A szabadságról manapság igen sokat beszélnek, agyonragozzák lépten-nyomon, holott többnyire nem sok elképzelésük van erről főleg azoknak, akik a leghangosabban szónokolnak e témáról. Mert hát mi is tulajdonképpen a szabadság?
Többnyire úgy értelmezik, hogy mindent szabad: mindent, ami nekem jó, mivel mindenre jogot formálok, s az általam (önkényesen, egyoldalúan) meghatározott jogok élvezése, érvényesítése ilyen értelemben egyenlő a szabadsággal.
Csak illusztrációként egy mókás példát erre: egy kimondottan értelmes cikkhez csatolta véleményét egy nagyokos blogger mondván, hogy hiába alapszik a cikk tényeken, szerinte az butaság, mivel neki arról más véleménye van, s ehhez neki joga van. Egy másik bloggertől erre azt az ironikus választ kapta, hogy neki is van joga véleményre, ő pedig úgy véli, hogy a Föld nem forog – és akkor most mind úgy teszünk majd, hogy tényleg nem forog? – tette föl a költői kérdést.
Túl sok ilyen nagyokos bölcselő akad, aki a jogot holmi privát vagyontárgynak tartja, amivel azt tehet, ami épp eszébe jut. Nem véletlenül jellemezte Kövér László a blogokat a „mocskolódás szabadságának részeként”. Az ilyenfajta „szabadságból” is annyi van, hogy az ember lassan kiütést kap, ha szabadságról hall.
Csakhogy mindennek – valóban mindennek! – határa van, így a szabadságnak is.
A tétel egyszerű: az én szabadságom ott ér véget, ahol a tied kezdődik. Amint e határt átlépem, mások szabadságát korlátozom, csorbítom, mivel a szabadság nem határtalan; ha az volna, az már nem szabadság volna, hanem anarchia.
Másként fogalmazva: tekintettel kell lenni másokra, a másságra, figyelembe venni mások jogait, mások szemléletét, érzelmét, hitét, történelmét, személyiségét. Vigyázat: egyoldalúan ez nem működik, hiszen az önkényesen, egyoldalúan értelmezett szabadság nem szabadság, hanem erőszak, terror.
Most fölidézhetnénk a XX. század, hovatovább sajnos feledésbe merülő terror-államait, a nácizmust és a kommunizmust, mindegyikhez milliók szenvedése és vére tapad. De ne menjünk ilyen messzire.
Csehszlovákiában a rendszerváltás a tolerancia jegyében és jelszavával zajlott. Arról volt szó, hogy az állampárt végre ismerje el a széles tömegek igényeit, jogait. Ekkor nem lehetett szó kölcsönösségről, mert hiszen a demokrácia és a terror egymást kizáró tényező. Ám ha valóban demokráciát akarunk, akkor a mindennapi életben, a gazdaságban, sem egyéb összefüggésben, főleg pedig a politikában a kölcsönösséget nem lehet elkerülni.
Aki kisebbségben nőtt föl, saját bőrén tapasztalhatta, mit jelent a kölcsönösség. A kisebbségektől, így a népes magyar kisebbségtől is következetesen elvárták, hogy belátóak, toleránsak legyenek a többséggel szemben (gyakran azon a primitív szinten, hogy „most mi vagyunk az urak”), ugyanakkor a hatalom önmaga számára nem tartotta fontosnak, hogy ő is eszerint viselkedjen.
Ismerős, ugye, a gyakran hangoztatott jelszó „na Slovensku po slovensky” (= Szlovákiában szlovákul), illetve annak másképp fogalmazott változatai. Ez a durva egyirányú „demokrácia”, amikor mindenben kizárólag a többségnek van „igaza”, sokkal inkább egy magára és öntudatára ébredő nemzet önsanyargató vészkiáltása és mellébeszélése, ahelyett, hogy egyszerűen nemzet lenne. Az ilyet ugyanis nem hangoztatni és törvénnyel (pszichoterrorral) előírni kell, hanem élni, anélkül, hogy másokat – és főleg nem a kisebbet – zaklatnánk, manipulálnánk ezzel. Elvárták tehát, hogy mi, a kisebbek (és ennek következtében gyengébbek, hiszen nem mi voltunk a szabály- és törvényalkotók) legyünk belátóak a népesebb, szabályokat alkotó többséggel szemben, egyirányúan persze, és alkalmazkodjunk, amit szintén egyirányúan képzeltek el. Ebben a kölcsönösség még véletlenül sem szerepelt.
Csakhogy minden emberi kapcsolat, ha azt akarjuk, hogy működjön, kölcsönösségen kell alapuljon: ha csak én döntök, csak én állapítom meg a szabályokat és értékrendet, az egyoldalú terror, szégyentelen elnyomás. A múlt valós vagy képzelt sérelmeire hivatkozni csak primitív, és nem helytálló, nem demokratikus, különösen, ha épp az igazság és demokrácia nevében tesszük. Kisebbségben ez (részünkről Trianon óta) sajnos eléggé ismerős jelenség, keserű tapasztalat.
Van persze néhány jelenség, ahol nem helyénvaló a tolerancia: gyilkosságot, lopást, stb. nem lehet tolerálni. De amire nekem jogom van, arra neked is jogod kell legyen (gyilkosság, lopás és hasonlók természetesen nem jog). Ha tehát te anyanyelveden beszélhetsz, kommunikálhatsz, intézheted dolgaidat, akkor nekem is jogom kell legyen erre. Ha a falud, városod (vasútállomásod) neve anyanyelveden (a hivatalos nyelven) van kiírva, miért ne lehetne ott – a hivatalos név mellett – az én nyelvemen is. Ha állampolgárként jogod van az anyanyelveden (a hivatalos nyelven) érvényesülni, ugyanaz a jog megillet engem is, függetlenül attól, melyik kisebbséghez tartozom.
Mindez persze nem csupán a nyelvre vonatkozik, hiszen mindennapi életünk nem egy nemzetállam függvénye, nem csak azon múlik. Iskoláink is volnának, templomaink, kultúránk, hagyományaink, üzleteink – ha pedig a többségnek joga van mindezt ápolni, joga van erre állami segítséget kapni…
Egy nagy baj van ezzel: elmondtuk már ezeket a dolgokat ezerszer, még egymásnak is, de mindig két monológ szintjén, valahogy sosem sikerül ezt dialógussá alakítani. Mert a dialógus olyan forma, amikor a válasz az előbbiekre reagál, tudomásul és figyelembe veszi azt: a párbeszéd, miként a fogalom elnevezése is sugallja, kölcsönösségen alapszik, anélkül nincs gyümölcsöző párbeszéd, sőt semmilyen párbeszéd, legföljebb félrebeszélés (két egymást kizáró monológ).
Ilyenkor, akinek jobban a szívén fekszik a megegyezés, az hátrál. De meddig lehet hátrálni? Mire várunk? A „békésebb megoldásra”: hogy status quo-t teremtenek a fejünk fölött, amelyet már nem leszünk képesek megváltoztatni? Igaz, a megbékélés érdekében néha hátrálni kell, de ennek is van határa. Mert bizony van egy határ, amelyen túl már nem egészséges menni – csakhogy ez mindkét vitafélre vonatkozik. Bár igazából nem ez a kérdés, hanem az, mindkét fél egyáltalán hajlandó-e erre? Ha csak az egyik fél teszi, olyan az, mint az egyoldalú szerelem: nem ér semmit. A kölcsönös hátrálás viszont igazából közeledés, ezért kell megtennie mindkét félnek, akár szlovák-magyar, akár román-magyar stb. kapcsolatról van szó. Ugyanez érvényes mindennapi életünkben is, legyen szó a párunkról, barátunkról, munkatársunkról vagy mondjuk a szomszédról.
Ami a jogokat illeti: kisebbségként milyen jogokkal rendelkezünk, amelyekkel saját sorsunkat irányíthatnánk? A valóság az, hogy épp azt vetik szemünkre, hogy ilyen jogokat szeretnénk, s emiatt az ország szétszabdalásával vádolnak, mert hogy autonómiát követelünk. Pedig azt úgy igazán komolyan még nem tettük meg. Ez is amolyan „egyoldalú szerelem”: meghátrálunk, mivel az autonómia kérdése vörös posztó a többség szemében, annál is rosszabb: irredentizmus. Még azt sem hajlandóak elfogadni, hogy az autonómiának többféle formája van, s nem egyenlő az elszakadással. Ezért úgyszólván preventíve azzal vádolnak: a köztársaság egységét akarjuk megbontani. Mintha rossz volna a lelkiismeretük. (Csak emlékeztetőül: 1939-ben és 1992-ben a szlovákok bomlasztották föl Csehszlovákiát, mintha önrendelkezésre csak nekik volna joguk.) Holott az autonómia sok mindent megoldhatna, minimum arra adna választ, képesek lennénk-e élni ezzel a joggal, okosan s gazdaságosan. De amíg elméletileg sem állnak velünk szóba erről a témáról, csak a feszültség marad. Itt is a kölcsönösségen volna a fő hangsúly: az ilyet ugyanis kizárólag kölcsönös megértéssel lehet összehozni. Szívesen látnák ugyan, ha „belátóbbak” lennénk, és szlovák fejjel gondolkodnánk, csakhogy ez is egyoldalú elvárás. Nem hiszem, hogy akár legjobb szlovák barátaink magyar fejjel gondolkodnának. A szlovákok szlovák fejjel gondolkodnak, s jól teszik. De mi is jól tesszük, ha magyar fejjel gondolkodunk. A kölcsönös jó viszonyhoz erre is szükség van. Ugyanakkor belátásra is a másik iránt.
Ne essünk tévedésbe: nem lehet a kölcsönösséget úgy értelmezni, hogy én csak egyszer hátrálok, te pedig háromszor: az nem volna kölcsönösség, sokkal inkább zsarolás. Úgy tűnik, előbb egyszerű szemléletváltásra volna szükség. Ez még nem a kölcsönösség, de kölcsönösen erre is szükség van: ez még csak a megegyezés alapköve, kiinduló pontja. Ezen túl azonban az igényeket is tartsuk szem előtt: gyakran már annak is örülünk, ha nem szólnak meg a magyar szóért, ha némán eltűrnek. Első lépésként jó, de nem ez a lényeg, ez még nem paritás, nem az egyenjogúság hivatalos és lélektani elfogadása minden szinten.
Aich Péter, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52621,52208,52090,51720,51231″}
