Rendhagyó évértékelő Komáromról, Kassáról és Pozsonyról. Amikor a jó ügyekre való összpontosítás helyett ismét központosításról hallok, olvasok, rendszerint azok az átkok jutnak eszembe, amelyek az átkosban rendszeresített programként voltak jelen – vasfüggönnyel körbekerített életünkben.
Gondoljunk csak az összevont falvakra, szövetkezetekre, s magára a Központi Bizottságra, amely hatalmánál fogva minden és mindenki felett rendelkezett, ítélkezett. Csicskásai közreműködésével elítélhetett, kitüntetéseket, zsíros posztokat, nyugati szolgálati utakat osztogatott párthű bunkói, s angazsált, ócska jellemű besúgói számára, s egy-, a „központnak” nem tetsző kiejtett szó, vagy akár az underground felvállalása miatt – börtönbe zárhatott.
Ha nem jön 1985, az új szelek időszaka, akkor idehaza, a felettünk uralkodó „Központi Bizottság” is hasonlóan járt volna el, vagyis fokozta volna azt a „központosítást,” amely a gyakorlatban az emberi szabadság egyre durvább megsértését jelentette volna.
Az elmúlt hetekben olvasom nemzetiségi portálunk egyik tárcájában, hogy Komáromban kellene kialakítani a felvidéki magyarság szellemi központját, mert hát ugye Pozsony és Kassa – már „elesett.” A szerző persze megjegyzi, egyenlőre rengeteg a gond, s „fű alatt elrejtve,” de azt is kifejezte, habár otthon, a városában a koncra várók közötti nézetek különbözősége a maximumra pörgött, de hajrá Komárom, hiszen másutt Felvidéken – tán már nincs is magyar élet …
Tisztelettel jelentem: Sem Kassa, sem Pozsony nem „esett el,” s a jövőben sem „esik majd el.”
Nem bizony, azon jeles szerző örömére sem, aki esetleg – mert most éppen nem Kassán vagy Pozsonyban él, mint korábban, hanem Komáromban – ezt szíve mélyén így látná jónak. Ne feledjük el azt sem, hogy Pozsony 907-ben sem esett el, mivel a maroknyi hadsereg katonái nemcsak a „központért,” Pozsonyért estek neki, majd állították meg a hatalmas, összevont, jól felszerelt germán hadsereget, hanem egész nemzetünkért, az utolsó kis magyar településünkért, vagyis mindannyiunk létéért, jövőjéért.
Komárom esetek
Komáromi magyarjaink sajnos az utolsó hónapokban élték, s még egy jó ideig élik majd saját kis szellemi, közéleti exodusukat, ugyanis a választások alkalmával egyes „közszereplők” alaposan belezuhantak a szereptévesztés csapdájába. A magyar párt és a – nem tudom, hogy ez még ma is igaz-e – vegyes párt tagjainak összefogásra tett kísérlete némelyek számára a ki-be járást jelentette, vagyis minden tortáról leszedjük a nekünk járó cseresznyécskét, jól lakatjuk a most már „vegyes felvágott” érdekcsoportjainkat is, s hát éljük tovább – lehetőségekkel megtűzdelt – képviselői posztunkat.
Ja, hogy mi lesz a várossal? Majd meglátjuk.
A „mindenkivel jóban vagyok” politikusi szerep csak a jót hozhatja… Gondolták jó néhányan. Pártokon kívül álló komáromi barátaim mosolyogva említették: a választások előtt bizony városukban többet látták együtt a más-más pártok képviselőit, mint ezeket a sajátjaikkal. Vagyis folyt a fura bandázás, majd a választások eredményeként – jött a meglepetés.
Az átlag komáromi választópolgár ugyanis nem megvesztegethető, nem megtéveszthető, a múltban sem, – s ma is meg van a magához való esze, így szavazata révén Ő vágta ketté azt a gordiuszi csomót, amelyet néhány ravasz, ügyeskedő, szemforgató párttag, képviselő tengerészcsomóval is megduplázott. Vagyis nem volt szükségük a komáromiaknak „külső segítségre,” amint ezt egy „szintén komáromi” képviselő cikkében, nemzetiségi közösségünk felé kiáltott üzenetében – személyét illetően önön maga által megválasztva – a „segítőért.”
Csak remélhetjük, hogy a korábban fura erők hatására megbomlott, mára újra rendeződött etnikai pártunk említett helyi szervezete is hamarosan talpra áll, s önérdekeket félre téve teljes mellszélességgel kiáll városa mellett, segíti annak mindennemű fejlődését.
Jó látni azt, hogy Komáromban is tevékenykednek olyan kulturális egyletek, amelyek a felvidéki magyarság hírnevét erősbítik honi földön, s a Kárpát-medencében. Persze saját közösségünket hazudtolnánk meg, ha szemellenzőt feltéve nem látnánk azt, hogy sajnos itt is tevékenykednek a mai napig is – úgymond – reánk száradt közösség-, kultúra és művészetszervezők, akik a nem képesek lerázni magukról kommunista-, s ügynöki múltjukat.
Központokban gondolkodnak, mely elavult rendszerekben a „titkári,” a „főtitkári” posztot, ezzel együtt a „központi bizottság” apparátusát természetesen saját maguknak, s közeli enklávéjuknak kívánják tudni. Ez az átkosból örökölt konspirációs gondolkodásmód az önzés alappillére, mely képes tönkre tenni egy etnikum gazdasági, s kulturális fejlődését, egyben létét.
Ugyanis kapcsolataik, a bomlasztással kapcsolatos „külföldi” tanulmányaik – melyek sok esetben a KGB moszkvai pincéiben történtek, majd hat hónap után „megérdemelt” titulussal végződtek – múltban tanult ismereteik, hozzá segítik őket ahhoz, hogy megtévesztések révén akár anyaországi érdemkereszt kitüntetésig is „eljutnak.”
Ugyanis az ilyenek zsebükben tudják a máskülönben becsületes, de nehezen megszerzett politikusi nevük-, posztjuk révén inkább a „semmit nem láttam, semmiről sem tudok” hozzáállású, úgymond mindenki számára elhihető véleményt nyilvánító- korrekt nemzetiségi politikusaink lojalitását is. Több példát is tudnék kapásból ezzel kapcsolatban előszedni, hiszen sok évtizedig szerkesztőként , vagyis – nem harminc-, vagy negyvenévesként, többek között a nyilatkozataikban, tárcáikban a spanyol viaszt is felfedező „tapasztalt” történészként, politológusként – párton kívüliként személyesen is láthattam ezeknek az embereknek a Husák rezsimhez fűződő párthű-, akár besúgói regnálását, a vörös rezsimnek százzal benyaló-, csúnya emberi jellemre utaló tevékenységét. Így aztán ne csodálkozzon egyetlen közösségszervező-, politikus, hogy a tiszta múltú, nemzet és nemzetiség építők kitartó tevékenységének eredménye – valahol elveszik a ködben.
Tehát keményen arra kell törekedni, hogy a kétes múlttal nem terhelt, tapasztalt közösségszervezők, s a saját településükért, jövőjükért is tenni akaró fiatalok ebben a Duna-menti városunkban is megtalálják azt a munkaterepet, mely nem az önfényezés, a klikkek, s a korrupció mentén leledzik.
Kassa esetek
Hál’ Istennek Kassa sem „esett el”.
Legalábbis azon mindannyiunk tudatában nem, akik akarunk és tudunk nemzetiségi mivoltunk területén nem központokban, hanem – igenis – egységben gondolkodni.
Nagyszerű hallani, nagyszerű látni kassai barátaink, magyarjaink abbéli nemes igyekezetét, hogy az említett történelmi városunkban néhány százalékot kitevő nemzettársaink is megmozgatnak mindent annak érdekében, hogy ne csak láthatóvá váljék munkájuk gyümölcse, hanem ez olyan értékké kovácsolódjék, mely megtartja, gyarapítja, s gazdagítja az itteni, s egyben egész magyar közösségünket.
A kassai s a környékbeli magyarság ellenében is történnek olyan események, melyek akkor bántóak igazán, ha magyarjaink, vagyis vélt magyarjaink – ennek elkövetői. Korábban például én is azon mérgelődtem a nem hamis-, öncélokat követő, hanem valóban magyar szívű kassai honfitársaimmal egyetemben, hogy korántsem voltunk megelégedve azzal az aránnyal, ami a nemzetiségi részvételünket jelentette a Kassa Európa Fővárosa – 2013 rendezvénysorozat alkalmával. Az ezzel kapcsolatos, kulturális megmozdulások lehetősége széles sávban korántsem jellemezte, mutatta be nemzetiségünk valódi értékeit, identitástudatát, tehát azt, hogy – mi is itt vagyunk.
Amint ezt már említettem, a legfájóbb az, amikor a fentiekben említett esemény alkalmával a városban magyar „fűt be” magyarnak. A Privát nacionalizmus című nagyszabású kiállításnak – amelyet a kassai Kunsthalléban rendeztek meg – a három kurátor közül kettő magyar nemzetiségű volt. A tárlaton nem hiányzott a romokban álló magyar parlament makettje, annak a magyar parlamentnek a „karikatúrája,” ahol legfőbb nemzeti ereklyénket őrzik, mely történelmi épület minden igaz magyar legszentebb szentélye .
De akadt itt nemzeti zászló is, amelyet földre terítve amolyan lábtörlőnek hittek – ,s hát azon nyomban tiltakoztak is – az éppen a kiállítás helyszínére belépő érdeklődők. Emiatt sem lett volna ekkora felháborodás, ha történetesen magyar zászló feküdt volna a padlón, hiszen a többség szerint „Košicén” fogantatott vagyis került megrendezésre az „eminens” tárlat.
Ezt abból gondolom, hogy a helyi vagy hivatalos magyar képviselet a romjaiban heverő parlament makettjét sem vette észre, nem tiltakozott meggyőzően, hivatalos szinten, hiszen a művészi szabadság – egyesek szerint – nemzeti szimbólumok, ereklyék meggyalázására is kiterjedhet. Még szerencse, hogy léteznek alternatív portálok, s nemcsak néző, hanem látó, számomra hasonló korú, tapasztalt kassai tollforgató kollégám is, aki mindannyiunk tudtára adta ezt a valóban partszéli, minden jóérzésű magyar embert megalázó szerencsétlen történést.
Hogy betűmet, vagyis szavamat ne felejtsem: cseh nemzeti zászlóról volt szó, ezért tört ki a hatalmas, nemzetközi szintű ribillió, „anyázás,” Prágáig is elérő hivatalos felháborodás, amelyet Klaus asszony, Csehország szlovákiai nagykövete is megkoronázott csípős véleményével, s diplomáciai beadványával.
A szlovák kulturális miniszter ennek hatására sebtében, a ballisztikus rakéta gyorsaságával azonnal vissza is vonta a kiállítás kurátorától a zsíros támogatást – nemzeti-, nemzetiségi jellegű kiállításokat szervezők ennek az összegnek a tizedét sem látják – annak ellenére, hogy az eddig a szervezőkkel lojális, barátként tisztelt miniszternek az „elkövetők” próbálták megmagyarázni, hogy a zászló még a kommunizmus idejéből származik.
Ezt „értette félre” – a küszöb előtt – a véletlenül zászlóra taposó, jó érzésű kiállítás látogató. Ezt nevezzük mi Pozsonyban – műtermi beszélgetéseink alkalmával – liberális, nemzettagadó kecseskedésnek … A kiállítás iránt érdeklődő félreérthette, hiszen a zászló sem színében sem emblematikus jelenésében – hosszú évtizedek óta – nem változott. Ezzel kapcsolatban az én, közírói posztom, s kettős pályám révén is, számos egyéni kiállítást megejtő, közel nyolcvan kurátori kiállítást szervező képzőművészként tudathatom nyájas olvasómmal: a fentiekben említett, hetedhét ország határain keresztül áthalló-, botrányt keltő kiállítások révén igyekeznek egyes, sok esetben még a kommunizmusban szocializálódott, magyar művészeti akadémián – megjegyzem, csak a kiválasztottaknak adatott meg ez a lehetőség az átkosban – végzett képzőművészek, kurátorok – nevet, nemzetközi közismeretséget kicsikarni, vagyis – csinálni.
A nagyvilágban már ezerszer megejtett aljas példák alapján történik mindez, hiszen például az osztrák festőt, Nitschet sem ismerték volna meg glóbuszunk lakói, ha kereszténygyűlölő témában – keresztre kifeszített félbe vágott sertéstetemmel nem hívta volna fel magára a figyelmet. Ha az ő vallását, származását sértette volna meg valaki, akkor a liberális, globalista médiákon keresztül ajvékolva kürtölte volna tele a világot nagy-nagy „fájdalmával.” Mert ugye ilyet – a magyarságtudat, a hagyományos európai értékek iránti elkötelezettsége révén – magyar, vagyis nem csupán magyarul beszélő művész – mások ellen – nem követ el.
Sajnos, az ilyen jelenségek előfordulása, a mai magyar politikai, közéleti állapot gyengeségéről, a nem odafigyeléséről is vall. Alibizmussal, mindenki szemében jónak, joviálisnak látszani kívánó hozzáállással előbbre lépni – képtelenség. Akkor is szemtanúi lehettünk ennek, amikor két osztrák humorista Magyarország osztrák nagykövete előtt – egyenes, helyszíni TV adás alkalmával – meggyalázták a Magyar Királyi Koronát.
Az ezen – „magyar” kurátorok közreműködésével is létrejött tárlaton – meghívott vendégművészként jelen volt az a kassai „szobrászművész” is, aki annak idején egy kassai szoboravatás alkalmával, a Desewfy-Csáky palota udvarán meggyalázta Esterházy János frissen avatott mellszobrát.
De hadd „csavarjak” még vagy kettőt ezen a történeten.
Ez a Kalmus nevezetű – ez nem a reklám helye – botrányhős nemrég a Schöffer múzeumban állított ki. Hogy ehhez mit szólna a jeles szobrászművészünk, vagy kedves felesége, akiket személyesen is ismertem, s nem egy alkalommal bemutattam a jeles művész munkásságát? Hadd ne írjam körül az égből érkező véleményüket.
Akadt még egy történet, amit magyar – ismét mondom, nem csupán magyarul beszélő – magyar pénzeken élősködő – ember részéről nem maradhat szó nélkül: 2012. március 24-én Zéró évek – szlovák művészeti élet 2009 és 2011 között – című kiállításon Kalmus részvételét is „igenelték” egy magyarországi „ magyar” galériában, a Modemben, vagyis Debrecenben, a Modern és Kortárs Művészeti Központban – , aki már annyit ártott a felvidéken élő, igaz szívű magyaroknak.
A felvidéki magyar pártok, intézmények kultúráért felelős képviselői ilyenkor miért nem hallatják hangjukat?
Vagy alibista módon – várnak majd a képviselői immunitással a múltban sem, ma sem nem rendelkező – mivel soha nem voltak párttagok – magyar honfitársaik bátor tiltakozására, igaz magyarságuk mellett való kiállásra? Vagy sunyi, alibista módon várnak a neoliberális módon gondolkodó nemzetvesztők-, a globalizáció mentén kujtorgók – ravasz, számunkra idegen célokat követők, „Soros pénzeken” legénykedők ajvékolására? Az ilyenek előtt való csendes megfelelési kényszer miatt ez a hallgatás?
A fentiekben – korántsem véletlenül körülírt – kassai történések is valóban mindannyiunk számára tanulságként szolgálhatnak.
Éppen ezért az ott élők, az Ő érdekükben is egységben – nem alibista módon, nem „központilag”- kell fellépnünk a negatív történések esetén, hiszen – egységben az erő, aminek erejét például magyarságunk már bizonyította a Malina Hedvig mellett való, széles körű, kitartó, egységes kiállása alkalmával, vagy a kisiskoláink védelmében tett lépéseivel.
S ugyanezt kell tennünk, ismét példaként hozom fel, ha „magyar” közszereplőnk nem mer kiállni amellett, hogy Hugyecz László, a világhírű műépítész –igenis- magyar, s nem szlovák származású volt, amit az építőművész számos alkalommal kihangsúlyozott, s ezt dokumentumok is bizonyítják.
A besztercebányai születésű – 1893-1958 – Hugyecz a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult 1911 és 1914 között, majd a Magyar Királyi Építészkamara tagja lett, s később hatalmas ívű nemzetközi karriert futott be.
Az is közismert, hogy Madarič kultuszminiszter úr nem szívesen hallja ezt a fenti származási jelzőt, ezért ez a fürge hajbókolás egyes „magyarjaink,” egyes művészettörténészeink részéről. Tehát, itt is egységesen kell fellépni, s nem lapulni– mint tök a fűben, s nem arra várni, hogy valaki, valahol majd megszólal, s „központilag” közellenségként kiálthatjuk ki őt – pátyolgatott, dédelgetett alibizmusunk jegyében.
Pozsonyi esetek
Ismételten jelentem: még Pozsony sem „esett el,” még élünk itt Pozsonyban is, még az épületek sem dőltek össze, víz is folyik a csapokból, tehát vagyunk.
Ennek ellenére megkaptuk, vagyis „hozzánk vágták” a megsemmisülésünket hirdető kondolációt, a kemény koppanású jelzőt-, a hírt: Elestünk!
Magyar történelmi városunk, koronázó városi jellegénél fogva is ontotta azokat a történelmi eseményeket, amelyek magyarságunkkal összefüggenek, leírások, történetek szólnak azokról a hajdani közszereplőkről, akik részesei voltak mindenkori magyar történelmünk formálásának. A Pozsonyban élő magyarok mindig is részt vettek a pozitív változások frontvonalain, elég csak megemlíteni azokat az évfordulókat: 1848, 1968, 1989, amelyekben a mágikus nyolcas szám is előfordult.
A rendszerváltás, vagy ahogyan sokan nevezzük – módszerváltás, csillagváltás előtti időszakban többségükben Pozsonyban működtek azok a társadalmi-, kulturális egységek, amelyek amolyan meghatározó szerepet játszottak itteni magyarságunk életében. Aztán jöttek a kilencvenes évek, a nagy eufória, közben a káosz időszaka is, az újraszerveződés hektikus kora.
Jól emlékszem, a kilencvenes évek közepe táján a régi nomenklatúra az óvatoskodó – mi is lesz velünk, gondolnak e majd a „lámpavasra” az új erők emberei, hasonlóképpen, mint ezt mi tettük velük az ötvenes, majd a hetvenes években – időszak után nagy-nagy bátorsággal vittek mindent, ami – persze csakis az ő véleményük szerint – ismét csakis őket illette meg, hiszen ott állt a nagy mufti a hátuk mögött, aki mindenkit ellenségként kezelt, aki nem az ő, ismét helyzetbe hozott „vörös baráti körének” az oldalán állt.
A korábban alternatív, underground pályán mozgó, képzőművész barátaim találkozásaink alkalmával rendszerint megemlítjük, hogy, 1995-ben s a későbbi néhány évben szlovák kulturális frontokon annyi kiállítás volt Pozsonyban, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni. Ugyanis ismét előbukkantak az átkos kedvencei, akik újra szerveződve vörös csillag helyett most már korpuszt is „alkottak”, csak hogy ismét vigyék a terepet azok elől, akiket éppen ők – elkötelezett kommunisták és „sugi-bugik” korábban – nem hagytak érvényesülni. S ez az említett, köpönyegforgatók nyüzsgése volt tapasztalható a színházi élet, s társadalom többi frontján is.
Szlovákiai magyar vonalon az említett időszakban valóban szomorú-, s kilátástalan volt a helyzet, lapok szűntek meg, az értelmiségiek egy része – az új technikai lehetőségek révén – mobiltelefon-, világháló- kivonult Pozsonyból, vagyis vidéken, otthon a „spájzban,” sok esetben a főváros közelében magánkiadókat, civil szervezeteket alakítottak, vagy besorakoztak ilyen önként alapult szerveződésekbe.
A nemzetiségi munkahelyek magyarjaink számára Pozsonyban a minimumra szűkültek, hiszen a korábbi országos jellegű lapok is – ha történetesen nem szűntek meg – korlátozták munkatársaik számát. Maga a Csemadok sem kapott állami támogatást, így ennek az intézménynek a székhelye a kilencvenes években is csak fél gőzön mentette a menthetőt, s rendszerint Pozsonyba „beutazgató” közösségszervezők intézték ügyeit.
A fentiekben vázolt történések odáig vezettek, hogy Pozsonyból „kivonult” – szintén példaként említve – az írók szervezete, a ma romjaiban leledző Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának még csak alapszervezete sem lett kialakítva – egyes öncélokat követők révén – a fővárosban, a színházi élet jóformán nem működik – elsősorban egy pozsonyi, nemzetiségi kőszínház nélkülözése gyanánt, a nagyobb könyvkiadók többnyire vidéken működnek, az archiválási, dokumentációs központ is jó régen elköltözött, amelyik elődje valamikor a jobban szervezett, kihasznált Csemadok választmányának épületében működött, nemrég Pozsony egyetlen magyar, kiválóan ellátott könyvesboltja is megszűnt, s ennek alternatívája – korántsem elégíti ki az igényeket.
Hasonló képen, mint ezt Kassa esetében említettem, a pozsonyiak részéről igenis van igény a közösségi élet-, a kultúra iránt, ezt bizonyítja az is, hogy sokszor méltatlan körülmények között, ám mégis zajlanak azok az összejövetelek , melyek gerincét képezik a közösségi életnek. lásd. a Pozsonyi Casino-ban megejtett rendszeres találkozások – kulturális megmozdulások.
Szólni kell a Pozsonyi Magyar Galériában megrendezett rendszeres kiállításokról – melynek székhelye a Csemadok székházának nagyterme – mely galéria két gyűjteménye jelenleg is járja a Kárpát-medencét a PMG zászlaja alatt.
Köszönet jár azoknak fáradhatatlan, önkéntes közösségszervezőknek, akik magyar színházi előadásokat hoznak fel Pozsonyba, szervezik a közönséget, s mindent megtesznek azért, hogy az itt élők is magyar jellegű színházi élményben részesüljenek. Persze, a közönség toborozás olykor kudarcba fullad, az ok – nincs befuttatott, minden itt élő magyar számára közismert – akár kisebb – kőszínház, közösségi ház, ahová minden itt élő magyar időközönként igenis ellátogatna.
Hasonló esetként említhetném a női klub-tevékenységet, a Csemadok alapszervezeteinek szerteágazó tevékenységét, a vöröskeresztes csoportot, az itteni öreg cserkészek csapatát, a pozsonyi magyar asszonyok klubját, az ifjúsági klubokat, amelyeknek szervezői annak ellenére is végzik önkéntes, önfeláldozó, valóban értéket teremtő tevékenységüket, hogy nincsenek biztosítva azok a működési lehetőségek – ideiglenes, kis méretű, rosszul felszerelt termek, a pénzhiány – melyeket ezek a lelkes emberek, az eseményekben résztvevő magyarjaink megérdemelnének.
Amikor a kilencvenes évek elején egy alkalommal kiállítást szerveztünk a magyar nagykövetség korábbi székhelyének a fogadótermeiben, az akkor regnáló pozsonyi nagykövet a megnyitó után megemlítette nekem, hogy a Pozsonyban élő képzőművészek számára is mondhat egy jó hírt: tervbe van véve egy négy szintes Magyar Ház építése a Duna parton, ahol kongresszusi-, színház-, s kiállítóterem is helyet foglal majd.
Mivel már ekkor sem nem „központokban,” hanem közösségben gondolkodtam, ennek hallatán az ugrott be elsőként, hogy a terv fantasztikus, hiszen itt a hármas határ mentén szlovákiai magyarságunk színvonalasan, méltón prezentálhatja majd minden szinten társadalmi, gazdasági, szociális, kulturális tevékenységét.
Az itt élő cirka tizenötezer magyarról sem illene elfeledkezni, már csak a „pozsonygyűlölők” kedvéért sem, no meg az itt tanuló diákokról, a hét közben Pozsonyban tartózkodó, kulturális lehetőségek után vágyakozó alkalmazottakról. S, hogy most „hazabeszéljek,” rögvest arról álmodoztam, hogy milyen nagyszerű lesz majd az, ha felhozhatjuk Pozsonyba is a vidéken élő magyar képzőművész társainknak az alkotásait, s Pozsonyban is méltó helyen tudjuk majd bemutatni munkásságukat.
Ezt a tervemet csak később, részben sikerült a Pozsonyi Magyar Galériában megvalósítani, ugyanis a Magyar Ház építésének terve – sajnos – nem valósult meg. A Grössling fürdő melletti Duna parti telek – ahol állhatott volna az épület – még ma is üresen tátong.
A fenti példák alapján is – hangsúlyozottan, s egyben határozottan ki kell jelenteni: nemzetiségi történéseinkkel kapcsolatosan Pozsony általános szerepének megítélésekor – hatalmas értéktévesztésekre kerül sor. Ugyanis nem szabad nem tudatosítani Pozsony metropolis-, vagyis fővárosi jellegét, mely mindannyiunk számára lehetőséget biztosíthat a színvonalas prezentációra olyan társadalmi egységek előtt, amelyek kimondottan igénylik megismerésünket, de azok számára is, aki lenézően viseltettek nemzetiségünkkel kapcsolatban. Például a szlovák kultúra fő intézményei is Pozsonyban találhatók, a velük való kölcsönösen hasznos együttműködés is a mi, vagyis az ötszáz kilométeres határmentén élő nemzetiségi összmagyarságunk erősödését szolgálja.
Hasonló a helyzet az anyaországgal kapcsolatos viszonyunkkal is: saját tapasztalásaim alapján is állíthatom, hogy például nagy az igény arra, hogy egyes anyaországi kulturális társulások, legyen szó mondjuk a „helyigényes” színházi életről, a képzőművészetről, – Pozsonyban, vagyis a magyar történelmi városban, Szlovákia fővárosában, a hármas határ mentén is be akarnak mutatkozni, egyben megismerni Pozsonyt.
Sajnos nem tudunk, vagy csak részben számukra olyan lehetőséget biztosítani, ami igényeiket kielégítené. Ugyanis a metropolisban kívánnak fellépni, bemutatkozni az említett jelző – főváros – nagyságához mért színvonalon. A kimondottan nemzetiségi kézben lévő, silányul felszerelt intézmények számának felsorolásához az egy kezünk ujjai is sok, a kulturális minisztériumok által irányított nemzetiségi intézetek munkája viszont szigorúan tervezett programokhoz kötött.
Ez számunkra, nemzetiségi közösségszervezőkre a csereakciók szervezése kapcsán kínos, amikor ugyanis mondjuk Budapest biztosította számunkra a várt színvonalat, mi az ő viszont-produkciójukat – sok esetben – fogadni sem tudjuk. Hiányzik ugyanis Pozsonyban az a színvonalasan kiképzett Magyar Ház, amelyik a mai napig is – füstbe ment tervként – nehezíti életünket, amelyik képes lenne ellátni a mindig magasabb szintű igényeket.
Több mint valószínű, a kompetens szervek az adódó, kisebb lehetőségekre sem figyelnek fel, ilyen például az éppen eladó, a város szívében található Kisfaludy műemlékház. Még leírni is kellemetlen, hogy egy ország, vagy legyen bárki a tulajdonos, árusít – egy minden magyar ember szívét megdobogtató műemléket. De ha már egyszer így van, akkor ez is szolgálhatna egy kisebb közösségi házként, s Kisfaludy emlékét sem gyalázná meg – esetleg még a korabeli emléktábla leszerelésével – az új, lehet magyargyűlölő vásárló.
Vidéken ugyanis – akár anyaországi pénzekből is – létesültek emlékházak, közösségi házak, persze Pozsonyban – évek hosszú sora óta – semmi…
Zárszóként: – nagyon fontos az, hogy a jövőben nemzetiségi sorsközösségünkben tudjunk, vagyis legyünk képesek – önzőséget, önfényezést kizárva – mindannyian közösségben gondolkodni. Számunkra minden egyes pici falucskánk, településünk, járási városunk, s maga a metropolis – fontos szerepet kell, hogy betöltsön. Ugyanis itt élünk, itt akarunk hozzá jutni ahhoz, ami számunkra az értéket, az otthont jelenti. „Központi bizottságokra” viszont – nincs szükségünk.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
