A hagyományok szerint december végén Palágykomoróc lakossága is megünnepelte az év második legnagyobb keresztyén ünnepét, a karácsonyt. Ez az ünnep még nagyobb felhajtással járt, mint a húsvét és szinte összefolyt az Új év ünneplésével.
Mifelénk úgy tartják, hogy a karácsony keresztyén változatát a IV. századtól, 336-tól ünneplik. Keletkezésének alapjául Jézus születésének bibliai története szolgált és mivel a pontos napot nem sikerült bizonyítani, a keresztyének bizonyosan azért választották december utolsó vasárnapját, hogy a római pogányok által ezen a napon tartott „Legyőzhetetlen Nap születésének ünnepét” háttérbe szorítsák.
Az örmény egyház mindmáig ragaszkodik a karácsonyi ünnepek megtartásának január hatodikai dátumához. (…)
Ennek az ünnepnek is van néhány jellegzetes szimbóluma. Közülük legismertebb az Advent. A szó értelme eljövetel és a Megváltó – Jézus – eljövetelét szimbolizálja. Az Advent novemberben az András naptól számított első vasárnappal kezdődik és négy hét után, december 25-én ér véget. Advent idején különböző tilalmakat és a böjt szigorított formáját igyekeznek a hívő keresztények betartani.
A 18. században egy német szerzetes elkészítette az első adventi koszorút, a mennyezetre erősítette és mivel a tűz, a fény és a meleg a túlélés jelképe, huszonnégy (Advent napjainak száma) gyertyával díszítette, majd minden nap meggyújtott egyet közülük. Idővel a gyertyák száma négyre csökkent és csak vasárnaponként gyújtottak meg egyet-egyet.
December hatodikán a gyermekek határtalan örömére érkezett a Mikulás és azoknak, akik megérdemelték elhozta az előre megrendelt ajándékokat. A többiek virgácsot kaptak.
Közben december 13-án volt a kottyolás (lucajárás), amikor besötétedés után Lúcia átváltozik boszorkánnyá és félelmet kelt a családokban. Ezt a napot országonként a hagyományoknak megfelelően tartják. Minálunk – főleg a legények – Luca estéjén beöltöztek „maskarának” és hatalmas kongókkal kezükben megszégyenítő versikéket kiabálva kikongatták a hoppon maradt vénlányokat. „Húshagyó, itt maradt a vén tinó.” A megsértődött apák pálcákkal zavarták el a csúfolódókat.
A katolikus hitvallásúak számára a karácsonyi ünnepek fénypontja a 24-éről 25-ére eső éjféli szentmise volt. Ez az időpont egyben Jézus születésének jelképes dátuma. A szertartás nyilvános és bárki részt vehetett rajta.
Legtöbb országban a karácsonnyal társítják az örökzöld növényeknek, mint a túlélés szimbólumát és otthonukat igyekeznek mindennemű zöld növényekkel is feldíszíteni. Nálunk mindmáig fennmaradt a hagyományos fenyőfa díszítés december 24-én, szenteste. A fáról nem hiányozhattak a diók, szaloncukor. A szegényebb családokban kockacukor, vagy egyszerűen krepp-papírba csomagolt száraz kenyérhaj és egyéb díszek mellett a gyertyák. Vacsora után eloltották a lámpát és a különleges ünnepi hangulatot varázsoló gyertyafénynél karácsonyi énekeket énekeltek.
Az összetartozást és a határtalan egymás iránti szeretetet még jobban kiemelte a kölcsönös megajándékozás. Ez úgy történt, hogy a névre szóló csomagokat elhelyezték a karácsonyfa alá és szenteste a családfő vacsora után szétosztotta azokat.
December huszonnegyedikét illetőleg még egy kedves szokásról illik említést tenni és az a kántálás. Ez azt jelentette, hogy a faluk apraja nagyja csoportokat alkotva – külön a gyerekek, külön a felnőttek – meglátogatták sorra a házakat. Az ablakon át megkérdezték a családot szabad az Istent dicsérni? Ha a válasz „Igen” volt, kórusban elénekeltek egy-két karácsonnyal összefüggő, Istent és szent fiát, Jézust magasztaló énekeket. Ha a válasz „Nem” volt, mentek egy házzal tovább.
A gazdák alaposan kitisztították és ünnepi díszbe öltöztették örökzöld ágak és mécsesek segítségével az istállókat is. Olyanok is akadtak akik azt állították, hogy szenteste az állatok is beszélnek.
Az ünnepi szertartásokon a papok prédikációjukban nem feledkeztek meg a mennyországban és a földön Istent szolgáló angyalokról sem. A hét legismertebb angyal közül leggyakrabban Raphaelt, az őrzőt és gyógyítót, Gábrielt, a hírmondót, Michaelt, a harcost és Urielt, a pokol kapujának őrzőjét emlegették.
A bűnbocsánatot is magába foglaló szertartások után végül 25-én „elszabadult a pokol.” A szigorú böjtöt és egyéb egyházi tilalmakat betartó „testek” fizikai és lelki sanyargatása végre megszűnt és elkezdődhetett a véget érni nemakaró lakmározás, mulatozás. Ezeken a napokon senki sem vette rossz néven, ha valaki felöntött a garatra. A szomorú az iszogatásban az volt, hogy akadtak olyan felelőtlen felnőttek, akik kiskorúakat is megkínálták alkohollal.
Mifelénk különleges figyelmet szenteltek még a karácsony és újév közé eső Istvánok és Jánosok napjának. Mintha még nem lett volna elég az úri-muriból. E névnapok előestéjén illett őket felköszönteni énekkel, versekkel:
Éljen ez az István/János sokáig,
míg szakálla nem ér bokáig.
Élte sokáig terjedjen, híre neve növekedjen
Kassától Budáig, Budától Rómáig.
Valamennyi fűszál a rét mezejében,
Annyi áldás szálljon Istvánnak/Jánosnak fejére.
Valamennyi szarka billegteti farkát,
annyi ezres bankó verje Istvánnak/Jánosnak a markát.
A karácsonyi ájtatosságok és a velük járó szórakozások az Újév és a Három királyok napjának megünnepelésével zárult.
(Részlet Szinay Árpád Határ két oldalán c. regényből)
Felvidék.ma
