkodó cikk jelent meg az egyetlen magyar napilapban, ami, ha lehet, csak rontott a helyzeten.
Bizonyos fokig érthető is az ilyen reakció, hiszen, ha egy közösséget vélt vagy valós támadás ér, az első dolog, hogy összezárja sorait. De aztán az első indulat elmúltával nem árt elgondolkodni az elhangzottakon, hogy van-e benne legalább egy mákszemnyi igazság? Mert, ha van, és mi a homokba dugjuk a fejünket, és leárulózzuk azt, aki az igazságot a szemünkbe mondta – azzal csak a saját asszimilációnkat, vagy, ha úgy tetszik, halálunkat siettetjük.
Képzeljük el, hogy az orvos közli velünk, hogy súlyos betegek vagyunk, és mi, ahelyett, hogy a gyógyulás lehetőségét keresnénk, elmondanánk az orvost mindenféle sarlatánnak. Ugye, még a feltételezés is abszurd? Pedig ugyanilyen abszurd a mi viselkedésünk is, mikor nem vagyunk hajlandók szembenézni az igazsággal.
És, ha még olyasvalaki hívja fel a figyelmünket az igazságra, akivel mi nem szimpatizálunk, mert más politikai platformon állunk – akkor azt hajlamosak vagyunk támadásnak érzékelni. Mintha az igazság annak a függvénye volna, hogy ki mondja.
Hunčík többek közt azt is elmondta, hogy siralmas az érdektelenség a szlovákiai magyarság körében a saját kulturális rendezvényei iránt, és ezt sajnos a saját tapasztalataim is megerősítik.
Itt csak egy példát hozok fel: tavaly, október 5-én „TEMPLOMOS NAPOK” címmel egész napos rendezvénysorozat volt Százdon, igazán tartalmas és szép programmal.
Zubovits Györkös Erzsébet váci képzőművész tűzzománc munkáinak a kiállításával a kultúrházban, Prokopp Mária professzor asszony előadásával a templomról, és a benne található faliképekről, Németh Péter Mikola költői performanszával a templomban stb.
Mondom, aki ott volt, annak igazán emlékezetes élmény lehetett ez a program. És itt az „aki ott volt”-on van a hangsúly, mert jó, ha tucatnyian voltunk jelen, amit szóvá is tettem a Remény, katolikus hetilapban. Csak a cikk megjelenése után jutott a fülembe, hogy a környékbeli településekről többen is reklamáltak, hogy ők szívesen eljöttek volna – ha tudták volna, hogy ilyen rendezvény lesz Százdon.
Pedig az egyetlen magyar napilapban is közzé volt téve a felhívás, a rádióban pedig beszélgetés volt a polgármesterrel, és így a szervezők gondolhatták, hogy elég volt a hírverés, de a jelek szerint nem volt elég.
Mert ma már nem elég valamit jól megszervezni, de azt el is kell „adni” – és ez már külön tudomány.
…
Hát, szerintem ez is benne volt Hunčík szavaiban, és bizonyára sokaknak vannak még hasonló tapasztalatai.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46298″}
