Dunaszerdahelyen február 18-a és 20-a között zajlottak a Tompa Mihály vers- és prózamondó verseny járási „előcsatározásai”. A három nap alatt mintegy 280 diák adta elő négy kategóriában a választott versét, illetve szépprózáját, Somorjától Dunaszerdahelyen át Nagymegyerig és a vonzáskörzetükhöz tartozó falvakig, hogy a maratoni megmérettetés folyamán kikerüljenek közülük a legsikeresebbek, az a 80 fiú és leány, akik a kerületi versenyen, Galántán vetekednek majd a többi régió diákjaival az országos, Rimaszombatban sorra kerülő döntőbe jutásért.
A háromnapos „küzdelem” tanulságait – a vers- és prózaválasztás minőségétől kezdve az előadások és előadók értékeléséig, az erényekig, az esetleges hiányosságokig – a zsűri tagjai bőven részletezték az érintetteknek, diákoknak és felkészítőiknek, ezért ezzel most nem foglalkozom. Ehelyett inkább e nemes versengés hasznáról, a vers- és prózamondók személyiségét alakító lelki-szellemi erejéről, a szépirodalom közkinccsé tételének mérhetetlen fontosságáról, íróink ilyen módon is történő megbecsüléséről, a megmérettetés szülte örömökről, a szívek magasba emeléséről szólnék.
Mivel jómagam mindvégig a versmondók zsűrijének elnöke voltam, ezért inkább a versekről szólnék írásomban – bár voltaképpen mindez érvényes a szépprózára is. Mindenekelőtt arról szólnék – amit e három nap során ki is emeltem –, hogy a szépirodalmi alkotások elsajátítása és előadása által kis közösségeink – diákok, tanulók, szülők, nagyszülők – a szép szó, a nyelvédesanya ünnepének a részeseivé lesznek, s megmártózva eme ezerszínű szépségben és üzenetben, öntudatlanul is a megtartó Szó erejében, az önmegvalósításban és a szabadságban fürdőznek – a lélektől lélekig szálló „titkos összeesküvésben”, a nyelvnek és használójának egy olyan „szertartásában”, „liturgiájában”, „vérszerződésében” és „játékában”, amely valaha nemzetet teremtett, esetünkben a magyar nemzetet, s mert – Krúdy Gyulával szólva – e nyelv a századok során árva gyermekből királyfivá nevelkedett, s folyton megvalósuló arcává lett nemzetünknek, ezért e nyelvet becsület és kegyelet illeti: meg kell őriznünk, csorbítatlanul átadva őt a következő nemzedékeknek.
Elmondtam a jelenlévőknek azt is, hogy az ember kétszer születik a világra; először, mikor megpillantja az Isten szabad egét, másodszor pedig, amikor az anyanyelv által birtokba veszi a világot, a legapróbb porszemtől az univerzumig, s ezáltal, a nyelv ereje által nem a világ fogja őt elragadni egyfajta zavaros idegenségbe és elveszettségbe, hanem majd ő öleli magához a világot; hiszen nyelvédesanyánk, a magyar nyelv – József Attilával szólva – „ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai”. Ezért mi, mai magyarok is „ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok”. Igen, e nyelvből „ébred minden, ami elmúlt, ő rakja egészbe azt, ami csonka, föltámasztva, egybefűzve őket, akik élnek”: a szellemében, történelmében, kultúrájában egységes magyarságot. Így lett igazzá és egyetemessé Kosztolányi Dezső „ábécéje”, „imája” a nyelvről és a lélekről: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.”
Minden szépirodalmi mű megírása és előadása küszöbén új élet – is – keletkezik, véglegesítése és előadása során pedig a szépség új birodalma. Több esetben is ebben az élményben volt részünk a három nap során; a kerek világ szép szívében éreztük magunkat, annak ellenére is, hogy valójában – mint kiderült – nem igazán tudtuk-tudjuk megmondani, mi is a vers, a próza. Ez számunkra elsősorban egy „anekdotából” derült ki: elmondtam ugyanis a diákoknak, tanítóknak Kányádi Sándor derűs s egyben felemelő történetét, amikor is költőnk iskolás gyerekek között járván, váratlanul ezt a kérdést kapta az egyik diáktól: Mi a vers? Kányádi Sándor ijedtében és tanácstalanságában visszadobta a kérdést: – Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers? – A vers az – kapaszkodott a gyerek a költő tekintetébe bátorításért – a vers az, amit mondani kell. – A tanteremben „végigtarajló” derültségben döbbent rá a költő, hogy ez a kisfiú kimondta azt, amit ő eddig csak sejtett: A vers az, amit mondani kell! „Mintha a Gutenberg óta könyvekbe száműzött versek, poémák hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmenetében énekeltek volna” – írja Kányádi Sándor.
Nos, az elmúlt három napon ez valósult meg Dunaszerdahelyen: a művelődési ház pódiumán kiszabadultak a könyvekből a versek és a prózai alkotások, hogy a diákok által előadva megteremtsék szívünkben a szép szó ünnepét. Köszönet érte gyerekeknek, tanítóknak, szülőknek, szervezőknek, támogatóknak.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50437″}
