Az alábbi sorokat nemrégiben a Felvidék.ma honlapunkon olvastam nagy érdeklődéssel: „ Cudar világot élnek most az emberek! – kiáltotta a Cudar elégia című könyv. Tudjátok, mit mondok én nektek, csak azt, hogy ahol én születtem, ott már magyar iskola sincs! A magyar szülők szlovák iskolába íratták a gyermekeiket, így megszűnt a magyar iskola. A múltkor hallottam, az egyik nagyapa így nyilatkozott: Minek a magyar iskola, hiszen a magyar nyelvvel az unokáim semmire sem mennek! Beszéljenek csak szlovákul a gyerekek! Amikor ezt hallottam kinyílt a bicska a zsebemben. Tudtam, éreztem én ezt, mert gyakran bódítottam magam annak idején, hogy ne lássam nemzetem pusztulását, ne érezzem a fájdalmat nemzetem fogyása láttán.”
A szerző által megidézett költő Zs. Nagy Lajos. Bár szülőfaluja nem Zsély, hanem a közeli Szklabonya, hisz a hozzá tartozó Karikás pusztán született, ahol apja uradalmi kovácsmester volt. Igaz, gyermek- és ifjúkorát már az előnevét kölcsönző faluban töltötte, melynek földje lett aztán végső nyughelye is.
Nagyon jól ismertem őt: kezdetben verseimet-cikkeimet is gondozta a Hét szerkesztőjeként, aztán sokat jártunk együtt író-olvasó találkozókra, Csemadok rendezvényekre, táborokba. Ismertem életútját, sorsát; betegsége alatt többször is megálltam nála Zsélyben. Különös alakja volt ő a felvidéki magyar irodalomnak. Valóban aggódott az itteni magyarság és a zsélyi magyarok sorsa miatt. Ezért is örültem szelleme megidézésének, a zsélyi sorsok említésének.
Hogy azonban a költő portréját kissé árnyaljuk, a zsélyi nép sorsának alakulását alaposabban megvilágítsuk, a jelen állapot miértjeire választ keressünk, megidézem itt magam is két régebbi írásomat.
Az egyik Búcsú Zs. Nagy Lajostól címmel a Kürtös című regionális lapban jelent meg épp tíz esztendeje, 2005-ben, majd beválogattam az Emlékezések és vallomások I. című kötetembe is. A Kürtös újságot csak egy szűkebb régióban olvassák, kötetem pedig magánkiadásban jelent meg, így az sem jut el messzire. Talán ezért sem árt most újra leporolni az írást.
A másik egy falukép, amely Dorcsánytól a Kürtös jobb partjáig címmel látott napvilágot a Szabad Újságban, majd a Pribéltől Garamsallóig kötetemben (Komárom, 2009). Olyan céllal születtek e faluképek, hogy egyféle tükröt tartsunk magunk elé, nagyobb összefüggéseiben láttatva tömören a dolgokat. Mivel ez a kiadvány is kis példányszámban látott napvilágot, a munka kivonatos közlése talán nem fog ártani.
Lássuk előbb a Zs. Nagy Lajos halála után íródott, személyes vallomásokkal is átszőtt kis számadást: „Ismét meghalt egy magyar költő: az északi géniuszok „cudar elégiása”, Nógrád jeles fia, a humor és a szatíra, mestere; Mikszáth falubélije, a zsélyi kovács jó értelemben vett tékozló gyermeke, idős édesanyjának búsképű magzatja, szarvasokkal csatázó legénye. Már jó pár éve elhalkultak „isapur dalai”, nem üzent mesterük barlangjából, csak szomjazott oázisában. Elmaradtak az Úrhoz szóló fohászok, hisz meghallgatta már könyörgésünket a Mindenható: adott nekünk „minisztereket, hóhányókat és zongorahangolókat”. Igaz, a „fülcimparángatástól és a nyelvátültetéstől” a mai napig nem mentett meg bennünket. S „tüskés a mi sorsunk” továbbra is. Ám most már valóban „fényes küszöbére” ültette Zs. Nagyot az Isten.
Reméljük, az a bizonyos névjegy is szivarzsebébe került Lajosnak. Az Úr jó értelemben vett névkártyájáról van szó, mellyel a költő beléphet az örökkévalóságba. Mert megérdemli ezt ő, hisz a mindenséggel s önmagával is dacolva tűrte a rámért szenvedést. S úgy volt az Istennel, akárcsak Balassi, Ady vagy József Attila. Ahogy egy költő lehetett. Aki valahogy mindig készült a nagy útra, de sosem mondott le a sorsvállalásról. A humánum értékeit kereste fanyar humorával is. Egyszerre változott oázissá és hangos barlanggá, derűsen csipkelődő igazságkeresővé. Aki tudott örülni és vigadni, de érezte a veszélyt, a bekövetkezhető katasztrófát is. Meg¬küzdötte a gyarló ember küzdelmeit, a mindennapok keserveit, a költők fájdalmát.
Hiányozni fogsz nekünk Lajos. Verseid, szatíráid már régtől hiányoznak. Igaz, amit megalkottál, mindig itt lesz tarisznyánkban; szellemed kesernyésen is beragyogja mindennapjainkat. Alkotásaid elvitathatatlan értéket képviselnek. Bohém mindennapjaid emléke erőt adhat a csüggedőknek.
Szenvedéseid látva, s azok miatt el-elkeseredve is olyan jó volt megállni néha Zsélyben. Örökké mosolygó idős édesanyádat s kicsi gyermekké vált pajkos nagyfiát figyelve a szülői házban, az ember mindig feltöltődött, s kezdett nem félni a haláltól. Felemelő érzés volt, hogy a búsképű lovag is optimizmust sugárzott a tekintetek mélyéből.
Kiürült egy családi fészek: nem szól benne a zsélyi kovács citerája, a költő édesanyjának csengő hangja; nem kínálják a vendéget foszlós pogácsával, mint egykor Mikszáth nagyszüleinél Ebecken. Nem küldenek verset innen a nagyvilágba, mert Zsély község díszpolgára elköltözött. Immár örökre, de úgy, hogy szelleme onnan fentről is beragyoghassa szűkebb és tágabb horizontját is a Felvidéknek. Mert szerette ennek népét, akárcsak Mikszáth a jó palócait a tót atyafiakkal együtt. Isten veled Lajos. Egyik versed sorai jutottak hirtelen eszembe. Most, hogy elmúlásod s hiányod még fel sem fogtuk, hadd idézzem búcsúzásul ezeket a sorokat: „Elfogytak már a bárgyú látomások./ Váratlanul zuhog reám az átok./ Tavalyi szélben lépek, kék viharban./ Ezüst madarak sír¬nak a hajamban./ Langyos homály a részeg réteken./ A hegytetőn egy angyal énekel.”
A fentiekhez valamit hozzátéve, hadd idézzek még egy-egy versrészletet a Zsélyi-kötetekből. Az Üzenet a barlangból címűben olvassuk az alábbiakat: „Ne higgyétek, hogy a nagy hideg kergetett a barlangba,/ remek bundám van, zordabb időket is átvészelhetnék,/ álmos sem vagyok, mint sokan vélik,/ mesebeszéd, hogy durmolni szeretnék./ Egyszerűen: unom az egészet,/ itt nem segít a dörmögés már,/ hisz berekedtem, annyit zsörtölődtem, és miért?/ A nyulak gyávák most is,/a saját fülüktől megijednek,/ a rókák ravaszak és önzők, a farkasok gonoszsága határtalan…”
A Cudar Elégia kötetben is megtalálható Búcsú Zsélytől című versében meg így vall a költő: „A bajok, könnyek, bánatok,/ tudom, másutt is megtalálnak,/ de szebben szólnak a dalok,/ ha lantja leszek a családnak,// amelynek te is tagja vagy,/ szép falum, hitem, büszkeségem!/ S ragadjon bárhová a vágy,/ benned marad az egyik énem.// Köpenyem zászlóként lobog,/ erősödik a szél fölöttem./ Barátok, kertek, illatok,/ egy búcsúszóra visszajöttem.” Ezt a verset fiatalon írta a költő, aki később örökre visszatért Zsélybe. Itt nyugszik annak temetőjében az egykori díszpolgár, akit azért tisztelt a falu népe: magyarok és szlovákok egyaránt, s ma egy kétnyelvű emléktáblája is van a zsélyi kultúrház falán, a volt Zichy-kastélyban pedig egy kis kiállítást láthatunk maradék tárgyaiból, könyveiből.
Zsély község a Kürtös patak völgyében található. A Cserhát és a Korponai-hegyvonulat közé szorult dimbes-dombos vidék nagyobb települése. Közel a nyelvhatár, a falu maga is két szlovák település: Szklabonya és Zahora (Erdőmeg) közé ékelődik. A török idők alatt eredeti helyéről a lakosság elmenekült, de gyakran érték katasztrófák e népet később is, amiről majd alább ejtünk szót.
A magyar iskola itt igen régen megszűnt, de nincs már magyar iskola a közeli Nagycsalomján, Bussán sem. A legtöbb magyar településen kisiskola sincs. Csupán Óvárban és Ipolyhídvégen működik egy-egy kislétszámú egyházi iskola. Azonban szűntek meg a gyermekhiány miatt szlovák kisiskolák is, például Ipolyszécsénykén, Ipolyhídvégen, Ipolynyéken és másutt. De térjünk most vissza a zsélyi helyzethez!
Az 1863-as nagy tűzvész után a község jobbágyai másodszor is földönfutókká váltak: házaik porig égtek, földjeik nagy részét kénytelenek voltak eladni. Ekkor váltak a település gazdag polgáraivá azok a szlovák evangélikus beköltözöttek, akik felvásárolták a szerencsétlenné vált helybeliek maradék vagyonát. A bevándorlók második nemzedéke bár elmagyarosodott, de vallásukat, erkölcsi szokásaikat továbbra is megtartották a leszármazottak. A megmaradt tősgyökeres 30-40 zsélyi családhoz később az említetteken kívül továbbiak társultak. A Zichy-uradalomban például több idegenből érkezett béres bukkant fel, akik közül többen a faluban maradtak. Ök is a szlovák vidékekről származtak elsősorban. Aztán érkeztek iparosok és kézművesek is a közeli és távolabbi vidék német falvaikból. Zsélyt ezért iparos falanak is nevezték, melynek volt vízimalma és gőzmalma, téglagyára, só- és szénlelőhelye; ahol ácsok, kőművesek egész hada telepedett meg, ahol tevékenykedtek a fuvarosok, kovácsok, bognárok, szűcsök, kádárok, asztalosok, szíjgyártók. De foglalkoztak itt szőlészettel és méhészettel is.
Érdemes belepillantanunk Zsély lakosságának statisztikai adataiba is. 1850-ben 862 római katolikus és 13 evangélikus lakója volt a falunak, ami azt jelenti, hogy alig száz esztendő alatt, 1755-től a létszám csaknem megkétszereződött. 1892-re viszont csak 808 polgára maradt a községnek. A csökkenés a két nagy kolerajárvánnyal s a már említett tűzvésszel magyarázható. A századforduló táján 647 magyar és 127 szlovák élt a faluban. Az utóbbiak táborát elsősorban a beköltözött evangélikusok alkották, kiknek száma az asszimiláció ellenére is növekedett. 1910-re a lakosság száma 900-ra emelkedett. Az 1970-es népszámlálás szerint 1106 szlovák és 365 magyar lakosa volt a falunak, 1980-ban pedig az 1747 zsélyiből már csupán 334 találtatott magyar nemzetiségűnek. Ennek a nagymérvű arányváltozásnak több oka is van. A XIX. századi betelepülést követte a szlovák uradalmi cselédek XX. század eleji betelepítése, majd a helyi szövetkezetbe hozott idegen dolgozók száma. Aztán hozzájárult ehhez a sok-sok vegyes házasság, a második világháború utáni deportálás és kitelepítés, illetve az előbbi kiváltotta reszlovakizálás. Ugyancsak elősegítette a folyamatot az ötvenes években még megnyílt magyar iskola gyors megszüntetése is. A zsélyi magyar gyermekek ma nem tanulhatnak anyanyelvükön, de nincs magyar nevelési osztály az óvodában sem.
A zsélyi lakosság magatartását, nemzetiségi hovatartozásának megnyilvánulását találóan jellemezte 1975-ben egyik kéziratos munkájában Danczi Lajos, a falu hajdani nagy műveltségű plébánosa, aki többek közt ezt írta: „Ennek a népnek hovatartozását nem lehet olyan egyszerűen és egyértelműen meghatározni, mint a túróciakét és a liptóiakét, vagy mint a debreceiniekét és a szegediekét. Ott az egynyelvűség a nemzeti hovatartozást illetően minden kétséget kizár. Itt a kétnyelvűség bonyolítja ezt a kérdést és a megoldást is./…/ Zsélyben a szlovák állam favorizálja a szlovák nyelvet: a gyermeksereg az óvodától szlovák iskolát látogat, szlovák állampolgárrá nevelődik. Felnő, szlovák is lesz, magyar is lesz. Itt az államhatóságot nem akarja sérteni, bosszantani; kedvezményeit élvezni akarja: szlovák. Amott a falu hagyományát, családi nevelését, őseit nem akarja megtagadni: magyar. Szlovák társaságban szlovák, magyar társaságban magyar. Ért hozzá. Szlovákiában szlovák, Magyarországon magyar. Egyik napról a másikra, /…/ Ennek a népnek ezt a tulajdonságát nem lehet kétszínűségnek nevezni, kaméleon-természetnek, inkább kétéltűségnek. Nógrád két néptömb súrlódási határán fekszik, s ők érintkeznek az egyik tömb népével is, a másik tömb népével is. Mind a két tömbben érvényesülni akarnak. Az ő nemzeti hovatartozásuk nem szilárd és nehéz szikla, hanem könnyű és gyenge por, falevél… sodorja a víz, kergeti a szél. Nagyon is tapasztalják a történelmi viharok kegyetlenségét, azért ingatagok és alkalmazkodók.”
Zsélynek ma 1301 lakosa van, alig párral kevesebb mint a 2001-es népszámláláskor. Akkor 1161-en katolikusnak, 68-an evangélikusnak vallották magukat. A katolikusoknak van templomuk és plébániájuk, az evangélikusoknak csak egy haranglábjuk s egy temetőjük. A katolikus templomban kutatásaimkor (2008-2009-ben) magyar és szlovák nyelvű istentiszteleteket egyaránt tartottak. 2001-ben 1101 polgár szlovák, 287 magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az anyanyelvet illetően viszont egy kicsit másképp alakult a kép: 773 szlovák és 511 magyar anyanyelvű jegyeztek a községben. 2009-ben A faluban működött a teljes szervezettségű szlovák tannyelvű alapiskola 198 tanulóval. A szlovák óvodát 30-an látogatták.
Van még itt ezenkívül egy összevont szakközépiskola is, ahol cukrászokat, pékeket és mezőgazdászokat képeznek. A magyar gyermekeknek tehát nincs módjuk anyanyelvükön tanulni. Viszont legalább a magyar nyelv tanulásának-tanításának lehetőségét illene biztosítani. Mint kutatásaimkor megtudtam, polgármester, Makó Gyula támogatná is ezt, ha lenne rá igény. Ö egyébként tősgyökeres zsélyi, 20 évig a Nagykürtösi Autógyár (Liaz) egyik vezetője, majd magánvállalkozó volt.
Zsélyben megvan még a kétnyelvű helységnévtábla, tevékenykedik a Csemadok és a Viktória Kulturális Egylet. Bőhm József irányításával egykor a széles környéken ismert színjátszók tevékenykedtek itt. Ő hozta létre a falu helytörténeti-néprajzi gyűjteményét is, amely ma a volt Zichy-kastélyban látható. Fia, Bőhm András mérnök gondozza azt, aki egyben a Mikszáth-háznak is kiváló gondnoka és tárlatvezetője, kezdeményezője és létrehozója a Zs. Nagy Lajos-gyűjteménynek. Kezdeményezésére állították fel nemrég a Mikszáth-szülők síremlékét is a szklabonyai temetőben. Apjának, az egykori amatőr régésznek és helytörténeti kutatónak, a kultúra lelkes szervezőjének emléktáblát is állítottak lakása falán.
A magyarság tehát még nem halt ki Zsélyben. A Bányaiak, Bőhmök, Kajtorok s még egynéhányan régi vágású zsélyi magyarok, akik ott vannak a magyar rendezvényeken, szponzorálnak nemes kezdeményezéseket. Ipolybalogi tanító koromban, az 1970-es évek első felében még olyan zsélyi polgár is akadt, aki a távoli településről gyermekeit ide járatta magyar iskolába. Kérdés: tud-e még új hajtást növeszteni itt a magyar élet fája? A nyelvnek mindenképp fenn kell maradnia!
Csáky Károly, Felvidék.ma