Könyve előszavának utóiratában Csáky Károly fontosnak tartja közölni olvasóival, hogy munkáját a Madách-Posonium főszerkesztője, Tőzsér Árpád alkalmasnak találta pályáztatásra, ám a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának illetékes kuratóriuma háromszori próbálkozásra sem szavazott meg anyagi támogatást a kiadáshoz. Ezért – megköszönve az Apátújfalutól Lakiteleken át az USA-ig terjedő támogatást – a szerző magánkiadásban jelentette meg kétkötetes munkáját.
Az Emlékezések és vallomások első részének Bevezetőjében írónk-költőnk-néprajzkutatónk arról szól, hogy manapság sok-sok értékes alkotásnak nincs vagy alig van visszhangja: „Mintha belterjessé, öncélúvá válna irodalmunk, s ilyenek lennének néha szellemi műhelyeink is. Hiányzik a kiteljesedés és kitárulkozás, a könyv, a mű útjának, közéletben betöltött szerepének nyomon követése. Elhallgatunk fontos dolgokat, félünk tudomást szerezni egymásról, szellemi termékeinkről. Szűkülnek a kánonok határai, kisajátítanak és bitorolnak egy-egy territóriumot az ügyeskedők.”
Nem ez a hely az, ahol ezzel vitatkoznunk kellene, különben az olvasó is ítélkezhet, igaza van-e, van-e igazság szerzőnk felvetéseiben. Mindenesetre műve első kötetében Csáky három fejezetben emlékszik és vall írókról, történészekről, régészekről, néprajzkutatókról: műveikről, levelezéseikről, hozzájuk írott versekről, verseikből készült irodalmi színpadokról és így tovább.
Az első fejezetben – Barátok, írótársak, akik már elmentek – Szombathy Viktor, Csontos Vilmos, Zalabai Zsigmond, Dusza István, Zólyomi József, Zs. Nagy Lajos, Szénássy Árpád, Bőhm József élete és munkássága elevenedik meg, bensőséges, tömör, „árulkodó” stílusban. A fent említettektől mindenekelőtt ismereteket, bölcsességet és emberséget tanult Csáky Károly: „A hosszú éveken keresztül ápolt kapcsolatok a tudományszerzést tekintve felértek egy egyetemmel, humánus oldalukat illetően egy örök életre erőforrásul szolgálnak” – írja.
Szombathy Viktorról, a „jó öreg palócról”, a „Pósa-had és a többi gömöri hadak” rokonáról elmondja, hogy az idősen is kedélyes hangulatú író számára a munka élvezet volt, életkedvének és kiegyensúlyozottságának a titka; szerzőnket gyakran figyelmeztette a tévedésekre és féligazságokra (Sarló, Fábry Zoltán); beszélt a szlovákiai magyar lapok gyakori közömbösségéről; na meg persze a munka, az alkotás fontosságáról; és arról, hogy ha egyebet „nem tehetvén, írhatok valamit gyarmatról, a Balassákról és a szívem szerint való palócaimról”. A hét oldalon közzétett Szombathy-levelek ma is frissek és – főleg – megszívlelendők irodalmi berkekben is.
Szó esik a fejezetben Csontos Vilmos, a „szép fehér öregember” háborúkkal, történelmi fordulókkal, jogfosztottsággal teli életéről, arról, hogy „tudott szenvedni és csendesen lobogni, fájni és gyógyulni egyazon időben. Mert lelke mélyén sok minden kavargott, de a vers széppé szülte a keserűséget is”. Megint kidőlt egy tölgy, írja Zalabai Zsigmond fiatalon eljött halálakor az értékmentő és értékteremtő tudósról, a lebilincselő előadóról és barátról Csáky, megemlítve fontos könyveit, szerkesztői munkáját, panaszait az 1980-as időkből: „Mit is mondhatna most, nem sokkal a távozása után a barát? Azt, hogy nagyon fog hiányozni Zalabai Zsigmond. Nekem s mindnyájunknak, akik számára nem közömbös a sorsunk, örökségünk, nemzetiségi létünk alakulása. Zalabai emberi kvalitásai is hiányoznak majd innen, s nehéz lesz belenyugodnunk a valóságba. Zsiga, segíts ebben nekünk, s mi majd fohászkodunk érted!”
„A halk szavú, szerényen szóló, aprócska” ember, Ozsvald Árpád hiányát is sokáig érezni fogjuk: mind a költőét, mind a régiségbúvárét, mind az igaz barátét, mind a nagybetűs Emberét. Csáky és Ozsvald – a szerző vallomása szerint – rokonlelkek voltak, emberként és alkotóként egyaránt, akik tartalmas beszélgetéseket tartottak közös borozgatás közben „a hídvégi vizeknél és a sági éjszakában” múltról és jelenről, sorsokról és helyzetekről.
Megkésett levél – immár a másvilágra: Dusza Istvánnak, aki szemmel tartotta embertársait, figyelte sorsuk alakulását éppúgy, mint a szlovákiai magyar közösségét. S akivel országos rendezvényeken, művelődési táborokban, szemináriumokon nagyokat és fontosokat lehetett társalogni, s akit „dühített a dilettantizmus, az ízlésesen tálalt semmi”, s idegesítette „a csörtetők siserehadának nyüzsgése, a dörzsölőzés és talpnyalás”, meg az, hogy „emelkedtek a vigécek, az új kor lovagjai”.
Így búcsúzik sorra a szerző Zólyomi József néprajzkutatótól, kérve őt, hogy nézzen le fentről a palócaira, s szólítsa meg a Mindenhatót, hogy vigyázzon ránk és Örökségünkre; Zs. Nagy Lajostól, „az északi géniuszok »cudar elégiásától«, Nógrád jeles fiától, a humor és a szatíra mesterétől (…) a zsélyi kovács jó értelemben vett tékozló gyermekétől, idős édesanyjának búsképű magzatjától, szarvasokkal csatázó legényétől”; Szénássy Árpád ország- és világjárótól, könyvkiadótól, írótól, A komáromi hírlapírás kétszáz éves történetének szerzőjétől; és Bőhm József gazdakör alapítótól, amatőr régésztől.
A másik fejezet – Barátok köszöntése, az általam is fontosnak tartott könyveik, műveik méltatása – elsőként Újváry Zoltánt, a magyar néprajztudomány kiemelkedő alakját köszönti, aki számtalan néprajzi kiadványa mellett megírta a Szülőföldön hontalanul című művét, mely a Csehországba deportált magyarok kálváriáját tárta elénk, s melynek szlovák nyelvű kiadásához Csáky Károly írt értő előszót, kiemelve „az elvakultság szülte kegyetlenséget”, s arra kérve a szlovák olvasót, hogy próbáljon a szenvedők sorstársaivá válni: „Hisz annyira közel vagyunk egymáshoz.” Olvashatunk Csáky könyvében Szeberényi Zoltán egyetemi oktatóról, irodalomtörténészről, aki munkájával igyekszik „megismertetni önmagunkat értékeinkkel”; Ág Tiborról, aki „egymagában egy intézmény volt”; Koczó József Vámosmikola és környéke című könyvéről, arról, hogy mindig minden a forrásainknál kezdődik, hiszen „kinek nincs múltja, nem lehet jelene s jövője sem”; a délvidéki Silling István „palóc nyelvjárásszigetéről”, Kupuszináról; Ipolyi Arnold hímzésgyűjteményéről; Bartha Elek néprajzi kiadványáról a görög katolikusok ünnepeinek kapcsán; Turcsány Péter, Kányádi Sándor, Gyurcsó István, Annus Antal, Zalabai Zsigmond, Kósa László, Kiss Benedek, László Gyula, Kovács Endre, Réti Zoltán könyveiről.
A könyv harmadik fejezete – A hozzám közel állt, munkásságukkal versírásra is ösztönző írók, költők – hat írót, költőt mutat be röviden, hozzájuk csatolva a nekik ajánlott verseket: Tőzsér Árpád (Egyszerű vázlat, Elemzés helyett); Duba Gyula (Minden időben…); Gyurcsó István (Kedvcsináló); Gál Sándor (Táviratféle Gál Sándornak); Koncsol László (Változatok); Lezsák Sándor (Üzenet).
Az utóbbi versben így ír Csáky Károly, a költő:
Kérdezd meg újra:
a lobogás fönt mire jó,
ha vagyon
a bölcső tájékán
súly- és bizonytalanság.
Igen. Hiszen: „Képletes vándortarisznyánkban először saját kincseinket kell elhelyeznünk, mint egykor a hamuban sült pogácsát. Örökségünkkel és hagyományaink segítségével kapcsolódhatunk csak az egyetemeshez. Hisz a világ is arra lesz kíváncsi, kik is vagyunk mi valójában, milyen a mi kultúránk, milyenek a szellemi köreink. A szülőföld szerepe sosem lehet mellékes. A régiók szellemi birtokbavételével lehet csak gazdagítani önmagunkat s ezáltal Európát is. Értékeink megismerésével közelebb hozhatjuk magunkhoz saját tájainkat, s így gyorsabban és magabiztosabban eljuthatunk a távolságokhoz, a mindenséghez is. Ahhoz a világhoz, melyben mi is jelen akarunk lenni.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54302,53098,45730″}
